Szeptember 20. (hétfő)
A soha viszontlátásra fehér textil!
Igazából már napok óta ezt ünneplem. Pénteken a kontrollon kaptam egy újat (képzelhetitek, mennyire boldog voltam), szombaton kiszedtem, vasárnap majdnem teljesen megggyógyult a fülem, ma pedig már fülfájás nélkül keltem. Pont egy hete fájdult meg, szóval egész hamar túlszenvedtem magam rajta.
- Sziasztok - léptem oda a többiekhez a suli elé érve. Mindannyian visszaköszöntek, majd folytattak ott mindent, ahol abbahagytak.
- Jó reggelt - érkezett meg Jennifer is, aki ma is tökéletes kinézettel jelent meg. Fekete szaggatott farmer, halálfejes szürke póló, fekete bőrdzseki, tornacipő (fekete, nyilván), kontyba fogott sötétvörös haj, fekete körmök és a smink szerepét betöltő tusvonal.
Annyira jól néz ki, ráadásul imádom a stílusát, a kisugárzását, a kinézetét, akkor is, ha soha nem fogok így öltözködni.
Ő is kapott pár visszaköszönést, majd kérdéseket, hogy mi a véleménye a tegnapi focimeccsről. Na, még egy téma, ami engem pont nem érdekel, pontosabban érdekelne, ha hozzá tudnék szólni és nem lennék ilyenkor teljesen kiszorítva a beszélgetésből.
A teremben Saci eligazított, és elmondta, hol a helyem (mivel ültetés volt). Ajtófelőli padsor, utolsó előtti pad, Enikő mellett. Nem is rossz. :)
Órák után (semmi említésre méltó nem történt, amiért kár kihagynom ezt a pár órát) csendben sétáltam hazafelé, amikor nevetést hallotam a hátam mögött, messzebbről. Megfordultam.
Nem láttak engem, de én igen őket.
Casso és Jennifer futottak egy busz után. Nem fogták egymás kezét, nem volt semmi különös, csak lekésték a buszt és szaladtak utána.
De valamiért mégis fájt. Nagyon fájt.
Régen én voltam Cassoval. Velem szaladt, amikor a randink után a kórházba siettünk. Engem kapott el, amikor elestem. Velem volt, mellettem. Akkor Szöszi voltam, most meg már csak egy jó barát. El kell fogadnom - lecserélődtem.
Szörnyű érzés, hogy ennyire tehetetlen vagyok abban, hogy egyik pillanatról a másikra ennyire megváltozott minden. Szörnyű érzés szembesülni azzal, hogy neki ennyivel kevésbé számított minden, ami eddig kettőnk között történt, mint nekem.
Mert nekem igenis számít, nem is akármennyire, ellentétben vele. Talán tényleg csak el kellene fogadnom, van ilyen.
De mégis fáj, nem tehetek róla! Nem tehetek arról, hogy van valaki, aki minden mozdulatával lenyűgöz, minden mosolyával elvarázsol és minden percben a gondolataim közé kerül! Szeretem, kimondtam! De ez akkor sem az én hibám...
Én szeretem jobban, mégis én szenvedek.
Nem szeretek arra gondolni, hogy talán ez lenne a világ rendje.

Mai nap - 5/?: rámférne egy pohár tea, hogy lenyugodjak. Mentem is a konyhába.