A kezem ökölbe szorítottam, miközben annak a szemétládának a szemébe néztem. A tekintetében meglepődést láttam. A szemei kikerekedtek, és valamennyi szomorúságot mutatott. Egy kicsit sem hatott meg.

-B-Bella-mondta halkan, majd eltolta magától lassan a lányt, és ahogy egy lépést megtett, én azonnal elszaladtam onnan. Hogy lehettem ennyire naív?! Hogy gondolhattam azt, hogy mellette boldog leszek, vagy egyáltalán egy ilyen seggfej mint ő, tényleg igazat mond! Szaladtam, ahogy csak a lábam bírta. Nagy kerülőket tettem, hogy a futással le adjam a bennem fortyogó dühöt. Olyan hideg volt, hogy már azt éreztem, hogy a könnyek az arcomra fagytak volna. Szerintem, még egy tüdőgyulladást is össze szedtem, de most jelen pillanatban, kicsit sem érdekelt. Nem akartam haza menni, mert féltem, hogy ott áll a ház előtt, és rám vár. Kezdett besötétedni. A piros sálamat, ami eddig a nyakamban volt, megigazítottam, a kabátomat össze húztam, és egy hideg padon foglaltam helyet. Némán sírtam. Csak az előttem lévő földet néztem, és közben, mint a patak, úgy folyt le az arcomon, a forró könny. A torkom össze szorult, és még levegőt is alig kaptam. Ezt a pillanatot, a telefonom csörgése szakította meg. A zsebemből élő húztam a mobilomat, majd megnéztem, hogy ki zavar. Suga. A telefont, úgy szorítottam, hogy majdnem eltört, miközben azt az egy nevet olvastam. Mit akar?!! Ott van neki az a kis ribanc!! Azt zaklassad, ne engem!! A levegőt, mélyebben, és szaporábban vettem, ahogy a méreg szétáradt a testemben. Végül kinyomtam. Nem telt el még öt másodperc sem, máris újra hívott. Kinyomtam megint, és lenémítottam. Egyszerűen, nem akarok vele beszélni ezek után, SOHA. Térdeimet felhúztam, és ráraktam az államat. Érzelemmentes tekintettel figyeltem az eget. Sötét volt, akár a szívem. Nem mond semmit. Nem érez semmit. Pedig én bíztam benne... Végre szerettem valakit.... de most már... nem akarok... Csalódás.... magány... össze tört szív... csak ez jár nekem... semmi több... Fáj a mellkasom. Érzem, mintha eltűnt volna valami... ez a szívem...

Suga szemszöge

Az utolsó órámról csengettek ki. Utolsónak mentem volna ki, mikor valaki vissza rántott, és a falnak lökött. Hyuna. Az ajtó nyitva volt, szóval, aki elmegy előtte, az simán láthatja ezt a kis jelenetet.

-Mit akarsz?- néztem rá össze húzott szemekkel.

-Vissza kapni- ebben a pillanatban, jobban neki nyomott a falnak, és megcsókolt. Kezeimet megfogta, majd a derekára vezette. Karjait gyorsan vállamra vezette. Ekkor kinyitottam a szememet. Azt láttam, akit nem akartam, hogy itt legyen. Bell. A szemei a könnytől nedvesek voltak, és a dühtől izzottak. Apró kezeit ökölbe szorította.

-B-Bella- toltam el magamtól ezt a nyomorékot. Egy lépést tettem felé, és máris elszaladt. A picsába!! Indultam volna utána, ha nem húz vissza- Engedj el, te utolsó kis féreg!!- -ordítottam le a fejét, amitől lefagyott. Kihúztam a kezemet, és már utána iramodtam. Nem találtam sehol. Se a suliban, se akörül. Elrohantam a házáig. Szinte már vertem az ajtót, és ordítottam, de nem jött semmi válasz. Elővettem a telefonomat, és rányomtam az ő nevére. Kicsengett, de nem vette fel. A csengőhangját, nem hallottam, szóval két lehetőség van. Vagy lenémította, vagy nincs is itt. Azonnal újra hívtam, de megint ugyan az történt. Idegesen beletúrtam a hajamba. Most meg mi a jó büdös francot csináljak?! Ez a kis ribanc, tönkre tett mindent!! Nem veszíthetem el! Nem is fogom! Olyan dühös voltam, hogy párszor bele ütöttem ököllel a betonba. Bütykeimnél folyt a vér. Megérdemeltem, hogy fájjon. Felkelte ülő helyzetemből, és az ablaka alá álltam. Nagy nehezen sikerült felmásznom. Az ablak zárát megbuheráltam, és bemásztam. Sötét volt mindenhol, és senki sehol. Szóval nem jött még haza. Ebben a pillanatban hallottam, a lenti zár kattanását. Az illető tüsszentett. Már ebből tudtam,  hogy annak a hangja, aki miatt most ide jöttem. Bella..

Annabell szemszöge

Már meguntam az üldögélést, ezért elindultam haza. A kezem teljesen jéggé dermedt, mint a szívem. Egy érzelemmentes gépnek érzem magam. Amint a ház elé értem, azonnal szét néztem. Sehol senki. Biztos azzal a kis Hyuna-val van. Kulcsaimat elő vettem, és kinyitottam az ajtót. Sötét van. Úgy látszik, hogy anya még nem jött haza. Valami nagyon csavarta az orromat, ezért tüsszentettem egyet. Kabátomat, és a sálamat a fogasra akasztottam. A falra volt téve egy kis cetli."Hétfőn jövök csak haza, Puszi: Anya ". Ez még rímel is. Táskámat a hátamra dobva indultam a szobám felé. Kinyitottam az ajtót. Ahogy a fény bevilágította a szobámat, azon nyomban megpillantottam Yoongi-t. Megfordultam, és ki akartam szaladni, de hátulról átkarolta a derekamat, és magához szorított.

-Engedj el!- ordítottam, miközben kezét próbáltam lehámozni magamról- Hagyj békén! És menj vissza ahhoz a lányhoz!- erre a mondatomra erősebben szorított magához. Már nem nagyon kaptam levegőt, így csendben maradtam.

-Hallgass!!- úgy ordított, hogy szinte bele remegett a ház- Hagyd, hogy végig mondjam!- idegesen mondta, mire nem legesen megráztam a fejemet, mire megint szorított. Nyöszörögtem a fájdalomtól, és a fogaimat már össze szorítottam- Ő csókolt meg, és nem én őt! Nincs köztünk semmi!

-Nem hiszek többé neked-szólaltam meg nagy nehezen- Nem tartozok többé hozzád- erre keze szorítása megenyhült, de még tartott, úgy hogy el ne menjek. Fülemhez hajolt.

-Ha nem tartozol hozzám, akkor miért van még rajtad a lánc?- suttogta. Éreztem, ahogy mosolyog. Mert én tényleg szeretlek. Válaszoltam magamban, a kérdésére. Nem szólaltam meg, csak a padlót cikáztam szemeimmel- Szóval még...- szakítottam félbe.

-Hazug- mondtam halkan- Idióta voltam, hogy bíztam benned- kuncogtam erőltetetten- Én tényleg szerettelek, de te...- most ő szakított félbe.

-Nem voltál idióta! És én is szeretlek! Teljes szívemből! Senkit sem szerettem még így, ahogy most téged!- temette fejét nyakhajlatomra- Ez az idióta ribanc tehet mindenről. Esküszöm- éreztem, hogy a nyakamon lefolyik valami. Most sír? Nekem kéne, bár én más kisírtam magam. Ezek után még higgyek neki?- Én csak veled akarok maradni... nem akarok mást.. csak téged- még jobban bújt hozzám. Nem hatódtam meg. Most már nem fog velem játszani.

-Távozz kérlek- szólaltam meg, mire felkapta a fejét a vállamról.

-Nem! Ne is álmodj róla! Nem foglak elhagyni! Soha!- fordított magával szembe. Mélyen a szemembe nézett- És te sem! Még hányszor kell neked elmagyaráznom?! Hányszor kell még bebizonyítanom?! Sze-ret-lek!- meglepődtem tettén. Közrefogta arcomat, úgy mondta a szemembe... az igazságot. Szemeim tányér nagyságúra nyíltak, ahogy ezeket mondta, majd megcsókolt...