Annabell szemszöge

- Olyan komor itt minden - hallatszott fel Yoongi monoton és erőtlen hangja felettem, aki az alacsony ketrecem tetején feküdt. Összekuporodva ültem börtönöm egyik sarkában, hisz mást nem tudtam. Magassága az akkor volt, hogy csak ülni voltam képes benne, hossza pedig, akkora, hogy el tudjak feküdni, amit nem tudtam. Lábaim, kezem, oldalam és a hátam olyan szinten fájtak, hogy azt el nem tudtam volna mondani. Óráknak tűnő perceken keresztül vert azzal a rúddal, míg nem egy hívást kapva viharzott fel a pincéből, engem itt hagyva. Testemet véraláfutások, kék és zöld foltok, melyek pár helyen már szinte a fekete színt vették fel. Még mindig alig kaptam levegőt. Fejem borzalmasan fájt és az ordítástól torkom kiszáradt. Szégyelltem magam amiatt mert megmutattam neki fájdalmamat, de oly' sűrűn és erősen ütött és bökött azzal a szarral, hogy hogy nem tudtam visszatartani - El kéne mennünk innen... - láttam ahogy egyik kezét felemelte, mintha a halvány lámpa fényét akarná megérinteni. De ő is pont annyira volt közel hozzá, mint én a szabadsághoz.

- De nem tudok... - óvatosan körbefogott, felhúzott lábaimra hajtottam fejemet. Szemeimet erőszakosan összeszorítva próbáltam tartani acél maszkomat melyről úgy gondoltam sose törik meg.

- Te is jól tudod, hogy egyszer úgy is szabad leszel...

- Vagy megtalálnak és kiszabadulok, vagy meghalok - motyogtam el válaszaimat - Kétlem hogy megtalálnának... Vernon alapos és fürge... Engem pedig szerintem úgy elrejtett, hogy ezen a helyen senki sem keresne...

- Pihenned kéne...

- Nem tudok... Fáj mindenem... - hangomon már hallatszódott szenvedésem és szomorúságom - Levegőt is alig bírok venni..

- Jaj Kicsim... Ne legyél szomorú. Az csak legyengít. Most nem szabad annak lenned. Mert akkor megtörsz és azt kihasználják - lassan mondva sorjában a szavakat nyugodtam meg ahogy fülembe kúszott mély orgánuma. Izmaim lassan ellazultak és egész testemet próbáltam elengedni - Nem is tudod mennyi szenvedés lehet egy ember mögött amíg nem ismered, és a fájdalmát sem tudod átérezni... 

- Hogy ér.. - felnézve akartam kérdezni tőle, de nem láttam másty mint a halvány fényű lámpát. Yoongi már nem volt itt, és megint eltűnt. Nem értettem mindezt miért mondta. Agyam folyamatosan kattogott kihez lehet kötni ez előbbi mondatát. De most figyelmem újra a magányra és a szenvedésre terelődött melyben most tengettem perceimet s óráimat.

Író szemszöge

Yoongi folyamatosan járkálva szobályában gondolkodott. Érezte, sőt tudta hogy Vernon-hoz lehet köze Annabell eltűnésének. Nem ment volna el magától, főleg nem egy idegennel. De attól, hogy ő tudta, attól még nem volt semmilyen kézzel fogható bizonyíték, amit a rendőrségen felmutatott volna a fiú ellen. Keze folyamatosan remegett az dühtől, a fáradtságtól és az idegességtől. Egész éjjel egy percet sem aludt. Éjfélig Bell anyukájával volt, és szinte körbetelefonáltak mindenkit, végigjárták az utcákat, de semmi. Mintha a föld nyelte volna el a lányt. Semmi nyom. Semmi jel. Semmi! Semmi az ég világon! Yoongi szíve majd' megszakadt, annyira fájt és minden percben, mintha kést forgatnának a mellkasában, annyira szúrta. Nem volt képes enni vagy aludni, sem nyugodni egy percre is. Nem értette az egészet. Egyszerűen nem volt képes felfogni, sem elfogadni.

A csörgő telefonra felkapta a fejét, reménykedve abban, hogy megtalálták élve a szerelmét. De a kijelzőn Namjoon neve virított, így izgalma alább hagyott. A fiúk még nem tudták mi történt, de tudta, hogy bármi van, ők segítenek neki. Csak abban nem volt biztos, hogy miközben magyarázna, megtörne-e és elsírná magát. Most már semmiben sem volt teljesen biztos. Belül oly' annyira összetört, hogy a darabkái helyeit nem tudta a régi helyükre illeszteni.

- Jó reggelt Nam - szólt bele először Yoongi a telefonba. Hangja erőtlen és fáradt volt, és egy picit megremegett.

- Mi baj? - kérdezett rá azonnal jó barátja köszönés nélkül, hiszen tudta, hogy nem nagyon szokott így beszélni. Tudta hogy valami baj történt.

- Tegnap óta nem aludtam... - dörzsölte meg orrnyergét a szőke hajú, és leült az ágya szélére.

- Miért?

- Történt valami... - térdeire tamaszkodva és előre hajolva mondta e két szót.

- De mi? - faggatózott tovább Namjoon, persze tapintatosan.

- Annabell... Annabell eltűnt... - suttogva és nagynehezen tudta kinyögni ezeket a nehéz szavakat. Ahogy kimondta a lány nevét, akarta ellenére is szeme előtt látta az arcát és mellkasába mintha egy kést szúrtak volna, úgy csapott belé a fájdalom. Élesen beszívva a levegőt próbálta kontrollálni könnyeit, de még így is érezte hogy lassacskán előbukkannak. Lehet hogy Yoongi egy erős személyiség volt. De úgy érezte elbukott. Megígérte. Megígérte hogy vigyázni fog rá, és semmi baja nem esik... Csalódást okozott mindenkinek, beleértve saját magának is.

- Bazmeg... - hallatszott a másik oldalon Nam megdöbbenése, ki szája elé téve a kezét állt meg egy pillanatra. Ő sem tudta ezt a nagy információt hirtelen felfogni - Mióta nincs meg?

- Tegnap délután 6 óra óta... - dörzsölte meg arcát, kiűzve magaból a fáradtságot - Mielőtt elindult volna haza, küldött üzenetet. De hazafelemenet eltűnt... Semmi nyom. Semmi jel. Érted bazdmeg?! Semmi! - akadt ki hirtelen - Akárhol lehet! És én ezt az egészet úgy elbasztam ahogy kell! Lehetséges hogy a büdös életben nem látom őt többet! - eddig bírta. Betelt a pohár és elszakadt a cérna. A fáradtság, keserűség és a szomorúság olyan szinten tört rá egyszerre, hogy nem bírta tovább, és könnyeit eleresztette. Hirtelen vett egy nagy levegőt, innen már tudta öreg barátja, hogy megtört. És emiatt nem gúnyolta. Miért? A fiúk nem sírhatnak?

- Meg fogjuk találni...