Bevetettem magam az erdőbe. Indulatosan lépkedtem, lábam alatt ropogott az avar. Ám a dühöm hamar elmúlt ahogy átadtam magam az erdő varázsának. Körbehordoztam a tekintetem. Mindenfelé fákat láttam. Vajon milyen mélyre jöhettem be? Mikor megfordultam nem láttam az ösvényt. Letértem volna róla? De mikor? Hogy találok most vissza? Kezdtem pánikba esni. Tekintetem ide oda cikázott. Melyik irányból jöttem? Ekkor zajt hallottam a hátam mögül. Feszülten füleltem és egy fa mögé ugrottam, hogy elbújjak. A bokor mögül egy őzike bukkant fel.
-Ohh -leheltem megkönnyebbülten. Az őz kíváncsian fürkészett és közelebb lépkedett hozzám. -Nyugi nem bántalak, csak tudod eltévedtem. Nem tudod merre van az ösvény? -kérdeztem. Megőrültem egy őzzel beszélgetek. Biztos kezdek becsavarodni.
Gyere velem.
Tág szemekkel fordultam körbe, de senkit nem láttam. Mégis, hogy lehet?
Hallassz engem?
A hang izgatott és kíváncsi volt.
-Igen hallak, de te hol vagy? -kérdeztem óvatosan.
Itt előtted.
Meglepetten bámultam le az őzre.
-Te, hogyan? -dadogtam.
Beszélsz az állatok nyelvén. Ez biztos. Most gyere velem, nem biztonságos este kint járkálni. Nyugi bízhatsz bennem.
Mivel nem tudtam mást tenni, követtem az őzikét. Előttem ügetett, szaladnom kellett, hogy el ne veszítsem a szemem elől.
Mindjárt ott vagyunk.
-Biztos tudod merre kell menni? Egyáltalán nem ismerős ez a környék -szólaltam meg bizonytalanul.
Bízz bennem.
Ekkor kiértünk egy tisztásra amin egy kastély magasodott.
-Hova hoztál engem? -kérdeztem halkan.
Azt hittem haza akarsz menni.
-Igen, de...de én nem itt lakom -ráztam meg a fejem.
Hallasz engem. Ide járnak a különleges emberek.
-Én nem vagyok...-kezdtem, de elhallgattam. -Hogy érted azt, hogy járnak? -kérdeztem.
Ez egy akadémia. Az olyan természetfeletti lényeknek mint te.
-Azt mondod, hogy ez egy iskola és és ide vámpírok meg ilyenek járnak? -tágult ki a szemem.
Pontosan. De hát tudnod kéne.
-Én nem. Soha nem hallottam erről a helyről -suttogtam.
Te ide tartozol. Sikerült átjutnod a bűbájon.
-Olyan bűbáj mint a Vámpírakadémia körül? Ami távol tartja a strigákat és az embereket? -kérdeztem.
Igen. Ha te ember lennél akkor nem látnál itt semmit csak egy szakadékot.
-Honnan tudjam, hogy igazat mondasz? Lehet, hogy ez csak egy szálloda vagy múzeum -ellenkeztem. -Meg ha igaz is. Hol vannak az őrök? Már rég el kellett volna kapniuk -tártam szét a kezem.
Elég sok mindent tudsz ahoz képest, hogy azt mondod nem ide tartozol.
-Azért tudok ennyi mindent mert olvastam a Vámpírakadémiát -morogtam. -Mi jön még? Összefutok Damon Salvatoreval? Esetleg elkap Dimitrij Belikov? -érdeklődtem.
Dimitrij Belikov egy nagyon nagyszerű testőr. De ő nem itt tartózkodik.
-Ne add be nekem, hogy létezik Dimitrij, ő egy kitalált karakter -fakadtam ki.
Nem, nem kitalált.
Hosszasan sóhajtottam egyet.
-Oké, velem jössz? Megnézem közelebről -biccentettem a kastély felé.
Inkább maradok. Vigyázz magadra és sok sikert!
Néztem ahogy az őz visszamegy a fák közé és eltűnik a szemem elől. Egyedül maradtam.

○○○○

Mint egy tolvaj úgy közelítettem meg a kastélyt. Minden csendes volt, semmi mozgás. A fülemet kutyacsaholás ütötte meg. Elég közelről. Mivel nem tudtam, hogy szelíd vagy esetleg agresszív a kutya ezért felmásztam egy fára és onnan figyeltem az eseményeket. A fáról már jobban beláttam a környéket. A kastély óriási helyen terült el. Hatalmas udvara volt amin elszórva helyezkedtek el az épületek. Némely helyen égett a villany és láttam némi mozgást is. Ekkor egy fekete németjuhász vonta magára a figyelmem aki a búvóhelyem felé közeledett.
Érzem az illatod.
-Én meg hallak -motyogtam.
Mi? Hallasz engem?
-Igen, igen hallak és nem akarok rosszat csak eltévedtem -magyaráztam.
Nem ismerős a szagod. Ki vagy te?
-Öö Sarah -válaszoltam.
Sarah. Nyugodtan lejöhetsz.
-Nincs veled a gazdád? -kérdeztem gyanakodva.
-Sátán -kiabálta egy fiú hang. -Hol vagy te rosszcsont? Megint mókust kergetsz? -kérdezte jókedvűen. Nem gondolkodtam hanem cselekedtem. Leugrottam a fáról abban a pillanatban ahogy a srác a fa alá ért. Meglepetten nyögött fel ám villám sebesen fordult meg és szorított a földhöz. Egymásra bámultunk. A srácnak csokibarna haja volt és kék szeme. Az arcvonásai élesek és természetfelettien gyönyörű az arca. Telt ajka most vicsorra húzódott, kimutatva szemfogait. Egy vámpírba sikerült belebotlanom. A kérdés, hogy jófiú vagy rosszfiú. Féltem igen féltem, de rendesen ám ezt nem akartam előtte kimutatni.
-Szia -köszöntem lihegve. Meglepett árny suhant át az arcán, a fogai egy pillanat alatt normál méretűre zsugorodtak.
-Rámugrasz egy fáról aztán azt mondod szia? -nézett le rám furán.
-Gondoltam illene köszönni -válaszoltam és a félelem oldódott bennem.
-Ki vagy te? -vallatott.
-Sarah. Sarah Evans -mutatkoztam be.
-Mi vagy te? Nem ismerlek -fürkészte az arcom.
-Én se ismerlek téged -néztem vissza rá.
-Hogy jutottál be ide? -kérdezte.
-A lábamon, eltévedtem. Most költöztünk a városba -mondtam. -Te figy. Tök jól elcsevegünk meg minden, de kezd kicsit kényelmetlen lenni ez a póz -sütöttem le a szemem. Hazudsz, egyáltalán nem kényelmetlen neked, inkább nagyon is élvezed, hogy egy ilyen test tapad hozzád.
-Mi vagy te Sarah? -kérdezte miközbe felült.
-Ember -válaszoltam reflexből. Sátán odajött hozzám, megszimatolta a hajam majd megnyalta az arcom. Elnevettem magam és megvakargattam a füle tövét.
-Nem valami barátkozós tipus -jegyezte meg a srác.
Talán mert utálom a barátait.
-El tudom hinni -kuncogtam fel.
De most komolyan. Mind olyan idegesítő. Néha még ő is az agyamra megy.
-Biztos idegesíti őt a baráti társaságod -jegyeztem meg.
-Na jah. Téged viszont kedvel úgy látom -sóhajtott fel.
Viccel velem? Legalább tudok valakivel beszélgetni. Egy olyannal aki nem csak azt hallja, hogy vau vau, hanem rendesen érti is a szavaim.
-Biztos nagyon magányos lehettél. Bár szerencséd van. Legalább nem érti mit akarsz mondani. Szidhatsz bárkit akit akarsz és az sose tudja meg -vontam meg a vállam.
-Te a kutyával beszélsz? -bámult rám a srác.
-Én...én. Eskü nem vagyok őrült, de igen -makogtam.
-Sarah beszélsz az állatokkal. Boszorkány lennél? -kérdezte.
-Egyszerű földi halandó vagyok -jelentettem ki. -És ha megbocsátasz szeretnék hazamenni, a szüleim már biztos nagyon aggódnak -álltam fel.
-Nem mehetsz el. Ha közénk tartozol itt kell maradnod. Veszélyes lehet neked odakint -kapta el a kezem.
-18 éven keresztül odakint éltem. Ha eddig nem történt baj ezután se fog -húztam el a karom.
-Akkor legalább had kisérjelek haza -nézett a szemembe.
-Nem. Neked itt kell maradnod, nem véletlenül van bűbájjal védve ez a hely. Itt biztonságba vagy -ellenkeztem.
-Honnan tudsz te erről? -szaladt magasba a szemöldöke.
-Olvastam a Vámpírakadémiát -tártam szét a kezem. -Szia Sátán -köszöntem el. -Szia akárki is vagy -néztem a srácra.
-Nathan. Nathan de la Pole -mondta sietve. Bólintottam egyet majd elfordultam és elindultam. Némán lépkedtem majd észrevettem, hogy Sátán kissé lemaradva követ.
-Gyere ide te -hívtam. -Nathan rádparancsolt, hogy kövess hazáig igaz? -kérdeztem.
Ne haragudj rá. Biztonságba akar tudni.
-Miért nem is ismer engem -pislogtam.
Különlegesnek tart. Meg akarja tudni, hogy mi vagy.
-Te is úgy gondolod, hogy nem vagyok ember? -kérdeztem alig hallhatóan.
Nem lehetsz ember. Ha az lennél nem tudtál volna átjutni a bűbájon és engem sem értenél.
-Elmondhatok valamit? -kérdezte.
Hát persze.
-Azért költöztünk Covingtonba mert az előző iskolámba, agyonvertem egy fiút. Rámászott a lányra én pedig megvédtem a lányt. Nem tudtam verekedni, de akkor ment. Mintha a testem átvette volna az uralmat az agyam felett. A boszorkányok képesek verekedni? -kérdeztem.
Nem, de a dampyrok igen.
-Dampyr lennék? Olyan mint Rose Hathaway? -néztem le Sátánra.
Igen pontosan olyan.
-De ő nem tudott beszélni az állatokkal -sóhajtottam fel.
Ez benne a rejtély. Félig lehetséges, hogy dampyr vagy. Nathan azon fog dolgozni, hogy kitalálja mi is vagy valójában.
-Ő egy vámpír igaz? -kérdeztem.
Igen. Ő egy mora herceg
-Talán Lisa Dragomirnak a rokona? -érdeklődtem.
Ismered a királynét?
-Nem egészen. A könyvet olvastam. Fogalmam sem volt arról, hogy léteznek -pillantottam le Sátánra.
Minden létezik Sarah. Minden természetfeletti lény akikről csak tudsz.
-Ez egy kicsit sok egyszerre -motyogtam.
Az életed mostantól nem lesz ugyanolyan mint volt. Ezt meg kell szoknod.
-Az se biztos, hogy akarom ezt az életet. Vagyis persze, hogy akarom, de olyan idegen ez az egész. Nem tudom, hogy képes lennék-e beilleszkedni a ti világotokba -suttogtam.
Idővel sikerülne. Elég szépen leterítetted Nathant.
Akaratlanul is elnevettem magam.
-Ha nem lett volna vámpír, lehet totál kicsinálom -mosolyogtam. -Tényleg utálod a haverjait? -néztem le rá.
Nanáhogy. Az az igazság, hogy az egész vámpírfajt gyűlölöm.
-De Nathan vámpír -ráncoltam össze a homlokom.
Örök hűséget fogadtam neki amiért megmentett. Rendes srác a maga módján csak kicsit fent hordja az orrát.
-Egy hercegnek azt kell tennie nem? -vontam meg a vállam.
Na igen. Csodálkozom, hogy még nem roppant össze a sok felelőségtől ami a vállát nyomja.
-De ha Lisa a királyné akkor..-kezdtem.
Ebben a világban már bármikor bármi megtörténhet.
-Nem, az lehetetlen. Lisának ott van Rose. Lehetetlen, hogy bármi baja essen neki ha Rose a közelben van -jelentettem ki.
Reméljük a legjobbakat.
Nem sokkal később kiértünk az erdőből. A verandánkon égett a villany.
-Hát köszönöm, hogy haza kísértél -gugoltam le és megsimogattam a fejét.
Örömömre szolgált. Remélem még találkozunk.
-Igen én is -mosolyodtam el. -Na szia -egyenesedtem fel és besiettem a házba.