Theo telefonja csörögni kezdett, mire előhúzta és gyorsan hadarni kezdett. Néhány percig vitatkoztak, utána Theo elköszönt és lerakta.
-Valami baj van? - kérdeztem közelebb lépve hozzá.
-Totál kiment a fejemből, hogy ma nekem kellene fuvaroznom a húgomat edzésre, meg utána haza. - nevetett fel, utána mintha csak észbe kapott volna, felém fordult. - Gyorsan még haza tudlak dobni. Gyere! - nyújtotta felém a kezét, mire megrémültem.
-Majd én hazaviszem! - mosolyodott el S. - Bízd rám!
-Megtennéd? - sóhajtott nagyot Theo megkönnyebbülten, mire a szuperhős mosolyogva bólintott. - Kösz, haver! Örök hálám!
Theo odalépett hozzám és gyorsan átölelt.
-Holnap találkozunk! - suttogta a fülembe, majd elengedett és tétovázás nélkül leugrott a tetőről, mire én azonnal a széléhez ugrottam, de vissza is hátráltam egyből, mert elfogott a hányinger.
-Nem tudom, mikor fogom ezt megszokni - motyogtam magam elé.
S halkan felnevetett a hátam mögött.
-Mióta tudod? - kérdezte kedvesen és mellém lépett.
-Csak ma tudtam meg. Ez az egész még új nekem. - túrtam mélyen a hajamba.
-Ma? - kerekedett ki S szeme, mire én akaratlanul is megjegyeztem magamban, hogy mennyire csodálatos a zöld szeme, aminek a szélén egy kevés barna is keveredett bele. - Ahhoz képest jól viseled. El sem hiszem, hogy elmondta - nevetett fel újra és karba fonta a kezeit a mellkasa előtt.
-Nem mondta el. - ráztam meg a fejemet tagadólag, mire ő értetlen pillantást vetett rám. - Én jöttem rá.
-Hogy?
-Egy lány öngyilkos akart lenni, mire Theo egyik pillanatról a másikra eltűnt mellőlem és akkor megjelent Falcon Guard, majd mikor megmentette a lányt, felszívódott és akkor előkerült Theo. - magyaráztam.
-Hát ebből nem nehéz.
Vettem egy nagy levegőt és letelepedtem törökülésben a földre, S pedig követte a példámat. Megtámaszkodtam a hátam mögött a porban és úgy néztem fel az égre.
-Mikor döntötted el, hogy az erődet az emberek védésére és nem azok leigázására fogod használni? - szólaltam meg halkan. Egy pillanatig azt hittem, nem fog válaszolni, hogy esetleg gyenge pontra tapintottam és most felajánlja, hogy hazavisz, de nem tette.
Mikor legközelebb megszólalt, a hangja mély volt és az arca komoly.
-Sosem tudtam volna ártani bárkinek is. Engem mindigis az a tudat hajtott, hogy segítsek másokon és mikor szupererőm lett, az megkönnyítette a dolgokat. - magyarázta maga elé bámulva.
-És hogy kaptad az erődet? - fordultam felé és tanulmányozni kezdtem a látszódó acrvonásait, hátha felismerem a maszk alatti fiút.
-Apám tudós volt. Kísérleteket végzett az állatokon, hogy a gyors regenerálódású DNS-t majd átültethesse az emberekbe. Én gyerek voltam és csak az apámmal akartam játszani, aki viszint minden idejét az alaksori laboratóriumban töltötte. Ezért lementem hozzá és a labdával levertem az egyik üveget, aminek a tartalma a kezemre folyt és beleivódott a bőrömbe. Apának nem mondtam el, mert tudtam, hogy haragudna, ezért a mai napig nem tudja, hogy lent jártam a laborban. Ahogy azt sem tudja, hogy ki vagyok én valójában. - suttogta és a végére a hangja elhalt.
-És édesanyád? Neki elmondtad? - kérdeztem.
S tagadólag megrázta a fejét.
-Senki nem tudja, Theon kívül.
Elnémultam. Bizonyára közel állnak egymáshoz a való életben is, ha képesek ekkora bizalomra egymás felé.
Megrázta a fejét és hanyatt feküdt a porban, a feje alá rakva a karját, amitől a bicepsze észrevehetően megnőtt. Elakadt a lélegzetem, ahogy a mellkasára tévedt a tekintetem.
Nem kellett szemüveg ahhoz, hogy kiszúrjam, mennyire kidolgozottak az izmai.
-Tudod, lehet, hogy zavarba jövök, ha továbbra is így nézel rám - húzta mosolyra a száját, mire én elvörösödtem és azonnal elfordultam.
-Félre ne értsd! Nagyon hízelgő - nevetett fel halkan és lehunyta a szemét, hogy élvezze a késő délutáni napsütést. - Miért félsz a magas helyektől?
Először nem voltam biztos benne, hogy válaszolni szeretnék erre a kérdésre, főleg nem egy idegennek, de utána arra jutottam, hogy mi veszteni valóm van.
-Anyukám repülőgép szerencsétlenségben halt meg. - suttogtam halkan.
Egy pillanatra megfagyott kettőnk közt a levegő
-És félsz, hogy veled is megtörténik? - kérdezte bizonytalanul.
-Ott voltam vele. - nyögtem ki nehezen és a torkom elszorult.
Évek óta nem mondtam ki ezeket a szavakat. Régóta nem kellett magyarázkodnom már senkinek.
-Sajnálom, Aria. Őszintén. - suttogta halkan.
Bólintottam, mert képtelen lettem volna sírás nélkül megszólalni.
El sem hiszem, hogy ennyi év után éppen egy hírhedt szuperhőssel osztottam meg azt a titkot, amit még az osztályom nagy része sem tud, nem hogy az egész iskola.
-Na! - ugrott fel hirtelen. - Most, hogy kellőképpen elrontottam a hangulatot, itt az ideje, hogy hazavigyelek. Már biztos várnak rád otthon.
Eszembe jutott, amit Theo mondott az ikrekről és akaratlanul is elmosolyodtam. Vajon mióta kuksolnak az ebédlőasztal mögött, kezükben gyertyával?
Feltápászkodtam és lassan körbefordultam. Nincs ajtó, sem tűzlétra.
-Öhm...hogy jutunk le? - motyogtam magam elé és legszivesebben visszaültem volna a porba, csak, hogy ne kelljen lemennem.
-A sebességemnek köszönhetően képes vagyok függőleges felületen futni. - vonta meg a vállát, aztán mintha csak eszébe jutott volna valami, a fejéhez kapott. - Szereted a gyorsaságot, ugye?
Bólintottam, mire az arcán megjelent egy idióta mosoly.
-Akkor gyere ide! - nyújtotta felém a kezét, mire én gondolkodás nélkül belecsúsztattam az enyémet. Nem tudom, miért bíztam meg benne. Talán azért, mert már láttam a tévében, mekkora sebességre képés és, hogy milyen elképesztő reflexei vannak. De talán az sem.         volt hátrány, hogy naponta nagyjából 12 órában életeket ment.
Magához húzott és átkarolta a derekamat.
-Bízol bennem? - kérdezte halkan, mire felhorkantam.
-Nem is ismerlek. Bárki lehetsz. Idegenekben pedig nem tudok megbízni! - jelentettem ki határozottan.
-Én vagyok az egyetlen, aki le tud vinni innen. Tégy most kivételt! - mosolygott rám.
Bólintottam, mire szorosabban tartott.
-Nyugi! Olyan érzés lesz, mintha a földön futnál. - suttogta a fülembe.
Nem reagáltam rá, csak a mellkasába fúrtam a fejemet, hogy minél kevesebbet lássak a külvilágból.
Egy pillanatra minden megfagyott. A szél is lecsendesedett és a szívverésünk is lelassult, utána S hirtelen lőtt ki. Rohantunk egyenesen és meg sem tudtam volna mondani, hogy melyik pillanatban futott függőlegesen és melyikben vízszintesen. Alig egy perc után már a házunk előtt álltunk.
Felnevettem.
-Ez hihetetlen volt! - kiáltottam fel, mire S meglepetten nézett rám.
-Tetszett? - suttogta halkan.
-Imádtam! - mosolyogtam rá és boldogan ugrálni kezdtem, mire kibuggyant belőle a nevetés.
-Akkor megvan a megoldás a tériszonyod ellen - mosolygott rám.
-Aria, te vagy az? - hallottam meg apa hangját, mire megfordultam.
-Igen. - kiáltottam vissza, de amikor odafordultam Shez, már csak a hűlt helyét találtam.
Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám és beléptem a házba, ahol a fiúk vártak rám, kezükben egy muffinnal, amin a nevem kezdőbetűje szerepelt marcipánból.