Teltek a napok, a hetek, s lassacskán a hónapok. Minden visszaállt a régi kerékvágásba, és jobb is lett ennél minden. Yoongi már nem nézett rosszallóan Jihoo-ra, és befogadták a kis társaságukba. Biztonságban érezték magukat, és vigyáztak egymásra. Vernon tárgyalása is lement, mely maga volt a Pokol. Szemeit folyamatosan a magyar lányon legeltette. Szerelme nem múlt el iránta, de gyűlölete a világ iránt, és legfőképpen Yoongi és az anyja iránt úgy felerősödtek, hogy nem bírta olykor visszafogni magát. Teljesen őszinte volt. Mit tehetett volna? Minden jegyzete, terve és iratai az ő kezükben volt, és ezek alapján semmit sem tudott volna tagadni. Szavait köpte folyamatosan, és undorral telve mondta, de akárhányszor Annabellt nézte és akkor válaszolt, hangja ellágyult. Olykor azt érezte, hogy nincsenek azok a vastag bilincsek a kezén és simán oda tudna menni, és elvinni onnan. A bíróság és az esküdtszék nem tudta eldönteni hogy a férfi hova ia kerüljön. Börtönbe, vagy elmegyógyintézetbe? De végül, hosszú tanakodás után, az utóbbit választották meg, úgy, hogy onnan élve ki ne jöjjön. Gyomorforgató volt Vernon beszámolói, ami miatt sokan ki is mentek a teremből, egyenesen a mosdókba, hogy kiadják gyomruk tartalmát. Mindezeket oly' nyugodtan adta elő, mintha csak egy kitalált gyerekmesét mondana... De vége lett mindennek. Lezárult ez a szakasz, és megkapta ez a szörnyeteg amit érdemelt. Bezárták, és sosem fogják kiengedni. Békénhagyja őket, végleg. Nem kellett már semmitől és senkitől sem tartani...

...

Április eleje volt és hétvége. Annabell Yoongi-ék házában tartózkodott a fiú családjával. Az anyuka a konyhában bíbelődött az aznapi ebéddel, Sora a nappali közepén, hason feküdve írta a házi feladatát, Yoongi pedig fel s alá járkált a házban, míg Annabell az anyuka és a kislány között ropta a lépteket. Segített az anyukának, és közben szeretett lánykájának is. A konyhába volt éppen befogva, és szétszedte az egész fej salátát, mely rá volt bízva. Vizes kezeit a pólójába törölgetve lassú léptekkel indult vissza Sora-hoz, mikor meghallotta a zongora dallamát, s azonnal az irányába ment. Meglátta Yoongi-t, aki a zongoraszélen ülve játszik egy ismeretlen dallamot. Csontos, hosszú ujjai a billentyűkön, görnyedt testartás, kicsit felfelé biccentett fej és csukott szemekkel játszott a barna zongorán. Élvezte minden egyes lejátszott hangot, mely a szívéből szólt. Nem tudta hogyan jutott neki ez eszébe. Talán hiányzott neki a lány. Talán most szüksége volt a csókjára vagy az ölelésére, nem tudta.

Annabell hallkan hallgatta a melódiákat, melyek a zongorista fiú zongorájából jöttek. Lassan odalépkedve hozzá, felsőtestét a zongorára fektette, s kezeit a feje alá tette és úgy nézte a szőke hajú férfit. Itta látványát, és egyenesen megbabonázta. Yoongi dús ajkai kicsit szét voltak nyitva, és néha megnedvesítette őket nyelvével. Tudta hogy kedvese figyeli őt, így laposan, el nem vesztve az ütemet és zenét, felé pillantott, s ilyenkor kicsot jobban megnyomta a hangokat. Ujjai szinte csak hozzáértek a fekete és fehér billentyűkhöz, máris holyan dallamot játszott, melyet emberi fül még nem hallott.

Az utosló hangokat is lenyomta, majd lassan és komótosan kinyitotta szemeit és a vele szemező lányra mosolygott, aki viszonozta a gesztust.

- Ez gyönyörű - mondta halkan s egy kicsit kábán, ahogy még a zongora dallama járt a fejében.

- Csak úgy jött - vallotta be - De jónak tűnik.

- Tökéletes - Anna mosolya még nagyobb lett - Nagyon ügyes vagy.

- Köszönöm Kicsim....

....

Kora délután volt, és már mindenki megebédelt. Yoongi-ék anyukája elment dolgozni, míg ők hárman otthon maradtak. Vagyis nem sokáig, mivel a fiúnak időpontja volt a város kicsit forgalmasabb szélénél. Megkötették neki a könyvet, és csak ma volt ideje elhozni. Nem lesz sok idő. Körülbelül 10-15 perc és újra itthon van, és persze ezt az utat motorjával akarta megtenni. Fél háromra lett megbeszélve hogy elmegy érte, és sunyiban elhozza, anélkül hogy párja bármit is észrevenne.

...

- Elmentem Drágaságaim - mondta és ment volna ki az ajtón, de Annabell azonnal megállította azzal, hogy két kis kezével megfogta a fiúét.

- Hova mész? - tette fel kérdését egy kicsit aggódva, mivel párja megígérte neki hogy hármasban töltik a hétvégét a húgával.

- El kell intéznem valamit. Gyorsan megleszek - adott egy csókot a homlokára. Bell Yoongi felsőtestére nézett és azonnal tudta hogy mivel is akar menni. A mintákkal televarrt kabátja erről árulkodott.

- Vegyél fel sisakot.

- Nem megyek messzire - erősködött - csak pár kilóméterre megyek és már jövök is... - fogta meg szabad kezével szerelme arcát - Nem lesz semmi baj, ígérem... - suttogta kettőjük közé.

- De akkor is - folytatta, és mélyen a másik szemeibe nézett.

- Tudok vigyázni magamra - mondta, s lopott egy csókot - Hamarosan jövök.

Még mielőtt Bell bármit is mondhatott volna, Yoongi kilépett az ajtón, otthagyva őt a kishúgával.

....

A férfi a farmere biztos zsebébe rakta a kis könyvet. Egy régiesnek tűnő papír fedte be a könybecskét, mintha egy kis ajándék lenne. Összekeverte a lány és az ő stílusát, és ez alapján kötette meg. Boldog volt mivel ez is el lett intézve, és ezzel együtt rájött arra, hogy már csak négy hónap választja el őt a nagy naptól, a nagy kérdéstől, mely mindent meg fog változtatni.

Beindította motorját, és szinte száguldott a haza vezető úton. Tökéletes volt az idő. Tökéletes volt ez a nap. Minden olyan tökéletesnek tűnt. Egy hatalmas, felejthetetlen előrelépésnek. Izgatott volt és leszívesebben most azonnal, ahogy hazaér, megkérdezte volna tőle, de a vizsgák miatt nem akarta hogy még több stressz érje Kedvesét és mégtöbb dolog amire figyelnie kell, mivel a sok kihagyás miatt szinte alig volt ideje valamire. Alig volt ideje Yoongi-ra. Ezért aggódott annyira Annbell, mert végre, egy kis időre el akarta felejteni a szüntelen tanulást és magolást, hogy végre egy kicsit kikapcsolódhasson a szerelmével.

Szinte zöldet kapott mindenhol, és ez a nagy kereszteződésnél sem volt kivétel. Egyenesen haladt, és ment volna át, de a megálló kocsik közül, a piros lámpa mögül, hirtelen nekihajtott egy kocsi... A motor repült a levegőben, pörögve és forogva, s mikor leért a földre, mintha cigánykerekeket hányt volna, még megtett vagy 15 métert a motor. Yoongi szinte élettelen, véres és koszos teste a betonon gurult....

...

Annabell szemszöge

Számat rágva vártam mikor jön haza az az idióta, hogy végre leordíthassam. A fejét amiért sisak nélkül indult el. Pedig vagy ezerszer megbeszéltük! Miért kell mindig mindent a szájába rágni?! Morogtam magamban minden egyes szavam, annyira ideges voltam. Stresszes voltam és ez mégjobban rádobott egy lapáttal. Idióta! Idióta! Idióta! Miért kell mindig ezt csinálni?!

Miért nem tettem semmit akkor mikor elmentél? Miért nem ordítottam utánad, hogy "Bazdmeg! Vedd fel a sisakot!"... Aznap vesztettel el végleg mindent. Mindent amiért sokáig nem is áhítoztam. Mindent amit nem akartam, mégis megkaptam. Kaptam egy fiút, aki belecseppent az életembe. Szeretetet kaptam, de nem akartam. Barátot kaptam, de nem akartam. Szerelmet kaptam, de hallani sem akartam róla. Csókokat kaptam, de nem is álmodtam róla. Kaptam egy teljes családot, melyről sosem gondoltam hogy lesz újra. És mindezt, talán az én hülyeségem miatt elvesztettem, végleg...

Az eddigi film elhalkult és a híradó jellegzetes hangja harsant fel, mely kirángatott mérgelődésemből.

- Ma 14:53-kor a Seoul-i nagy kereszteződésben karbol törzént - kezdett bele a férfi, s ahogy ezeket kimondta, a felvételek és a képek is megjelentek - Egy huszonéves fiú, sisak nélkül akart áthajtani a kereszteződésen, de egy pirosban álló kocsi elindult és elcsapta a fiatal férfit... - a kamera a motort mutatta, mely ripityára volt törve, de még így is... Felismertem... Ez... Ez... Ez Yoongi-é... Szívem hevesen kezdett el verni és szinte alig kaptam levegőt. Könnyek gyűltek szemembe, ahogy idegességem, vérnyomásomm együtt az egeket rengette - ... Az öreg hölgy, aki a balesetet okozta, nem állt kamerák elé. A férfi állapota súlyos, és azonnal kórházba szállították. Sérülései olyan mértékben súlyosak, hogy az orvosoknak küzdeni kell az életéért... - a következő felvételen.... Yo... Yoongi volt....... Egy ágyon vitték a kocsihoz.... Eltört bennem valami... Szemeim oly' szinten megteltek könnyekkel, hogy pislognos sem kellett, máris lehullottak... Yoongi véres és élettelen arcát néztem... Nem... Nem... Nem! Nem! Nem! Nem akarom! Levegőm bentragadt és szemeimet nem bírtam leszedni a képernyőről. Tombolbi akartam, kiadni minden fájdalmamat... De nem volt erőm, és kétségbeesetten ordítani kezdtem..... Ne vegyék el tőlem... Ő... Ő az enyém.... Az én szerelmem.... Az én párom.... Az én családom... Nem... Nem akarom elveszíteni....