Az akadémia felé igyekezve magamba azon imádkoztam, hogy ne legyenek őrök a közelbe. Fogalmam se volt, hogy tudnánk majd kimagyarázni magunkat. Gondoltam arra, hogy beteleportálom magunkat az akadémiára, sőt meg is próbáltam, de visszapattantunk. Most már legalább tudom, hogy teleportálással nem lehet bejutni az akadémiára és gondolom akkor ki sem lehet jutni. Kezdett sötétedni, remélem nem futunk össze egyetlen strigával sem. Közelebb húzódtam Nathan-hez és rápislogtam.
-Jól vagy? -kérdezte halkan. Sóhajtva bólintottam egyet.
-Igyekezzünk -sürgetett minket Castiel miközbe feszülten nézelődött.
-Csak nem félsz? -gúnyolódott Anastasia.
-Csak utánad -forgatta meg a szemét Castiel. Halkan sóhajtottam egyet és megszorítottam Nathan kezét.
-Sarah ideges vagy látom rajtad -állított meg.
-Én csak...olyan érzésem van mintha figyelnének minket -suttogtam. -Tudom ettől nem kéne félnem mégis...-kezdtem, de nem tudtam befejezni. Figyelmemet egy kislány vonta magára aki a fák közül szökdelt elő. Őt egyre több kisgyerek követett.
-Ó a rohadt életbe -morogta Castiel. Követtem a pillantását, bármerre néztem gyerekeket láttam. Körbe vettek minket.
-Ki vagytok? -kérdeztem miközbe ösztönösen Anastasia és Nathan elé helyezkedtem. Ők morák, meg kell őket védenem. Akár az életem árán is. Castiel a másik oldalról védte Nathanéket.
-Sarah hagyd ezt -ellenkezett Nathan.
-Meg kell titeket védenem, ez a kötelességem -szűrtem a szavakat a fogaim közt.
-Meg tudjuk védeni magunkat -jelentette ki Anastasia.
-Nem ti morák vagytok -pördültem feléjük.
-Ez nem a St. Vladimír Sarah, mi is tanultunk önvédelmet -nézett a szemembe Nathan.
-Fogjátok már be -fakadt ki Castiel.
-Talán ártalmatlanok -motyogtam ám ezt azonnal el is felejtettem amikor megpillantottam a szemüket. Strigák voltak, striga gyerekek.
-Add meg magad Sarah Evans és nem bántjuk a barátaidat -szólaltak meg tökéletesen egyszerre. A hátamon felállt a szőr a félelemtől.
-Nem hiszek nektek. Ti még csak gyerekek vagytok -hadartam.
-Támadjunk -morogta Castiel.
-Ők csak gyerekek, nem tudják mit csinálnak -suttogtam.
-Sarah ezek strigák, nem emberek -sziszegte.
-Jól van akkor csináld -suttogtam és megmarkoltam a karómat. A következő pillanatban a gyerekek lángra kaptak. Mozgásba lendültem, sorra vágtam le a fejeket. Némelyik nem küzdött, de voltak olyanok akikkel rendesen meggyűlt a bajom. Az egyik olyan erősen rugott térden, hogy a lábaim összecsuklottak és a fájdalomtól csillagokat láttam.
-Sarah -rohant hozzám Nathan.
-Jól vagyok -nyögtem.
-Nem vagy jól, gyere had segítsek -nyúlt a hónom alá és felsegített.
-Nathan nincs bajom -jelentettem ki. -Menj, menj az akadémiára ott biztonságba vagy -néztem a szemébe.
-Nem hagylak itt -jelentette ki a szemembe nézve.
-De igen -suttogtam és megcsókoltam. Az idő megszűnt körülöttünk. Csak Nathan volt és az ajka érintése az ajkamon. Aztán már a karjaiba voltam és rohantunk. Vagyis ő rohant. Ekkor velőtrázó visítás hangzott fel. Nathan azonnal megállt.
-Anastasia -kiáltottam. -Nathan menj segíts neki én megleszek -könyörögtem.
-Nem nem hagylak itt -nézett a szemembe, de láttam rajta, hogy kinlódik.
-Sose bocsátanám meg magamnak ha miattam baja esne Anastasiának -suttogtam.
-Vissza jövök érted -ígérte majd letett egy fa takarásába és visszarohant arra amerről jöttünk. Feszülten nézelődtem miközbe próbáltam nem a fájós lábamra nehezedni.
-Hasztalanul küzdötök, a barátaid meg fognak halni -csendült fel ekkor egy hang. Lefagytam, lélegzetem szaporább lett miközbe a hang irányába fordultam.
-A-anyu? -dadogtam.
-Igen Sarah, én vagyok -lépett elő az árnyékból. Tágra nyílt szemekkel meredtem rá. Egyszerű farmer volt rajta, fehér pólóval a haját pedig rövidre nyírta, de kétségtelen ő volt. Egyedül csak a hófehér bőr és a vörös szem nem stimmelt.
-Ne -ráztam meg a fejem és meghátráltam.
-Nem kell félned tőlem. Voltaképp a lányom vagy -mosolyodott el.
-Azok a gyerekek...-kezdtem.
-Meg kell értened. Olyan magányos voltam, kellett a társaság -vonta meg a vállát.
-Ártatlan gyerekeket tettél szörnyeteggé. Mégis, hogy tehetted ezt? -fakadtam ki.
-Annyi éven át hagytam, hogy mások irányítsák az életem. Most végre azt tehetem amit akarok -nevette el magát. -Ez az élet fantasztikus Sarah. Ezt nézd milyen erős vagyok -büszkélkedett és gyökerestől kitépett egy fát majd elhajította.
-Az én anyám soha nem lenne striga. Akit én ismertem előbb lett volna öngyilkos -sziszegtem.
-Az a nő állandóan félelemben élt. Van fogalmad arról, hogy mennyit idegeskedtem azon, hogy előtörnek a képességeid? Hogy egyik napról a másikra megváltozol? 18 éven át félelemben éltem -fakadt ki.
-Nem én kértem, hogy vegyetek magatokhoz -suttogtam.
-Persze, hogy nem te. Apád bezzeg rögtön akart téged. Te voltál az ő szeme fénye. El tudod képzelni milyen szarul esett nekem? Nem lehetett gyerekem és azt kellett néznem ahogy a férjem más nőnek a kölykét dédelgeti -sziszegte. A szavai fájdalmat okoztak. Mintha egy tőrrel döfte volna át a szívemet. Potyogtak a könnyeim éreztem, hogy az összeomlás szélén vagyok.
-Feláldoztad magad, hogy engem megments -dadogtam.
-Azt az egy dolgot nem bántam meg. Ha nem teszem most nem lennék az aki és az óriási veszteség lenne, nekem elhiheted -villant rám a tekintete. Lesütöttem a szemem és egy fának támaszkodtam.
-Mit akarsz tőlem? -kérdeztem alig hallhatóan.
-Kérem vissza az elpocsékolt 18 évemet -indult meg felém. Lehunytam a szemem és megmarkoltam a karómat. Ám ekkor szárnyak érintették meg az arcom.
-Ha csak egy ujjal is hozzá merészel érni, darabokra szaggatlak -mondta Damon mély fenyegető hangon. Kipattantam a szemem, Damon fekete szárnyain kívül nem láttam mást. Ám éreztem, hogy a testemet átjárja a megkönnyebbülés. Ha ő itt volt akkor biztonságba voltam. Ugyan ki merne szembeszállni a pokol urával?
-Te -vicsorogta anya.
-Igen én. Jól esik, hogy ennyire ismert vagyok a strigák körébe -mosolygott Damon.
-Eljön az idő amikor te már semmit sem fogsz jelenteni. Eltaposunk téged -fenyegetőzött anya. Hah azt megnézem -gondoltam.
-Izgatottan várom, de most ha megbocsátasz dolgunk van -vonta meg a vállát Damon aztán könnyedén felkapott és már repültünk is az ég felé. Szorosan kapaszkodtam a nyakába, szememet szorosan lehunytam.
-Köszönöm -suttogtam.
-Ne köszönd -szólt rám és közelebb vont magához. -Az akadémián biztonságba leszel -puszilta meg a homlokom.
-Azt hittem el fogsz rabolni -motyogtam.
-Nem Sarah, azt akarom, hogy magadtól gyere -vonta meg a vállát majd puhán landolt a földön.
-Damon...a többiek. Segíts nekik kérlek -ragadtam meg a kezét.
-Én...-kezdte.
-Damon a kedvemért -néztem a szemébe esdekelve. Ahogy a pillantásunk találkozott rögtön átjárt az iránta érzett szerelmem.
-Rendben, te menj a fal mögé és vigyázz magadra -lépett hozzám. Pár pillanatig habozott aztán lehajolt és megpuszilta az arcom. -Szeretlek -lehelte aztán már repült is. Hátráltam pár lépést és éreztem, hogy neki megyek valakinek.
-Nagy gondban vagy kislány -nehezedett egy kéz a vállamra. Megfeszültem aztán lehunytam a szemem.
-Az anyám gyerek strigákat gyárt. Az anyám striga lett és engem hibáztat mindenért -suttogtam. -Nathan herceg és Anastasia hercegnő még odakint vannak a bátyámmal együtt. Ahelyett, hogy engem fogna le menjen és segítsen nekik. Alig tudok járni szóval nem megyek sehova innen megnyugodhat -nyomtam meg minden egyes szót aztán a világ elsötétedett körülöttem.

○○○○

Minden tagom zsibbadt volt és a fejem iszonyatosan sajgott. Megrebbent a szemem és lassan kinyílt, de azonnal vissza is csuktam. Túlságosan is éles volt a fény. Valaki fogta a kezem és az ujjaival gyengéden cirógatta a kézfejem. Az illetőnek hideg volt a keze, de nagyon jól esett az érintése.
-Nathan -suttogtam.
-Itt vagyok Sarah -szorította meg a kezem.
-Jól vagy -sóhajtottam. -Anastasia? Castiel? -kérdeztem és a hang irányába fordítottam a fejem.
-Ők is jól vannak. Castiel eléggé legyengült nagyon sokat használta az erejét -nyugtatott meg. Kinyitottam a szemem és az arcára néztem.
-Anya striga lett Nathan -suttogtam. -Ő ölte meg a gyerekeket -görbült sírásra a szám.
-Ss semmi baj -simogatta meg az arcom. Közelebb húztam magamhoz a kezét és a tenyerébe simítottam az arcom.
-Ölelj át -kértem.
-Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne -mosolyodott el halványan.
-Miért? Hol vagyok? -kérdeztem.
-A gyengélkedőn -válaszolta.
-Ohh...Nathan, Damon...-kezdtem. Az arckifejezése azonnal megváltozott. -Segített nekem -fejeztem be.
-Nem lett volna szabad ott hagynom téged -morogta.
-Nathan ha Damon nincs én már nem élnék. Anya megölt volna vagy rosszabb striga lennék -görbült sírásra a szám.
-Be fogja ezt rajtad hajtani -nézett a szemembe.
-Nem hinném -ráztam meg a fejem.
-Nem érdekel, hogy nem látogatható. Azonnal látni akarom a hugomat -csendült fel Rose ingerült hangja.
-Ó te jó ég -hunytam le a szemem. -Ilyen nagy a gáz? -néztem félve Nathanre.
-Anya elég pipa. Meg akarja győzni a királynőt, hogy vigyen el téged -húzta el a száját.
-És te ezt akarod? -fürkésztem az arcát.
-Nem Sarah, ahova te mész oda megyek én is és ezt anyának is megmondtam -hajolt oda hozzám és megcsókolt.
-Nem látogatható mi? Akkor ez meg mit keres itt és miért csókolgatja a hugomat? -fakadt ki Rose.
-Rose minden rendben -néztem rá.
-Na persze -fújtatott. -Tünés szívtörő, tesós megbeszélés -rántotta fel Nathant.
-Csak akkor megyek el ha Sarah is azt akarja -jelentette ki Nathan.
-Szembe merészelsz velem szállni? -tátotta el a száját Rose.
-Hagyjátok abba -ültem fel. -Nathan kérlek, várj meg kint -néztem rá.
-Oké -bólintott majd Rose-al mit sem törődve lehajolt hozzám és megcsókolt. Rose egyenes háttal ült le az egyik székre és kitartóan fürkészte az arcom.
-Ursula nagyon pipa, Lisa megmondta, hogy kerüld a bajt -nézett a szemembe.
-Tudom -sütöttem le a szemem.
-Miért lógtatok ki? -kérdezte.
-Unatkoztunk -suttogtam.
-Az egy dolog, hogy unatkoztatok Sarah. Veszélybe sodortátok magatokat. Ha már ki is mentetek miért nem jöttetek vissza sötétedés előtt? -követelt magyarázatot.
-Elszaladt az idő. Rose kamaszok vagyunk és ha jól emlékszek te sem voltál valami szent -mutattam rá.
-Rám nem vetett szemet Lucifer -morogta. -Különben is nincs jogod arra hivatkozni, hogy én miket tettem a múltba -fonta össze a kezét maga előtt.
-Bocsánat -sóhajtottam fel.
-Van egy másik dolog ami jobban érdekel. Mivel érte el, hogy megbocsáss neki? -kérdezte felvont szemöldökkel.
-Azzal, hogy megbánta. Összetörte a szobája egész berendezését és szeret engem és...és rájöttem, hogy...-kezdtem a szavakat keresve.
-Mire? -kérdezte.
-Nincs értelme haragot tartani. Úgy értem mi van ha a mai nap az utolsó? Vagy ha elfelejtem az emlékeimet? Vagy...vagy....nem is az a fontos. Hanem, hogy ha valakik szeretik egymást akkor legyenek együtt mert sose tudhatjuk mikor van az utolsó nap -suttogtam.
-Sajnos ez benne van a pakliban. Nem mindenki él örök életet -vonta meg a vállát.
-Te nagyon jól tudod milyen érzés ez. Én...úgy szeretem Nathant ahogy te Dimitrijt -néztem a szemébe.
-Nem ér, hogy ezzel jössz -sóhajtott fel.
-Rose...az anyám vagyis a nevelőanyám striga lett -suttogtam.
-Ő már nem az a személy akit te ismertél -nézett a szemembe. -És ne mond azt, hogy te beszélsz -fojtotta belém a szót. -Különben is nagyon idegesítő, hogy minden lépésemről tudsz -fonta össze a kezét maga előtt. Elnevettem magam mire ő is elmosolyodott.
-Ezek szerint élsz -csatlakozott hozzánk Castiel.
-Szia -mosolyogtam rá. -Rose bemutatom a bátyámat Castielt, Castiel bemutatom a nővérem Roset -mutogattam ide oda.
-Már volt szerencsénk találkozni -biccentett Rose.
-Ohh az jó -mosolyogtam.
-Hány tesód van amúgy? -kérdezte Rose.
-Ha apánkon múlik? Több száz -horkantott fel Castiel.