Már legalább fél órája vártam Blakere a házunk előtt, de neki nyoma sem volt. Ha így folytatja, el fogunk késni az iskolából. Ismét előástam a telefont a zsebéből, hogy rápillantsak. Egyetlen üzenet vagy nem fogadott hívás sem volt. Kezdtem ideges lenni.
Hirtelen egy árnyék suhant el a jobb oldalamon, mire oda kaptam a fejemet, de egyetlen embert sem láttam, ezért visszafordultam és szembetaláltam magamat Sebastiannal. Hatalmasat sikítottam, mire gyorsan odaugrott hozzám és betapasztotta a számat, de közben halkan nevetett.
-Nyugi, csak én vagyok az. - suttogta, engem pedig kirázott a hideg az érintésétől.
A pillantása az enyémbe fonódott és alig egy pillanatig néztünk mélyen egymás szemébe, utána Sebastian elhúzta a kezét és a hajába túrva lépett egyet hátra.
-Mit csinálsz te itt? - kérdeztem miközben a szívem még mindig dübörgött a mellkasomban.
-Épp erre jártam. Neked már amúgy nem iskolában kellene lenned? - kérdezte felvont szemöldökkely mintha csak most fogná fel, hogy hétköznap reggel háromnegyed nyolc van.
-De. Viszont Blake késik és nem tudom, hol van. - húztam el a számat.
Sebastian meglepetten nézett rám.
-Nem hívott fel, hogy késik?
Kelletlenül ráztam meg a fejemet.
-Gyere! - nyújtotta felém a kezét. - Elviszlek. Még beérsz az első órára.
Meglepetten néztem rá.
-Tíz perc alatt odaérsz?
Sebastian egy pajkos félmosolyt küldött felém.
-Még hamarabb is.
Előástam a telefonomat a zsebemből. Még mindig nem keresett. Írtam neki egy gyors üzenetet, hogy bevitt valaki más az iskolába, nem kell értem jönnie, utána visszaraktam a zsebembe és megigazítottam a táskámat a hátamon.
Sebastian megállt közvetlen előttem, háttal és behajlított lábakkal.
Egy kicsit berogyasztottam, utána felugrottam a hátára, mire ő a kezeivel megragadta a lábaimat és a dereka mellett tartva őket hátramosolygott rám.
-Készen állsz? - kérdezte.
A nyaka köré fontam a karjaimat és úgy kapaszkodtam szegény fiúba, mint egy kismajom az édesanyjába.
Bólintottam.
Sebastian előrefordult, majd alig egy pillanatra megfagyott az idő. Senki nem mozdult. Majd egyetlen pillanat alatt kilőtt a ház elől. Mellettünk minden elmosódott és a hatalmas gyorsaságtól alig tudtam tartani magamat.
Kicsit előrébb hajoltam, így a fejem Sebastiané mellé került.
-Hogy látsz te így bármit is? - kérdeztem hangosan, reménykedve benne, hogy hallja amit mondok.
Elmosolyodott, majd egy kicsit felém fordult, de a szemét nem vette le az útról.
-A szemem is ugyanannyira gyors, mint a testem bármelyik része. Gyorsan tudok fókuszálni. - magyarázta, majd visszafordult.
Szinte még bele sem rázódtam és Sebastian már lassítani is kezdett, majd néhány fa árnyékában, az iskola parkolójának a végénél tett le.
A hajam teljesen összegubancolódott és biztos voltam benne, hogy a ruhám is nagyon furcsán néz ki.
Sebastian mosolyogva mért végig, utána az órájára pillantott.
-Még van hét perced - jelentette ki büszkén, mire felnevettem.
Közelebb léptem hozzá és egy határozott mozdulattal lábujjhegyre álltam, a karjaimat a nyaka köré kulcsolva közelebb húztam egy ölelésre.
Alig egy pillanatra megdermedt, utána a karjai úgy fonódtak körém, mintha nem másodjára, hanem legalább századjára ölelne meg.
-Köszönöm! - suttogtam a fülébe, mire az ölelése szorosabb lett és az arcát a nyakhajlatomba temette. Kelletlenül bontakoztam ki az öleléséből, de mielőtt még hátra léptem volna, nyomtam egy gyors puszit az arcára, utána intettem felé és kikerülve őt megindultam a suli felé. Az arcom hamar vörös színt vett fel, ahogy visszagondoltam rá, mit tettem. Puszit adtam Speed Shadownak.
Mélyen a hajamba túrtam, miközben megpróbáltam kitörölni Sebastian mellkasának melegét, az illatát és minden vele kapcsolatos dolgot az emlékezetemből.

Blake az első óra utáni szünetben esett be. Éppen a szekrényemnél pakolásztam, mikor berohant az épületbe. Fehér pólóját és az arcát olajfoltok tarkították. Az egyik cipőjén ki volt kötve a cipőfűző és a táskája félig nyitva volt. Ide-oda kapkodta a fejét és amikor észrevett, egyből odasietett hozzám.
Megviselt külseje ellenére nem feletkeztem el róla, hogy felültett egyetlen hívás vagy üzenet nélkül.
-Szia, Aria. - mosolygott rám kedvesen, de én kifejezéstelen arccal fordultam felé.
-Hol voltál? - kérdeztem egy kicsot durvábban a tervezettnél.
-Lerobbant az autóm egy óra volt, mire be tudtam indítani. - magyarázta.
-És nem tudtál volna szólni, hogy ne várjak feleslegesen? - kérdeztem indulatosan.
Blake szeme kikerekedett.
-Dehát írtam neked.
-Nem. Nem írtál. - ráztam meg a fejemet.
Blake összevont szemöldökkel kotorta elő a telefont a táskája aljáról. Feloldotta és akkor mind a ketten tisztán láthattuk a felvillanó értesítést, miszerint az üzenet nem lett elküldve.
Blake tehetetlenül nézett rám.
-Aria, én sajnálom! Azt hittem, elküldte.
Megenyhültem.
-Semmi baj. - mosolyogtam rá.
-Szeretnélek kiengesztelni. Délután van kedved piknikezni egyet? - kérdezte fellelkesülve.
-Jól hangzik.
A válaszomat hallva Blake megkönnyebbülten sóhajtott.