Szeptember 29. (csütörtök)
- Mi az, hogy még nem tudod a verset? - toporzékolt Kántor, aki elkért az első óráról, hogy összepróbáljuk az október hatodikai műsort.
- Még nem kaptam - szabadkoztam.
- Kislányom, hallottad már azt a mondást, hogy "néma gyereknek anyja sem érti a szavát"? - förmedt rám - Tessék, itt a vers. Most felolvasod, de holnap számon fogom kérni és elvárom, hogy tökéletesen menjen! - mondta, majd nekiláttunk a próbának. De jó.
Negyedik óra végére értem csak vissza a terembe. Kántor minden fellépőt kegyetlenül utasítgatott, rángatott ide-oda, kritizált és leordított, de legalább lemaradtam a matekóráról.
Informatikán megtanultuk az adatmennyiségek fogalmát. Ez mind szép és jó, de azért egy kérdésem mégis van: ezt mégis mi a bánatra fogom használni az életben?
Mert ha mondjuk bedöglik a gépem, hiába tudok elsorolni hatvannyolc definíciót, azokkal abban a pillanatban nem megyek sokra.
Na, mindegy.
- Annyira, de annyira utálom, hogy nem tudok rá haragudni - ráztam meg a fejem sóhajtva ebédszünetben, amikor Sacinak fakadtam ki.
- Biztos szakítanak majd. Jennifer pár hónap múlva visszamegy Amerikába - vigasztalt megsimítva a karom.
- Igen, tudom... - bólintottam - De akkor is. Olyan gyönyörűek, és szeretik egymást, aminek örülök, de... szerintem érted - néztem rá szomorúan, mire Saci lehangoltan átölelt.
Suli után hazafele menet esni kezdett az eső, úgyhogy a fejemre húztam a szürke pulcsim kapucniját, és miközben igyekeztem nem odanézni az egyik fa alatt csókolózó szerelmespárra (értem én, hogy romantikus, meg minden, de legalább valami fedett helyen csináják, nem?), nehogy elsírjam magam útközben, a kezemet a zsebembe dugtam, majd a tempómat megkétszerezve folytattam utamat, miközben azt a néhány könnycseppet hagytam, hogy elmossa az eső.

Mai nap - 5/3: legalább Anya szólt, hogy csinált nekem csipkebogyó teát, úgyhogy a mai bejegyzést ezennel ünnepélyesen lezárom és megyek leforrázni a nyelvem.