Mindig is maximalista embernek tartottam magamat. Képes voltam akár éjbenyúlóan is ébren maradni azért, hogy az éppen kigondolt terveimet átvigyem a valóságba, és megmutathassam azokat másoknak. Nem éreztem kihívásnak, és még kedvemet sem szegte a másnapi fáradtság vagy a láz, amely a testem tiltakozásaként gyötört. Mindaddig maradtam talpon, amíg jómagam tökéletesnek nem tituláltam a videóra felvett tetteimet. Én, és nem mások. ÉN. Ugyanis kellő egóval rendelkezem ahhoz, hogy saját magam kritikája többet jelentsen, mint bárki másé. Úgy vélem ahhoz, hogy egyáltalán meghallgatásra kerüljenek az okoskodások, a címzett személyhez nem utolsósorban tisztelettel szólunk; indokkal, teljes és kerek mondatokkal; meg persze, ha szakmai véleményt szeretnék Spice Girls helyett hallgatni nulla-huszonnégyben, akkor egy hozzá értő embert kérdezek meg, személyesen... És nem egy olyan porbafingót, mint aki degenerált énjét kiélve hozzászól a délelőtt folyamán feltöltött videómhoz.

Jó, tudom. Én basztam el! - skandálom mormogva, minden egyes negatív hozzászólás elolvasását követően. Eme délelőtt óta telefonom folyton folyvást a tenyeremben forrósodik fel, hisz képtelenség jelen helyzetben elszakadnom tőle. Kíváncsiságom nem hagy alább annak ellenére sem, hogy az összes szidalmazás ugyanaz, csak más körítésbe burkolva. Hogy értem ezt? Két fajta véleményező létezik, legalábbis Magyarországon biztos: az egyik, amelyik helyesírást nem ismerve anyázik, a másik pedig az, aki simán anyázik. Olykor-olykor a sok ehhez hasonló komment között fellelhető néhány külföldi – ismétlem: KÜLFÖLDI – megjegyzés, amely röviden s tömören összefoglalja saját nézetét a látottakkal kapcsolatban, és úgy összességében ennyi. Vannak – igaz - azok is, akik hozzáteszik az 'if you know, what I mean' szöveget, sok-sok kacsintós, puszit dobós, a száját befogó majom hangulatjellel, ami szintén elég idegesítő tud lenni, ugyanis úgy vibrál azoktól a képernyő, hogy a végén epilepsziarohamot kapok úgy, hogy nem is vagyok epilepsziás.

Szóval jelen pillanatban ezek a gondolatok járnak a fejemben, amiket nem hagyhatok szó nélkül. Természetesen arra már nincs pofám, hogy mindezt közöljem az emberekkel, így csak az a kicsiny család hallgathatja elégedetlenségemet, amelynek a tagja vagyok. Lassan viszont el kéne hallgatnom, mégpedig úgy, hogy számba tömöm az összes létező finom falatot, ami az étkezőasztalra kikerül, hogy megvacsorázzuk. Miklós, - aki a báty szerepet képviseli – minden erőfeszítéssel törekszik arra, hogy a legkomfortosabb vacsorázásban legyen részünk. Sürög-forog abban a nagy, akadálymentes konyhában, már amennyire lehet lévén, hogy kerekesszékes. Nincs is jobb annál, amikor a lebénult fivéred, aki képes volt ösztönözni téged egy olyan sportra, amelyben kiemelkedő lettél, s közben ő pedig ennek köszönheti lábai elvesztését, úgy drukkol neked minden egyes versenyszámod előtt, hogy: 'Csak ne járj úgy, mint én!'

Egyszerűen megcsinált műkörmeimet az asztalon kopogtattam, miközben szúrós szemeimmel végig kísértem fivérem közlekedését a konyhapulttól, egészen az asztalfőig. Amikor észrevett, bajusza alatt fütyörészni kezdte a Magyar Népmesék főcímdalát, s tovagurult. Összeráncolt homlokkal, és felhúzott orral grimaszoltam, miközben magam mellett felfordított tenyérrel, értetlenül hoppon maradtam. Ekkor jött le az emeletről tizenegyéves húgom, Lilla. A konyhába ment, felkapta a tányérokat, majd teljes erejéből levágta elém. Védekező pozícióba kapcsoltam, így mellkasom elé emeltem karjaimat, miközben megilletődve végig kísértem bosszankodó gesztikulálásait:

- Ronda vagy, hagyd abba – felelte durván, majd külön helyekre elkezdte hanyag módjára szétpakolni a tányérokat és az evőeszközöket.

Válaszul, csak „tipikus" fiatalfelnőtt módjára kinyújtottam nyelvemet, és ismételten elmenekültem a kicsit sem barátságos közösségi oldalak kommentszekcióiba. Amint pörgettem le az Instagram hírfolyamján, körmeimet a számba vettem, s rágást szimuláltam, hisz ez lenyugtatott.

- Miki! – hagyta el Lilla száját bátyánk neve – Ma már itthon vacsoráznak anyáék, ugye?

Miklós megállt a maradék zöldség felszeletelése közben. Elég jól ismerem már őket ahhoz, hogy megjósoljam az elkövetkezendő cselekménysorozatot: Miklós, - aki tudja, mennyire fontos Lillának a szülői kapcsolat ebben a korban – hezitál az egyértelmű válaszon. Eközben már huginak leesik a tantusz, és lebigyesztett ajkakkal azért tovább faggatja addig, amíg válaszra nem méltatja a férfi. Ekkor elárulja, hogy muterék megint túlóráznak ahelyett, hogy végre lássák a gyerekeiket. Majd pedig csitt-csatt-dirr-durr, Lilla dühöngő elefántléptekkel felrohan szobájába, és ezt egy ajtóbecsapással közvetíti. A velünk való vacsorát kihagyja, és majd hajnalban fog letámolyogni nassolni valamit.

- Hahó? – rázta meg bátyánk vállait. Minden rázás egyre erősebb lett, amely már majdnem átment ráncigálásba – Miklós!

A férfi elkapta a kislány kicsi kezét, és nyomott rá egy puszit. Felemelte fejét, hogy láthassa a pattanások otthonaként szolgáló arcocskát.

- Megint bent fogták őket. De reggelihez majd társulnak hozzánk, megígérték – felelte halkan.

Ezt követően végig néztem az előre megjósolt történéseket, csendben. Miután Lilla bevágta az ajtót, és bekapcsolt ordítva egy nyálas, szomorú zenét, Miki velem szembe támasztotta ki a székét. Letette a zöldségeket közénk, majd a biztonság kedvéért három tányért helyezett le tisztességesen külön-külön. Nem vártunk sokat, neki láttunk az evésnek.

- Szétesik a család, huh? – sóhajtottam fel két harapás közt.

- Ne is hozd fel a témát. Ha megtudja, hogy válnak... Botrány lesz. Márpedig előbb vagy utóbb kiderül – hajtotta le kócos buksiját, s kacsóival eltakarta szemeit.

- Ne csináld, nem mintha látnék is bármit – kuncogtam, majd hátra dőltem a székemben. – Ha nem bénázok, nem válnának, igaz?

- Andrea! – hirtelen dühe előtört belőle, s az asztalra csapott – Erről senki sem tehet, jól tudod!

- Mégis... - végigsimítottam telefonom képernyőjén – Én ijesztettem meg őket, ismerd be.

- Igen, ez nem egy gyakori dolog – bólogatott – De sokkalta jobb, minthogyha a teljes „készletet" megkaptad volna. Csak engedd, hadd törjön józaneszed a felszínre, és vegyél el a büszkeségedből.

- Ez, hogy kapcsolódik az előbbi mondatomhoz...? – csúsztam le székemen, akár egy puding. Csacsogásunkat egy pittyenés zavarta meg. Üzenetet kaptam most végre egy ismerőstől, privátat. Azonnal rávetettem magamat Miklós további szónoklata közben.

- Akárhogy is... Észben kell tartanod a saját jólétedet, és nem a szüleinket követni. A mostani énednél sokkal hülyébb leszel, ha orvosira mész gimi után. Minden rosszindulat nélkül – szabadkozott, majd egy idő után, mikor leesett neki az, hogy kicsit sem foglalkoztat a monológja, kíváncsiskodva kérdezett – Garrett, ki írt neked?

Villámokat szórtak szemeim, amikor felnéztem telefonom mögül. Egyik kezemet megszabadítottam a készüléktől, s megvillantottam neki a varázslatos középsőujjacskát, áthajolva az asztalon, egészen a képébe nyomva azt. Csak nevetett, majd markába zárta a végtagot, s elhúzta látómezejéből. Ismételten feltette a kérdést, amire én csak szemforgatva adtam választ:

- Mit szólnál hozzá, ha tovább kergetném az álmaimat az orvosi helyett? – mobilomat lengettem előtte, mint a hipnotizőr a gagyi, vásári zsebóráját.

- Na mesélj! Mik a feltételek?

- Egy kis szünet... Oroszország fővárosában.

*

Nem volt túl egyszerű sem elkönyörögni magamat, sem pedig megérkezni külföldre. Borzalmasan álmos vagyok a korai órákban való kelés okán, így nem tudtam kellően koncentrálni az utazásra, és természetesen nehézségekbe is botlottam. Elég kínos volt már az, hogy szeretett uszkárom, Lady szájkosara leesett a várakozó tömeg kellős közepén, s mikor ásított egy ízeset, az egyik kiskölök elordította magát, hogy megharapta a kutyám. Azt hittem megütöm. A gyereket, nem a jószágot. Aztán hogy ne legyen egyszerűbb a továbbiakban, egy idős házaspár mellett volt az ülőhelyem, akik folyton folyvást köpködve, hangosan beszéltek. Ez még hagyján, de amikor a mosdóból tartottam vissza, benéztem az ülésszámot, és beleültem egy törpe férfi ölébe. Köszönjük, Andrea. Nem a világnak kell elpusztulnia ahhoz, hogy jobb hely legyen, hanem neked.

A leszállás már békés volt, ha azt leszámítjuk, mennyire izgága lett Lady. New Politics - Harlem című számára őrült módjára táncikálgattam ki a kicsekkolást követően. Nem telt bele két pillanatba sem, hogy az uszkár megtalálta a megfelelő kukákat, amiket jelölgethet. Persze, a markáns biztonsági őröknek ez nem volt ínyükre, ezért elráncigáltam onnan Ladyt, s tovább álltunk. Nem sokkal ezt követően rábukkantunk a kocsira, amellyel személyi fuvarozóm leparkolt. Amint észrevett, összenyomta a megkezdett cigiszálát, majd örömködések közepette bepakoltunk a csomagtartóba, s jelen pillanatban, már vagy fél órája gondtalanul haladunk a zökkenőmentes autópályán.

Nikolai Plisetsky. A körülbelül hatvan pluszos öreg, nagyapja annak a fiúnak, akinél az elkövetkezendő napokban hesszelni fogok. Amióta felesége itt hagyta, egyetlen kisunokájának szenteli a világ összes odaadását, és szeretetét, amelyet mind a két nagyszülőtől kapnia kellene. De mindezt ugye egymaga csinálja. Hát nem elképesztő?

- Amióta elfogadtad a meghívást, azóta olyan rendet rakott a szobájában, hogy öröm nézni – kacagott fel, majd köhögött bele örömteli hangadásába.

Elmosolyodtam, majd válaszul csak biccentettem, s kinéztem az ablakon. Elmerengtem az egyhangú, hófödte utat nézve, s később azon kaptam magam, hogy előtérbe került a fejformám a vöröslő hajkoronámmal. Elidőztem a számomra még mindig szokatlan látványon. Hunyorogtam, szemeimet dörzsöltem, s vártam a csodát, amikor Nikolai ismételten megszólalt, bár most komolyabb hangvétellel:

- Ugye még ma elmondod Yurachkanak?

- Azt mondod, hogy itt lenne az ideje? – sóhajtva vágtam hátamat a rozoga, ámbár kényelmesen kipárnázott háttámlának.

- Szóval gondolkodás nélkül jöttél Moszkvába... - vázolta fel azt, amit hitt. Még nem tudja, hogy mennyire tévedett – Egy év... Azóta őrizzük a titkodat. Holott még mindig képtelenek vagyunk felfogni azt, hogy miért hoztál meg egy ilyen drasztikus döntést a semmiért. Csak ennyi lenne az ok?

- Túl sokat tanultam Miklóstól, Nikolai...

- Nem vagyok híve a feketehumornak – szakított félbe az idős ember, s megpaskolta a hozzá közelebb eső térdemet.

- Nem így értettem, hékás! Csupán annyit akartam ehhez hozzáfűzni, hogy számtalan pofára esésemkor ott volt, és szó szerint ittam szavait. Jól tudod, hogy hogyan csúfolnak a korcsolyázók körében, nem?

- 'Törött Szárnyú Jégmadár'? - kérdezte.

- Így van – bólintottam – Magyarország úgy jelölt ki minden évben az évi műkorcsolyázójává, hogy nem értem el eredményeket a hazámon kívül. Ugyan már hét éve, hogy Grand Prixen veszek részt, de... Sosem jutottam el a fináléig. És itt jól tudod mit értek... Azt, hogy míg másutt a pódium első helyét folyton én díszítettem, ha nem tudtam elmenni kisebb-nagyobb gubancok miatt, akkor e helyezések mit sem érnek a döntőben. Ezért kaptam ezt a becenevet a 'Paradicsom' mellé. Egy madár mit sem ér repülés nélkül. És történetesen egy pingvinnek számítok. Elnézést, hallottad?! Pingvin!

- Mire akarsz kilyukadni? Lassan elvesztem a fonalat, te lány!

- A lényeg a lényeg... - beszívtam jó nagy adag levegőt orromon keresztül, s kiengedtem azt a számon, majd folytattam – Hogy ezek ellenére sem adtam fel, hiába volt a győzelem a célom. Tudod, Mikinek volt egy mondása még fiatalkorában: 'Ha úgy érzed, hogy valamit nagyon elbaltáztál, akkor emelt fővel szemezz a körülötted összecsődült, bámészkodó, NEKED drukkoló emberseregletre, s nézz végig mosolygó, örömteli arcukon. Na, ha látsz, legalább egy ilyen arcocskát, már nyertél!' Nem egy Stephen King, akinek bármiféle hűde idézete ott fog motoszkálni zsigereidben, ez viszont nekem felér annyival. Érted már?

- Igen, Andrea. Értem már – köszörülte meg torkát, majd búskomoran beszélt tovább – De akkor is... Beszélj erről Yurival, kérlek. Együtt találhattok megoldást.

- Mhm... - hirtelen történt, hogy egyszerre minden nehézségérzet eltűnt szívemről. Magabiztosan bólogattam, s óriási mosollyal köszöntem meg neki a beszélgetésünket – Így lesz, Nikolai! Így-így...

*

A zsúfolt belvárosban a parkolóhelyek száma egyenlő az agysejtjeim számával egy Pepa malac maratont követően. Furdalt a kíváncsiság, hogy miért tértünk el a megszokott útvonaltól, miért nem megyünk egyenesen hozzájuk. Talán elköltöztek? Vagy időközben eszébe jutott valami halaszthatatlan Nikolainak? Mindaddig ezek megválaszolatlan kérdésként éltek sötét fejemben, amíg le nem állt az út szélén, egy buszsávban. Rám parancsolt, hogy azonnal szálljak ki, és egy komplett leírást kaptam unokájáról. A hallottak alapján magam előtt láttam teljes valóját. Mit ad isten, van, aki sosem változik. Az őt jellemző tigrismintás surranó, s a teljes fekete szett, néhol ismételten vadon élő macska bundájának mintázatával díszítve. Ha egy két lábon járó tigrisleopárdgepárdoroszlán jön velem szemben, szerintem egyből kapcsolni fogok, és nem hagyom csak úgy elmenni magam mellett.

A férfi elhajtott, azzal a búcsúzással, hogy találjam meg Yurit, és nyolc előtt érjünk haza. Noha álmosságomból kiindulva már alapból nem volt kedvem a fogócskához, de jelenleg azon pattogok, hogy ez a nyugger mennyire felelőtlen. Hiába, aki szenilis, az szenilis.

Nem véletlen, hogy az autósok itt meg vannak veszve, s majdnem, hogy egymást gyilkolva vadásszák a frissen szabadult helyeket, ugyanis egy kicsinek számító újévi vásár ütött tábort ezen a hatalmas placcon. Mindenhol temérdek kirakodósok, akik haszontalanabbnál haszontalanabb ketyeréket kínálnak a járókelőknek szinte megfizethetetlen áron. Persze nem maradhatnak el a kifőzdések sem, amikre csak a nyálamat csorgathatom a szintén eget verő árak miatt. Ehhez hozzáverődnek azok a bódék is, amik az év többi napján üresen és bezárva állnak itt, most viszont meg vannak tömve alkohollal, és ezeket áruló személyekkel. Mindez nem lenne túl izgalmas, ha legalább két méteres figurák nem mászkálgatnának, és tolnák a képembe hájas valagukat 'Egy fotót?' kérdéssel. Még szerencse, hogy itt van erre Moszkva igen elvetemült pár lakosa, akiknek mindez eszébe jutott és nem hagyják a nyugodtan sétáló, pihenő idetévedőket. Hóember, kiskutya, zöld manócskák és a halhatatlan télapó terrorizálja a szülőket, míg bugyutaságukkal a gyermekeket pedig jókedvre derítik. Persze ha ez nem lenne elég ijesztő, akkor még mellé párosul a felnőtt férfi orosz beszédhang is. Amikor ez egy Hello Kittys jelmezből köszön ki, azért én sem tudom megállni a vigyorgást.

Ennek a köztéri mulatságnak tetőfoka a terület közepére kiépített jégpálya. Kicsik és nagyok egyaránt kölcsönözik ki a korcsolyákat, s sorra próbálgatják magukat. Szórakoztat a nézésük. Az egyik sarokban pánikolnak, s úgy kapaszkodnak a korlátba, mintha az életük múlna rajta; a másikban éppen azt szokják meg, hogy hogyan is kell használni a kapott cipőket, ugyanakkor közben ez mégsem az analfabéták gyülekezete. Aztán az ellenkező irányban már a tehetségesek tömörülnek. Ott már nincsen orra bukás vagy idegesség érzése okán egy idegen vállába való megkapaszkodás. Nem. Itt bizony olyan fiatalok uralják a jég ezen térfelét, akik adottsággal rendelkeznek. Sőt, van itt olyasvalaki is, aki többet mutat, mint az átlag. Ugyan nem kezdi el az ugrások sorozatát, vagy kombinált forgásokba sem megy át egy-egy perdülése. Okos. Úgy élvezni a szabadságot, hogy senki sem ismer fel, rettentő bölcs döntés egy olyan számára, aki pár hónapja lassan már nagyobb népszerűségben fürdik, mint országának elnöke.

Tetőtől-talpig végig mértem. Nem zavart a folytonos, sürgő fordulatok sora, vagy az, ha bekerült egy kósza ember mögé. Zavartalanul analizáltam kinézetét. Itt az alkalom! Gyerünk, Andrea! Most fuss el, amíg lehet!

Szembe kell néznem vele. Kötelességemnek érzem. Tehát, mielőtt lerohannám, és ráüvöltenék, kieszelek egy tervet: törpejárásba közel settenkedek hozzá, majd váratlanul megjelenek háta mögött, s meglepődöttet színlelek, hogy utána szenvedélyes párbeszédbe elegyedjünk:

'Yuri? Te vagy az? Uramisten! Hát már vagy ezer éve, cicus!'

'Andrea! Egész életemet a várakozásodnak szenteltem, és ezt a táncot is neked koreografáltam. Az érkezésedre. Érted?! Az érkezésedre!!'

Majd drámaian a kezét homlokára emeli, s szexuálisan túlfűtött érzelmeit nyögésekben adja ki magából.

'Ne is mondd! Könnyek gyűltek a szemeimbe! Áhh! Micsoda tragédia!'

Majd itt sírva fakadok, mire ő elém csúszik. Vállára hajtja fejemet és elkezdi simogatni tarkómat.

'Ennyire meghatottalak volna?'

'Igen! Eszembe juttattad azt, hogy van bennem érték!'

'Miért, talán nincs, egyetlenem?'

'Yuri! Be kell vallanom neked valamit!'

És drámai zene... Bam bam bam!

*Gasp*

Igen, általában ilyen s ehhez hasonló gondolatok erőszakolják meg az agyamat. Az ilyesfajta elképzeléseim általában nem mennek a tervek szerint, mégis megkönnyebbülök egy ilyen opción.

Oké! Vörös egység, készülj az alámerülésre. Lábak közt fogunk áthaladni.

Mikor igyekeztem volna elvegyülni a lökdösődő emberáradatban, egy ismerős hang kínkeservesen felkiáltott. Gyorsan, megilletődve visszatereltem figyelmemet a pályára, amikoris észrevettem, hogy a fiút beszorították két nagydarab, izzadt férfi közé. A vasággyal ötven kilós Yuri ficánkolt, kapálózott és szitkozódott, majd kijutásakor összerogyott ott, ahol felszabadult. Mélyen szívta magába a friss, fagyos levegőt, és esküszöm, hogy láttam keresztet vetni.

Elkapott a röhögőgörcs a látványon. Visszarohantam a korláthoz, majd megtámaszkodtam rajta. Kerestem a megfelelő szavakat, majd amint Dóra, a felfedező segítségével megleltem azokat, tölcsért formáltam kacsóimból, és teli torokból üvöltöttem:

- Mindig olyan szívás korcsolyázás közben nézni téged, Munchkin! – hasamat leszorítva vihogtam, mint a legőrültebb hiéna. Könnyeim kicsordultak, amiket nem győztem letörölni fagyott ujjvégeimmel.

- Úgy rémlik, hogy nem kértem több ketchapot a hot-dogomba – dünnyögött, majd feltápászkodott.

Hallottam, ahogy közeledik felém a sikamlós hang, majd azt is, ahogy a fiú egy gyors oldalra fordulattal befékez. Kezeit zsebre vágta, s büszkén kihúzta magát. Fejét az égre szegezte, s várt. Nem voltam hajlandó megszólalni, csupán kinyújtottam rá nyelvemet, és ránehezedtem a henger alakú kapaszkodóra.

- Hol van? – törte meg a piszkálódásokat kérdésével.

- Kicsoda? – kérdéssel feleltem.

- Egy jégpályán vagyunk, Paradicsom. Szerinted MIcsoda?

- Minek ide sztetoszkóp? – gúnyolódtam.

- Szükséged lesz rá, úgy érzem – borzolta össze vörös hajkoronámat, majd lelopta nyakamból a pamutsálat. Egy erőtől duzzadó elrugaszkodást követően besiklott a pálya közepére, és lengette, mint a győzelmi zászlót – Ha kell, irány befele érte!

Parancsoló szavai hirtelen kizökkentettek a jókedvből. Egy másik világba kíván, ahol önmagunkat adhatjuk, győzteseket. Legalábbis így hiszi. Fülem mögé szolidan eltűrtem pár hajtincset, és némi átgondolt mondatot igyekeztem kierőszakolni kékké fagyott ajkaim közül:

- Yuri... Beszélnünk kell!

- Jó. Itt beszélhetünk – pördült meg maga körül, majd, mint pompomlányok a pompomjaikat, úgy lengette az elcsent ruhadarabomat.

Nyeltem egyet. Mégis mit tehetnék jelen esetben? Kürtöljem világgá? Írjak neki most egy SMS-t? Mit tehetnék? Ez az a pillanat, amikor össze kell törnöm a rólam alkotott kis világát. Így van, ezt kell szem előtt tartanom!

Mire feleszméltem, a fiú visszajött hozzám, hogy nyakam köré köthesse sálamat. Csalódottan sóhajtott, majd mikor készült elengedni, megfogtam fagyott praclijait.

- Várj már! – förmedtem a besértődött srácra.

- Hé, Paradicsom. Én csak jól akarom érezni magamat – jól tudom, Yuri.

- Kérlek, hallgass meg! – feszülten hajítottam el kezeit, hogy legyen szabad részem, amibe az égő arcomat temethetem.

- Hé! N-na... - aggodalmaskodott. Éreztem, ahogy percekkel később beletúrt hajamba, majd közelebb húzta magához a fejemet. Behajolt hallójáratomig, és suttogott – Nem csak te félsz. Félek attól, amit mondani akarsz.

- Yuri...

Szavaim egy pillanatra elakadtak. Később az előtörni kívánó könnyeim erővel való visszatartása meggyengítette a számon lévő gátat. Lemásoltam Yuri előző cselekedetsorát. Most én suttogok valami súlyosat fülébe, amely így hangzik:

- Arcvak vagyok.

'Igyunk egyet'

'H-huh?! Kiskorúak vagyunk!'

'Tch, hülye. Nem gondoltam semmi illegálisra.'

'Akkor...?'

'Jégkását akarok inni... Epreset'

( saját, ne lopd )