Május 31. (szerda)
Így utólag visszanézve jövök csak rá, hogy az elmúlt egy hétben a saját, légbőlkapott gondolatmenetem vakította el a szemem. De erről majd később, addig is megpróbálom lenyugtatni magam, hogy a nap elejét normális hangvételben tudjam leírni. Az indulataim és az érzelmeim majd egy pár oldallal odébb kapnak egy jó nagy helyet, amire sajnos nagy szükség lesz.
Jennifer szombaton "végre" Magyarországra tudott utazni (a szülein kívül szerintem én vagyok az egyetlen, aki nincs ettől túlságosan elragadtatva), és mivel holnap hajnalban megy vissza a gépe, a fiúk kitalálták, hogy menjünk ki a focipályára.
Arra az egyetlen helyre, amit jelenleg soha többet nem akarok látni.
- Nem tudok jönni - ráztam a fejem.
- Hogyhogy?
- Családi program - vágtam rá az első elfogadható indokot, ami eszembe jutott.
- Kár. Pedig Bogi is jön, megismerhetted volna - mondta Laci.
Na, a másik személy, akit Jenniferen kívül nem igazán szeretnék látni.
- Majd legközelebb - ígértem meg.
Maradjunk annyiban, hogy ez a program egyáltalán nem nekem lett kitalálva.
Első szünetben Kántor bemondta a mikrofonba, hogy akik a pénteki műsorban szerepelnek, azok jöjjenek le az ebédlőbe, mert próba lesz.
Értetlenül néztem az ajtó feletti hangszóróra, majd úgy döntöttem, hogy lemegyek én is, rosszabb esetben kiderül, hogy mégsem lépek fel, vagyis feleslegesen lépcsőztem.
- Akkor most én szerepelek, vagy sem? - kérdeztem Kántort.
- Nem, így is nagyon hosszú lesz a műsor - rázta meg a fejét, majd odasietett az a-s Marcihoz, aki elesett egy szék lábában és egy óriásit koppant a feje.
Egyébként még jó, hogy szólt a kedves tanárnő, mert akkor legalább nem kellett volna a hétvégém egy részét dalok keresgélésével töltenem.
Ma volt az utolsó rajzkör az idei tanévben (mivel 12-én Várady el fog utazni) úgyhogy szabad foglalkozás volt. Mármint, azt festhettünk/rajzolhattunk, amit akartunk.
- Majd ha történik valami érdekes, akkor felhívlak, oké? - ígérte meg Saci, aki Ricsiékhez csatlakozott a focipályára - Utána pedig alapból is.
- Oké - bólintottam mosolyogva, majd elköszöntem a többiektől és hazamentem.
Senki nem volt otthon (Anyu Juditékhoz ment magánórát tartani, Csepire a nagynéném vigyázott, Apu meg valami tárgyaláson volt), úgyhogy gondoltam, eszek valamit.
A hűtőre Anyu kiragasztott egy sárga post it-et, hogy "Nem volt időm főzni, a konyhapulton hagytam neked egy kis pénzt, kivételesen most rendelj pizzát! :) Puszi: Anyu", úgyhogy felmentem a Pizza Forte honlapjára, hogy kilessem a telefonszámot, majd rendeltem egy bolognai pizzát.
Csak egy kicsit stresszeltem rendeléskor, nem vész. Kár, hogy a vonal másik oldalán valószínűleg fogyatékosnak nézhettek.
Szerencsére egész hamar kihozták, úgyhogy miután kifizettem, letettem a nagy dobozt az asztalra és kibontottam a narancslevem, amit a pizza mellé rendeltem.
A telefonom rezegni kezdett a táskámban.
- Istenem! - forgattam a szemem, miközben leguggoltam, hogy előhalásszam a telefont a táskámból.
Normál esetben hagytam volna és majd később visszahívtam volna az illetőt, de arra gondoltam, hogy hátha Anyu az, vagy Apa, úgyhogy őket fel kéne venni.
Meglepetésemre Saci neve volt a kijelzőn. Természetesen felvettem.
- Szia - köszöntem bele a telefonba - Történt valami?
- Aha. Mondjam? - kérdezte.
- Persze. Jó vagy rossz hír? - érdeklődtem.
- Rossz.
- Jennifer? - húztam el a szám félve.
- Nem. Bogi - felelte.
- Mi van vele? - lepődtem meg.
- Casso megcsókolta - mondta ki halkan, gondolom, hogy a többiek ne hallják, mire köhögni kezdtem, mivel félrenyeltem a narancslevemet - Megvagy?
- Nem... nem tudom - ültem le a kanapéra - Ez egy kicsit hirtelen jött. Fel kell dolgoznom - dörzsöltem meg az arcom.
- Tudom, bocsi.
- Nem, nem miattad - ráztam a fejem ösztönösen - Csak... Úristen. Kicsit fura, hogy még nincs is egy hónapja, hogy Casso szakított velem, Ricsi szerint még nem lépett túl rajtam, de Bogi már a második lány, akivel ezek után... Illetve, akiről tudok - tettem hozzá.
- Igen, ez tényleg elég fura - bólintott Saci - Főleg, hogy Bogit amúgy két hete ismeri csak, asszem.
- Ezt honnan tudod? - kérdeztem.
- Ricsi mesélte, hogy Casso múlt hét előtti kedden, vagy mikor, ismerte meg Bogit Pityun keresztül, aztán meg másnap elmentek mozizni és azóta jóban vannak - mesélte Saci. Akkor nagy valószínűséggel Bogi volt az a lány, aki Casso mellett ült Pityu kocsijában. Hurrá, ezt is megtudtuk.
Egy idő után letettük a telefont, úgyhogy megettem egy szelet pizzát (pedig ezek után nem sok kedvem volt enni, csak nem hagyhattam kihűlni), majd hátradőltem a kanapén, és csak a plafonon lógó csillárt kezdtem el némán bámulni, a gondolataimat pedig hagytam, hogy szálljanak, amerre csak akarnak.
Nem tagadom, jónéhány könnycsepp ma is lefolyt az arcomon, csak sajnos amióta Cassoval szakítottunk, annyi, de annyi fájdalom ért, hogy ezen már gyakorlatilag meg sem lepődtem.
Rendben, inkább valljuk be, amikor tudatosult bennem, hogy Casso a szakításunk után ilyen hamar összejött valaki mással, akkorát tört bennem valami, hogy az valószínűleg még kívülről is hallatszódott, én pedig csak feküdtem a kanapén a fájdalmammal, a könnyeimmel és a darabokra tört szívemmel.
Nem tudom, mennyi ideig zokogtam egymagamban, a frissen ért hír pedig egyre jobban felemésztett, egyre inkább éreztem magam padlón miatta és a pokoli fájdalom miatt, főleg, amikor estefelé Casso és Bogi gyakorlatilag az ablakom előtt falták egymást.
Ilyenkor néha a falra mászok attól, hogy nekünk pont szomszédoknak kell lennünk. Legszívesebben látni se akarnám épp, de nekik persze pont a mellettünk lévő házat kellett megvenniük még anno. Jól ki lett találva, mondhatom.
Tényleg ennyit számítottam neki?

Mai nap - 5/1: őszintén? Fogalmam sincs, mit csináljak. Deja vu. Ja, hogy ezt mondta Casso is, amikor összejöttünk? Akkor nem tudom. Hozok zsepit.