Fáradtan ébredek.

Csend van.

Olyan mély, rettentő csend.

Nem hallom Jason dúdolását. A szerszámok hangját, ahogy játékokat csinál. Nem hallom a babák ruhájának susogását. Senki nem köszönt kedvesen. 

Nem hallom a többiek hangját sem- nem hallom Jeff veszekedését, Masky szekálását, Hoodie dörmögését. 

Sötét van, de látok. A szoba sivár, mintha kövekből vájták volna ki. Az ágyam is kemény. 

Felkelek, de nem látok ajtót, sem ablakot-egy kőben vagyok bent. 

Igyekszem nem kapkodni a büdös, kénes levegőt- nehogy elfogyjon.

Hol van Hobo Heart? Mi történt? Mennyi ideje vagyok itt?

Mi volt az a dolog?

Az lett volna Zalgo?

Nem akarom, nem akarok vele beszélni. Még mindig érzem a kisugárzását- forró, gonosz, és olyan....sok. Mintha nem egy személy lenne, hanem száz, ezer, millió- mintha mindet hallgatnom kellene. 

Körbejárom a kerek szobát, ajtót keresek. 

Érzem, hogy kezdek kicsit megőrülni. 

Miért zártak be? Alig érkeztem meg, még nem tettem semmit.

Máris lebuktunk?

Mi van ha megölték Hobot?

Engem is megölnének? Vagy kínoznának, addig amíg nem leszek  én is démon?

Talán jobban jártam volna ha Jason babát csinál belőlem még régebben. 

Baba.

Lilibeth!

Az ágyhoz fordulok, és ott van, ott ül. 

Megkönnyebülten zokogok fel, gyorsan odamegye, és magamhoz ölelem, mintha kislány lennék. Jason itt van, itt van velem a maga módján, vigyázni fog rám.  Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj.

Felemelem a fejem, és látom hogy a kövön lassan egy nyílás képződik, és ott áll valaki. 

Hatalmas tőrrel a kezében.

Igen, élek, sajnálom a rengeteg késést!