Rubin

Magabiztossága addig tartott, amíg az iskola kapujában nem látta meg, hogy leparkol a fiú sofőrje az épület előtt. Elkezdett remegni a lába, és már koránt sem volt benne biztos, hogy végig tudja csinálni. Tulajdonképpen, nem azért aggódott, mert esetlegesen megromlik a kapcsolatuk, annyira nem kötődött még hozzá, hogy fájni tudjon neki, de mi van, ha rájön, hogy ő kicsoda, és még jobban érdeklődni fog iránta. Ezt végképp nem akarta, márpedig előbb vagy utóbb el kell neki mondania.

A fiú most szállt ki az autóból és indult el az épület felé. Rubin nagyot nyelt, de nem mozdult. Azóta nem beszéltek, hogy ott hagyta a központban. Adrien csak akkor vette észre, mikor már felért a lépcsőn. Ránézett, szeme fájdalmasan szomorú volt, de nem szólt semmit. A lány nem akarta, hogy érdeklődjön utána, de ezt nem gondolta volna. Ha felfedi a titkát, az ronthat még ezen?

- Adrien, várj! – fordult meg.

Minden bátorsága benne volt ebben a két szóban. A fiú bár megállt, de nem fordult meg.

- Beszélni szeretnék veled... négyszemközt.
Nyomasztó, néma pillanatok következtek. Nem hitte volna, hogy ezzel bármit is elér, az egész tervét viszont kukába dobhatja, ha ilyen hangulata van Adriennek. Azzal csak még jobban megbántaná.

- Te se fordultál vissza, pedig én utánad rohantam. Nekem miért kéne?

- Mert rájöttem valamire.

Megint várt pár pillanatig, viszont még mindig nem fordult meg. A tervet teljesen megváltoztatta. Nem látta értelmét a megjátszásnak, meg kell, hogy beszéljék szemtől szemben.

- Nem akarom, hogy azt mondd, amit hallani szeretnék! – hangja remegett, nem volt biztos magában.

- Nem hiszem, hogy ezt akarod hallani!
Rubin tett pár lépést, pont annyira került közel a fiúhoz, hogy meg tudta érinteni a vállát.

- Kérlek, fontos lenne!

Adrien megfordult. Fájdalmas volt ránézni. Szőke haja kócosan állt égnek, mint amit felkelés után nem igazítottak meg, szemei sírtak, bár könny nem folyt le arcáról, alattuk fekete karikákkal, amit mintha alapozóval próbált volna elfedni, de még mindig átütött. A lány kíváncsi lett volna, hogy az apja kényszerítette erre vagy ő akarta.

- Mit akarsz, Rubin? Én tényleg meg akartalak ismerni, de te ellöktél, most mégis jössz. Ahogy látom, neked semmi bajod, szóval bökd ki végre! – halkan beszélt.

- Tudom, ki vagy!

Csengettek, de ez egyiküket se érdekelte. Rubin notórius késő volt már az előző iskolájában is, itt viszont még egyszer sem tette, szóval annyira nem érdekelte. Adrien meg... nem tudott rajta kiigazodni. Fáj neki a társasága, de látszik, hogy kíváncsi az okokra.

Szinte már mindenki elment órára, a hatalmas belső udvart ellepte a csend. A biztonság kedvéért a lány megindult a könyvtár felé, mire a fiú mivel nem tehetett mást, követte.

- Ezért nem kéne ide hoznod, mindenki tudja, ki vagyok!

- Biztos, Macska?

A fiú egy pillanatra lefagyott. Elkezdte keresni a szavakat, már meg is formálta, de mindig megakadt, mielőtt hangot is adott hozzá. Végül vett egy nagy levegőt, és megszólalt. Hangja nyugodt volt és erőteljes.

- Mégis honnan veszed?

- Mikor elmentünk az Akváriumba, de közbejött egy akumatizált gonosz, te pedig elrohantál segíteni, engem pedig magamra hagytál.

- Mondtam már, de nem hallottál meg! – hangjából ismét elszállt az erő. Halkan és félénken beszélt.

- Nem ilyennek ismertelek meg, Adrien! Bár alig vagyok itt pár hónapja, de te mindenkit megvédesz. Akkor miért pont ilyenkor hagynád magára egy... - megakadt.

- Hova akarsz kilyukadni?

- Csak akkor tennéd, ha tudnád, hogy így nagyobb biztonságban tudhatod, márpedig, ha nem Fekete Macska lennél... – látta rajta, hogy ennél több kell, hogy tudja, ő nem csak találgat. – Na meg, azt mondtad, hogy menjek valahova el, mégis ugyanoda jöttél vissza. Nem hibáztatlak, én is ezt tettem.

- Te is ezt tetted?

Nem látott más esélyt, hogy teljesen meggyőzze, fel kell fednie magát.

- Igen, mert én vagyok Katica.

Az ajtó hirtelen kivágódott, léptek zajai verték fel a könyvtár csendjét. Rubniék egyszerre fordították a fejüket a zaj irányába, csak remélni tudták, hogy eléggé elbújtak, és az illető nem jön erre. Pechjük volt. A léptek, melyek már mögülük jöttek, egy hangos krákogás váltotta fel. Ijedten fordultak meg, mire egy mérges szempárral találták szembe magukat. Lebuktak.

??

Fehér szobában ébredt fel. A falakon kívül nem látott semmit, egyedül az ágy és ő volt a helyiségben. Nem túlozták el a berendezést. Ablak híján egy aprócska lyuk biztosította a fényt a plafonon, abból is kevés jutott a szobába. Biztos egy körtét erősítettek bele, a változatosság kedvéért, átlátszót. Végig nézett magán, de semmi nem talált. Fehér hálóinget viselt, ugyanazt, amit még a kupolába kapott. Nem volt semmi érdekes se rajta, se a helyen. Egyszerűen csak egy unalmas szoba volt.

Megpróbálta feleleveníteni, hogy került ide, de semmi nem rémlett. Emlékezetében addig jutott, hogy az étkezőbe bemegy és mindenki megbámulja, aztán minden homályos. Talán elájulhatott, ez lenne a reális magyarázat. Csakhogy ezen a helyen semmi nem az. Egy valami viszont rémlett, ami már az első pillanatban feltűnt neki. Mindenkinek volt valami szín a hajában. Megnézte a sajátját is, de nem talált benne semmit.

Az ajtó kattant és egy fehér köpenyes, ősz hajú férfi lépett be rajta. Kezében egy fekete táskát szorongatott. A tekintete azonnal a tárgyra szegeződött. Színe és újdonsága annyira vonzotta a figyelmét, hogy azt se vette észre, a férfi megkötözte. Csak akkor ocsúdott fel, mikor a zár kattant és a táska kinyílt. Egy hatalmas tű foglalt benne helyet meg egy kis üvegnyi lötty, ami sötétlilán ragyogott.

A férfi először a tűért nyúlt, majd kivette az üveget, amibe beleszúrta az előző tárgyat. Mintha egy pillanatra egy pillangót vélt volna a sötétlila folyadékban felfedezni, de nem vette biztosra. Megpróbált felállni, de csak most realizálta, hogy meg van kötözve. Nem véletlen. A férfi közelített felé, majd szabaddá téve az újonc nyakát beleszúrta a tűt. A folyadék csak fokozatosan jutott a szervezetébe, de annál hatásosabb volt, a fájdalom pedig velejárója.

Rángatózni kezdett, szabadulni próbált, de minden hiába. Az a valami már a vérével együtt keringett a szervezetében, ez ellen pedig semmit nem tudott tenni. A teste kezdett lebénulni, a karjait már nem tudta rángatni. Kiabálni akart, de az egyetlen dolog, amire képes volt, az a sírás.

-><-

Rózsaszín szobában ébredt fel. Fájt a feje, látása homályos, de annyit ki tudott venni, hogy nincs körülötte semmi. Négy falat látott, ebből csak kettőhöz tudott hozzáérni. Felült az ágyán. Ekkor vette észre, hol van. Márpedig volt körülötte valami. Tulajdonképpen egy másik szobában ébredt, mégpedig nem is akármilyenben. Ahogy lemászott az ágyról, szembe került a tényleges helyiséggel. Mögötte egy íróasztal foglalt helyet, mellette egy kanapé, előtte pedig egy ajtó, ami a földbe vezetett. Már nyitotta volt fel a lejárót, amikor észrevette az egyetlen fotót a falon. Róla készült a kép meg még egy vörös hajú lányról. Beugrott neki egy név.
Alya.

Mikor leért a lépcsőn, a nappaliban találta magát, amit egybe építettek a konyhával. Hatalmas ablakain ki lehetett látni Párizs nyüzsgő utcáira. Körülbelül akkora lehetett az egész, mint a szoba, ahonnan lejött. A vele szemben lévő könyvespolcon észrevett még egy képet. Ismét csak magát látta viszont a fotón, mellette egy magas férfi és egy alacsonyabb nő.

Anya. Apa.

A bejárat zárja hangos kattanással nyitotta ki az ajtót. Lépések zaja hallatszott, majd az ajtó csapódása. Ketten jöttek be, de egyik se szólalt meg, egymásra se néztek. A férfi, aki a képen szerepelt felnézett, és ahogy meglátta, ki áll a nappalijában, ledöbbent. A nő csak jóval később figyelt fel rá, de reakciója hasonló volt. Tett pár lépést felé, de nem bírta sokáig, zokogva szaladt oda átölelni.

- Oh, hát visszatértél, Marinette?

Badumtss! Rekordott döntöttem, négy nap és itt a következő rész. Nem tudom, mennyire sikerült kiszámíthatóra csinálnom, hogy kicsoda "??"? Remélem, eddig tetszik a történet, és ha van valami észrevételetek, azt nyugottan jelezzétek kommentben!
Kita_Grape