Szeptembet 14. (kedd)
- Kislányom, negyed nyolc van, nem gondolod, hogy fel kéne kelned? - rontott be hozzám Anyu.
Az igazat megvallva már rég fennt voltam, csak elbambultam.
- Jó, oké - ültem fel az ágyamban - Aú - szisszentem föl.
- Mi az?
- Valószínűleg elaludtam a fülem - vontam vállat - És fáj - tettem hozzá.
- Mutasd - lépett oda hozzám. Tessék Anya, itt a fülem. Lerakom az asztalra, oké? - Hát, kislányom, ezt nem elaludtad. Ez begyulladt - mondta - Ma délután elmegyünk a fülészetre. Most feküdj vissza, felhívom az osztályfőnököd, hogy nem mész iskolába, hátha fertőző betegség - ment ki a szobámból. Nagyszerű, minden álmom volt (bentmaradt Velencei-tó víz miatt) begyulladt füllel pótolni napokon keresztül.
Nyöszörögve elcsoszogtam a tükörhöz, hogy megnézzem, mégis mi van a fülemmel.
- Sssz... - húztam el a szám. Elég dagadt. :(
Az egész délelőttöm gitározással és telefonozással telt el, utána pedig beültünk Anyuval a kocsiba, hogy elmenjünk a fülészetre.
- Sajnáljuk, a doktornő ma már nem fogad több beteget - mondta a recepciós hölgy.
- Rendben, holnap visszajövünk - bólintott Anyu. Nem volt túl boldog.
Szóval így telt el a mai napom.

Mai nap - 5/2: ne már!
************************************
Szeptember 15. (szerda)
Ma már rögtön ébredés után elindultunk az egészségház felé, nehogy úgy járjunk, mint tegnap.
Mivel Anyu felvert hétkor, a fülem miatt pedig alig tudtam aludni (sajnos egyre jobban fáj, ha ráfekszem, az csak ront a helyzeten), egy icipicit félig aludtam.
- Levendula, figyelsz rám egyáltalán? - kérdezte Anyu a kocsiban.
- Persze! - eszméltem fel a bambulásból.
- Akkor válaszolnál?
- Jah, öööm... megismételnéd? Nem értem a kérdést - húztam be a nyakam.
- Gondoltam - forgatta meg a szemeit - Annyit kérdeztem, hogy milyen az új osztálytárs, mert még semmit nem meséltél róla. Csak annyit tudok róla, hogy létezik.
- Hát, Jennifer White-nak hívják és olyan különös lány - vontam vállat - Szereti a rockot, vagány, jófej. Sötétvörös haja van és kicsit magasabb, mint én. Mondjuk ez nem nehéz - tettem hozzá - Kábé ennyi.
- Értem - bólintott Anyu, miközben bekanyarodott az egyik utcába. Látszólag elgondolkodott valamin, csak nyilván soha nem fogom megtudni, hogy min. - És Cassoval hogy álltok?
- Sehogy - vallottam be őszintén - Nyáron volt barátnője - meséltem el neki is.
- De akkor csak volt, nem?
- Igen, de akkor is. Volt barátnője - nyomatékosítottam.
- De csak volt - próbált vigasztalni.
- Nem ez a lényeg. Vagyis de, csak... - túrtam a hajamba - Arról beszélek, hogy... érted, hogy összejött valakivel. Barátnője volt, aki biztos tetszett neki, akivel találkozgattak, akivel... a tény a lényeg, Anya, hogy továbblépett. Persze igazából nem volt min továbblépnie, csak... - fakadtam ki, majd inkább nem folytattam.
- Mert kamasz fiú, de ez nem jelenti azt, hogy semmi esélyed nincs a továbbiakban.
- De, dehogynem - sóhajtottam fel - Tudod, milyen szinten kezel barátként? A legközelségesebb pillanatait mostanában, amikkel fel tud dobni, tavaly év végén úgy értékeltem volna, hogy rossz napja van, meg biztos haragszik.
Erre már nem tudott mit mondani.
A rendelőben már így is voltak egy páran, úgyhogy Anyuval leültünk egy-egy piros, műanyag székre.
- Székely Levendula! - szólított minket az asszisztens, mire felálltunk Anyuval és bementünk az ajtón.
A doki leültetett valami székre, rendesen kifaggatott mindenről (komolyan úgy éreztem magam, mint amikor Hajdú feleltet), majd közölte, hogy "nem látja a dobhártyámat" (kedves doktornő, képzelje, én sem) és valami fehér textil valamit gyömöszölt a fülembe. Csodás.
- Ez idegesítő! Ki akarom szedni! - hisztiztem a kocsiban.
- Levendula, nem lehet. Majd holnap reggel - mondta Anya az útra koncentrálva.
- Holnap reggel hány órakor? - fújtattam.
- Nyilván, miután felkeltél. Vagyis dél - mosolygott rám Anyu derűsen.
- Nem vicces - fontam össze a karom, majd rájöttem, hogy utoljára óvodás koromban viselkedtem így, úgyhogy befejeztem a hisztit.
Otthon segítettem Anyunak az ebéd megfőzésében, majd ebéd után játszottam egy kicsit Csepivel.
- Szóval ezt a fehér izét most egy napig a fülemben kell hagyni. Borzalmas - sóhajtottam. Igen, általában a húgomnak szoktam kiönteni a lelkem. Ebben az a legjobb, hogy ő semmit nem ért belőle, de nem baj.
Csepi felkuncogott - neki is vannak gödröcskéi (Anyától örökölte), mint Cassonak, de cuki - majd húzogatni kezdte a hajam végét.
- Aú, ezt ne! - nevettem fel, majd kivettem a kiságyból.
Délután Saci átjött hozzám.
- Ha megyek suliba, viszek egy pisztolyt és kinyírom Horváthot - terveltem ki a rengeteg matekházi láttán, mire Saci nevetni kezdett.
- Oksi, ez jó ötlet - bólogatott - Mit csináljunk?

Mai nap - 5/4: az egészségházban borzalmas volt, a fülem fáj, a fehér cucc idegesítő, a házi sok, Sacival viszont tök jól elvoltunk délután. Cassora pedig jobb, ha nem is gondolok.