Október 6. (csütörtök)
Ma reggel az ébresztőm kegyetlenül felrázott, úgyhogy felvettem az ünneplőm, kibontottam a tegnap sok kicsibe font hajamat, ami így hullámosan omlott a vállamra, majd a szokásos reggeli teendők elvégzése után elindultam a suliba.
Mivel fellépő vagyok, nem mentem föl a többiekhez az osztályba, hanem egyből az előadóterem felé vettem az irányt.
Leültem a szereplőknek kialakított padra, majd a többiekkel együtt végignéztem, ahogy a diákok szép lassan feltöltik a széksorokat a nézőtéren.
Az igazgatónő nyolc óra után öt perccel a mikrofonba mondott valami rövid kis beszédet, majd átadta a helyet Kántornak.
Először elénekeltük a Himnuszt, majd utána jött az én versmondásom.
- Juhász Gyula: Vértanúink - kezdtem bele, majd nagy levegőt vettem és belevágtam a versem elszavalásába.
Szerencsére nem rontottam, úgyhogy a végén kaptam egy tapsot és lebaktattam a színpadról.
A műsor tökéletesre sikerült, kár, hogy szerintem a fél diáksereg bealudt rajta. Na, mindegy. Nem hibáztatom őket.
A megemlékezés után gyorsan megebédeltünk (mivel ünneplő volt rajtunk, értelemszerűen paradicsomlevest ettünk... teljesen logikus), majd folytatódott a tanítás megmaradt része.
Hazafelémenet a telefonom folyamatosan rezgett, vagyis valaki hívott, de úgy döntöttem, majd otthon visszahívom. Ennyire azért nem lehet sürgős.
- Szia Zsombi, miért hívtál öööhm... tizenhatszor? - kérdeztem furán, ahogy visszahívtam.
- Csak meg akartam kérdezni, hogy ráérsz-e mondjuk mozizni - mondta. Ennyi?
Egyébként őszintén szólva semmi kedvem nem volt hozzá.
- Az a gond, hogy most hulla fáradt vagyok, mert tudod, volt ez a fellépés, meg éjjel is alig tudtam aludni... szóval majd máskor. Nem baj? - szorítottam a telefonom a vállamhoz, így két kezem is szabad volt és vissza tudtam akasztani a szoknyámat a szekrényemben lévő vállfára.
- Nem baj, pihenj csak - felelt.
- Okés, puszi - tettem le a telefont, majd felmentem Instagramra.
Lapozgattam a történeteket. Ricsi és Saci például mindketten felrakták ugyanazt a képet, amelyet suli után csináltak magukról, Enikő valami fotót az égboltról, Jennifer pedig bejegyzésbe feltöltött egy fotót (meg ugyanezt instasztoriba) magáról és Cassoról, amint éppen csókolóznak valami parkban.
Ezt a bejegyzést az összes osztálytársam like-olta. Sajnos, ha én ezt nem teszem meg, az túl feltűnő, belike-olni meg csak nem fogom már... na, azért van egy bizonyos határ...
Úgyhogy hagytam az egészet és inkább nekiláttam a házimnak.
Kinyitottam a nyelvtan füzetemet, hogy írjak, de semmi értelmes nem jutott eszembe, úgyhogy csak unottan kattintgattam a tollamat, majd hirtelen felindulásból írni kezdtem.
Csak éppen nem azt, amit kellene, hanem az érzésiemet.
Csak úgy ömlött belőlem a szó, amelyet rögtön papírra is vetettem. Minden, ami eddig a lelkemet nyomta, le lett írva. És be kell látnom: annak a hét nyomorult leírt és füzetből kitépett oldalnak őszintébb voltam, mint ebben a tanévben bárki másnak.

Mai nap - 5/?: ez azért elgondolkodtató, de mindenesetre sokkal könnyebb így.