Július 16. (vasárnap)
Hát, eljött az utolsó nap. Hazautazunk.
Miután felkeltünk és átöltöztünk, kimentünk a reggeli tornára.
- Ez nem torna, ez kínzás! - nyöszörgött Saci a fekvőtámaszok közben.
- Székely és Lengyel nem beszél! - szólt ránk Somogyi. De jófej.
Egyébként meg van keresztnevem is, miért a vezetéknevemen szólítanak? Azért annyira sok Levendulát nem ismerek a környékről.
Székelyből sokkal több van.
A reggeli ma cukros briós volt, aminek következtében tiszta cukor lett a kezem. Hurrá.
- Hogyan szedjem le a lepedőt, amikor azon ülök? - bosszankodott Enikő, aki az emeletes ágy felső részén aludt.
- Átérzem - bólintottam, miközben a párnám huzatját gomboltam ki.
Soha nem értettem, hogy az ágyneműk lehúzása miért a mi feladatunk. Nincs erre valami személyzet? Még pénzt is kapnának érte. Na, mindegy.
Miután összehajtogattam a huzatokat és a lepedőt, elkezdtem bepakolni a bőröndömbe.
- Anyának persze minden olyan simán belefért! - küzködtem a cipzárral.
Ugyanannyi dolog van benne és egyszerűen nem tudom becsukni a bőröndöt. Vajon ha egyszer felnövök és anyuka leszek, ez meg fog változni? Kétlem.
A cuccokat leraktuk a főépület mellé, ugyanis a faházakba már nem mehettünk be, hogy a takarítóknak legyen ideje rendbetenni a szobákat a következő vendégek megérkezéséig.
- Szerintem én most csak behúzom a gólokat - nevettem fel a csocsóasztal széléhez állva.
Nem vagyok egy nagy csocsós, az egyszer tuti.
Egyébként a kékekkel Casso volt és Ricsi, a pirosakkal meg Andris és Laci, úgyhogy szerintem nem kell mondanom, hogy az előbbieknek szurkoltam. :)
Dél körül még utoljára megebédeltünk a megszokott kajáldánkban, majd gyalog elbaktattunk a vasútállomásig.
Miközben a vonatot vártuk, az emberek többsége egymással beszélgetett, evett, vagy telefonozott, én pedig csak magam elé nézve elgondolkodtam, és rájöttem, hogy irtó hamar eltelt ez a hét, és hogy életem egyik legjobb döntése volt eljönnöm ide.
Az utóbbiban akkor bizonyosodtam meg igazán, amikor Casso a kezemre kulcsolta az ujjait. <3
- Várj, most maradj így - mondtam Cassonak már a vonaton, majd fellapoztam a rajzfüzetemet és elővettem a cicás tollamat.
- Meddig? - kérdezte, miközben hátrahajtotta a fejét a vonatülés támlájára.
- Nyugi, sietek - ígértem meg, majd megpróbáltam minél gyorsabban lerajzolni.
- Oké - bólintott, majd a fülébe dugta a fülesét, a telefonjához csatlakoztatta azt és elkezdett zenét hallgatni.
Amikor kész lettem, megböktem a vállát és felé tartottam a rajzot.
Casso elmosolyodott.
- Ügyes vagy - puszilta meg a nyakam, mire az egész testemen végigfutott a libabőr.
Egy kicsit közelebb húzódtam hozzá és a vállára hajtottam a fejem.
- Kéred? - húzta ki a füléből a fülhallgató egyik felét, miközben megfogta a kezem.
- Aha - bólintottam, majd bedugtam a fülembe - Hé, ez nem is rossz - mondtam meglepetten.
- Tudom - bólintott, miközben a gödröcskéi lebuktatták, hogy mosolyog.
Szóval valahogy így utaztunk - a fejem a vállára hajtva, kéz a kézben és zenehallgatás lehunyt szemekkel. Imádom. :)
Budapest felé közeledve a kalauz közepes lelkesedéssel figyelmeztetett minket a hangszórókon keresztül, hogy nemsokára megérkezünk, hogy hol van átszállási lehetőség, meg ilyesmik, úgyhogy elraktam a noteszomat, meg a tollamat a táskámba, hogy azzal már ne legyen baj a leszálláskor.
- Egész hamar megérkeztünk - állapítottam meg, miután Casso levette a bőröndömet a poggyásztartóról. Magától. :D
- Ja, pont lement a lejátszási lista - értett egyet.
Én egy kicsit máshogy értettem, de mindegy. :)
Az állomásra Napsugár jött ki értem.
- Majd beszélünk, jó? - kérdeztem Cassotól, miután már szinte mindenkitől elköszöntem és jó nyarat kívántam.
- Aha - bólintott - Hívlak majd - ígérte meg, aztán egy gyors csókkal elbúcsúztunk egymástól és a nővérem felé vettem az irányt.
Amikor beültem a kocsiba, hirtelen azt hittem, hogy leolvad az arcom, aztán be akartam csatolni magam, az öv fém része pedig grillcsirkét csinált az ujjaimból. Éljen a nyár.
- Bocsi, otthon maradt a napellenző - szállt be mellém a kocsiba Napsugár - Egyébként milyen volt a tábor?
Sugárnak csak röviden meséltem el a történteket, ugyanis az volt a terv, hogy majd otthon mondok el mindent részletesen, amikor mindenki ott lesz.
Amikor beléptem a házba, Anya és Apa úgy rohantak oda hozzám, mint ha körülbelül három éve nem láttak volna. Na, nem baj. :)
- Kezdesz összzavarni. Most akkor szeretjük a szomszéd fiút, vagy nem? - ráncolta össze a szemöldökét Apu.
- Szeretjük. Nagyon - mondtam letörölhetetlen vigyorral az arcomon.
Kétségtelen, Apunál Casson már rajta ragadt a "szomszéd fiú"/"szomszéd srác" név. :)
Miután mindent elmeséltem (a nagy része az volt, amikor Anyut a liftbeszorulós résznél meg kellett nyugatnom, hogy nem, egyáltalán nem éheztem, nem szomjaztam, nem féltem, nem gondoltam azt, hogy soha többé nem látom a szeretteimet, és nem voltam a halál torkán, ugyanis itt vagyok), felszaladtam az emeletre Csepi szobájába.
A kishúgom éppen egy textilből készült babával játszott (mármint, nekivágta a földhöz, felvette, aztán megint eldobta), amin látszólag jól szórakozott.
Leguggoltam mellé, amikor pedig észtevett, elkezdett nevetni, felém nyújtotta a kis kezecskéit, én pedig csak felemeltem és puszilgatni keztem a világ legcukibb kislányát. :)
************************************
FOLYTATÁS KÖVETKEZIK! 😏
Kíváncsi vagyok, hogy hogy tetszett ez a tizennégy darab táboros rész 😊. Légyszi, írjátok meg kommentben ❤

Jó nyarat mindenkinek továbbra is!