Június 12. (hétfő)
Nyárköszöntő buli.
A suli utolsó napjaiban már megkaptuk a szórólapokat a mai napról, úgyhogy nagyjából képben voltam, hogy mi is lesz pontosan.
Mivel ma is nagyon melegen sütött a nap, a fehér rövidnadrágom és a zöld spagettipántos felsőm mellett döntöttem. A hajamat összefogtam, mivel ha kiengeném, a tarkóm ráncosra izzadna nap végére.
A megszokott társasághoz csatlakoztam, akik az udvaron ültek egy padon.
- Cassoék mikor jönnek? - pillantott Andris a telefonjára.
- Hogyhogy Cassoék? - kérdeztem.
- Casso és Bogi.
Ezt a két nevet együtt hallva ezerszer gyorsabban kezdett verni a szívem, kishíján összeestem a tudattól, hogy ma együtt fogom látni őket.
- Ja, hogy úgy - esett le, de még engem is meglepett, mennyire elhalt a hangom - Nem tudom - vontam vállat, bár mondjuk Casso exbarátnőjeként valószínűleg elsősorban nem hozzám irányult a kérdés.
Körülbelül tíz perc múlva meg is érkezett kézenfogva a csodálatos "álompár".
Tökéletesen címlapra illettek volna.
Bogival bemutatkoztunk egymásnak (egész kedvesnek tűnt), én pedig próbáltam visszafogni magam, hogy ne fojtsam meg ott helyben, és a sírás se fojtson meg engem.
Sokkal rosszabb volt Cassot a barátnőjével látni, mint amire számítottam.
És elmondjam, mi volt az egészben a legrosszabb?
Hogy vele volt, és valahogy úgy éreztem, hogy mégis velem - felém irányulónak éreztem a dolgot, ami annyiszor megforgatta a szívemben a kést, hogy azon se csodálkoztam volna, ha ott helyben el is vérzek.
Nemsokára a tanárok beállítottak minket egyes sorba, majd az igazgatónő körbement és mindenkinek a kezére ráírt egy számot filctollal (1,2,3,4,5), így kialakultak a csapatok.
- Hányast kaptál? - kérdezte Saci.
- Kettes. Te?
- Négyes - húzta el a száját.
Az egyeseknek a csapatkapitánya az igazgatóhelyettes, Mátrai lett.
A ketteseknek, vagyis nekünk, Hajdú, ami garantált vereség lesz.
A hármasoknak Somogyi, úgyhogy nekik lehet esélyük.
A négyeseket, vagyis Saciékat Horváth vezette. Szegények.
Az ötösök pedig megkapták Lelley-t, a másik tesitanárt. Én meg egy középkorú, koravén biosztanárral fogok szenvedni, aki ráadásul még utál is. Nem igazság.
Az én csapatomból összesen Andrist, Mirát, Linát (csendes stréber az a-ból), Ivettet (Laci nővére) és Bogit ismertem. Hurrá.
Az első "állomás" bennt, az egyik teremben volt, ahol filmzenéket kellett felismerni.
- Aranyhaj! - vágtam rá.
- Nem - rázta meg a fejét az egyik végzős, aki az állomást "vezette".
- De tuti az - erősködtem.
Végül nem az Aranyhaj zenéje volt, és őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy keverhettem össze egy teljesen másik Disney film zenéjével. Szégyen.
A következő egy nagy vetítő előtt játszódott. Nagyon kreatívan Just Dance-eztünk, amit egyébként kimondottan utálok.
Boginak viszont eszméletlen jó a mozgása, ami engem személy szerint egyáltalán nem lepett meg, mivel valószínűleg csak én vagyok ilyen béna.
- Hány pontot kaptunk? - kérdezte az egyik lány a tanárnőt.
- Hetet - nézett rám bosszúsan Hajdú.
Mint ha ő annyira odatette volna magát úgy, hogy nem is táncolt. No comment.
- Hajrá Leni, fussál már! - drukkoltak a többiek, amikor a következő állomáson én is végigmentem az akadálypályán.
Gátfutás, bukfenc, pad alatt átkúszás, szlalomfutás... minden, amit utálok. És még időre is! Borzalom.
- Lassú vagy - közölte Mira.
- Bocsi, hogy ebben nem vagyok olyan jó, mint te - ironizáltam.
- Hát, nem is - vonta meg a vállát nagyképűen, majd elindult ő is, mivel ő jött.
Egyébként tényleg sokkal jobb nálam.
Az egyetlen állomás, ahol egész jó voltam, ott feldarabolt képeket kellett összerakni "kirakó" címszó alatt. Szuper.
Amikor végeztünk az összes állomással (még volt célbadobás, "interaktív feladatok" nyári témában stb.), fáradtan lerogytam az egyik padra, és megittam az összes maradék vizemet a kulacsomból, amit egyébként ki is köptem, mert a nagy hőségben borzasztóan felmelegedett.
Az igazgatónő beszedte a "menetleveleket" a visszaért csapatoktól, hogy a hűs irodájában összeadhassa őket számológéppel és kijöjjön az eredmény.
- Miért van ilyen meleeeeg? - nyafogott Saci.
- Nem tudom - ráztam a fejem, miközben a kezemmel legyeztem magam - Jössz a büfébe?
- Aham - bólintott.
Vettem magamnak egy jegesteát, ami akkor tényleg nagyon jól esett, valamint a mosdóban alaposan megmostam az arcom hideg vízzel.
Az eredményt nem sokkal később bemondták.
A hármas csapat nyert, mi pedig vesztettünk. Ki nem találtam volna.
Bogi és én csak egymás mellett ültünk szótlanul a füvön, csak mert egy csapatba tartoztunk.
- Hát, rendesen kikaptunk - szólalt meg derűsen.
- Eléggé - helyeseltem.
- De legalább Roliék nyertek. Ha kapnak valamit, majd nyúlok belőle - nevette el magát - Ó, szia - vigyorodott el, ugyanis Casso akkor ért oda hozzánk (vagyis inkább hozzá), és miután a volt barátom egy nagyon rövid pillanatig rám nézett, egy gyors csókot nyomott a barátnője szájára.
Reflexszerűen elfordítottam a fejem. Finom volt az a vaníliás fánk, amit megettem, de azért mégegyszer nem akarom viszontlátni.
- Helló - huppant le Casso a barátnője mellé.
Szimbolikus, hogy Bogi (aki amúgy szerintem nem is tud róla, hogy a barátja exe vagyok, különben nem lenne ilyen kedves), így már pont Casso és köztem ült. Vagy csak szerintem?
- Képzeld, utolsók lettünk - mesélte Bogi, miközben Casso bőrkarkötőjét birizgálta, amit egyébként még régen tőlem kapott.
Még kilencedikben.
És azóta is hordja.
Azt se tudom eldönteni, hogy ezen milyen hangulatban kellene sírnom.
A hangszórókból felcsendült a So Am I, ami mostanában az egyik kedvenc dalom Sacival, úgyhogy odasiettem a sárga-fekete pöttyös ruhában ugrándozó barátnőmhöz. Amúgy se akartam több időt eltölteni Cassoval és az imádott barátnőjével.
Kicsit fáj kimondanom, de hát kétszemközt vagyunk, a napló meg én, úgyhogy most csendben bevallom, hogy egyébként egész megkedveltem Bogit, mert vicces, jófej, és a stílusa is tök jó. Ha eltekintenék attól, hogy Casso barátnője, akkor azt is mondanám, hogy szimpatikus. De pont ezért nem mondom.
A darabokra tört szívem minden egyes darabja egyenként szakad meg, akárhányszor csak Rá gondolok az utóbbi időben.
És lássuk be, sajnos ez nagyon sűrűn előfordul.
- Istenem, Laci, hagyj már békén! - fújtatott Lili, amikor Laci a távolból rámosolygott.
- Miért? Szerintem tök jófej - vont vállat Saci.
- Szerinted - vágta rá Lili.
Nemsokára a büfés néni "kigurított" egy speckó asztalt (napernyővel a tetején :D), amire kihelyezett egy ilyen jégkása készítő gép cuccot (na, ez aztán a jó megfogalmazás), amit természetesen Sacival azonnal letámadtunk.
- Zöld lett a nyelvem? - nyújtotta ki a nyelvét Saci, miután ivott egy kicsit a zöldalmás jégkásából.
- Igen - nevettem fel - Az enyém?
- Pirosabb lett - mondta, mivel én epreset kértem.
- Csinálunk képet instára? - kérdezte csillogó szemekkel.
- Persze - egyeztem bele - Mi a koncepció?
- Tartsd ki a kezed.
- Amiben a jégkása van?
- Aham - halászta elő a telefonját, majd az ő zöld színben pompázó jégkásája is az enyém mellé került, ezt pedig lefotózta - Úúú, ez nagyon menő. Ez, vagy ez az effekt jó? - tartotta felém a telefont.
- Talán a második - vontam vállat - De egy kicsit sötétíts a képen, és akkor jobb lesz.
- Oksi - biccentett, majd megfogadva a tanácsomat, levette a kép szerkesztésénél a fényerőt, aztán úgy, ahogy van, közzétette Instára.
A "rendezvényről" nemsokára hazamentünk, Saci pedig átjött hozzám, ugyanis megbeszéltük, hogy ma pizsipartit tartunk.
- Egyébként milyen volt a kirándulás? Még nem sokat meséltél róla - nézett rám Anyu vacsi közben, miközben kiosztotta a tányérokat vacsi közben.
Ó, igen. A kirándulás Pécsen.
Mivel a bőröndömben a sok ruha, meg a sok, utólag visszanézve felesleges holmi miatt nem fért el a naplóm, nem tudtam leírni a napokat - mondjuk, amúgy se lett volna időm rá, de mindegy.
- Jó volt - bólogatott Saci - Csak nagyon keveset aludtunk.
- A fiúk viccesnek találták, hogy felkeltenek az éjszaka kellős közepén - forgattam a szemem.
- Ja, és nagyon sokat kirándultunk - tette hozzá Saci.
- Hol voltatok? - érdeklődött Anyu.
- Hol nem? - kérdeztem vissza - Székesegyház, Zsolnay múzeum, állatkert, kalandpark, mindenféle törökök dzsámija, hegyek, kilátók, belváros. Satöbbi - zártam rövidre - Néha tényleg úgy érzem, hogy az osztálykirándulások nagy részében nem azt csináljuk, amit mi akarunk, hanem amihez a tanároknak van kedve.
- A kalandpark azért jó lehetett, nem? - kérdezte Anyu.
- Felhorzsoltam mindkét térdem, a könyököm, és megvágtam a vádlimat - mesélte Saci - De attól még jó volt.
Ennyit erről. :)

Mai nap - 5/?: átlagban annyira nem volt rossz, mármint, a mostanában szokásoshoz képest, főleg, hogy Sacival alig tudtunk elaludni, mert hajnalban még nutellát és popcornt együtt zabálva filmeztünk. Casso meg legyen csak boldog Bogival. Én elsírdogálok itt egyedül. Vajon tudja, mekkora fájdalmat tud okozni nekem?