Július 9. (vasárnap)
Amióta kitört a vakáció, őszintén szólva sokkal felszabadultabbnak érzem magam, mint eddig.
Igaz, naponta egyszer-kétszer még mindig rámjön a sírógörcs Casso és a szakításunk miatt, de már rajta vagyok az ügyön, hogy ne legyenek könnyeim és ne tudjak többet sírni miatta.
Nos, eddig nem állok túl fényesen, de ez mindegy. Néha kifejezetten utálom, hogy szeretem.
A családdal többször is voltunk kint strandon, elutazgattunk ide-oda, de olyan igazán jelentős még nem történt a nyáron.
Valószínűleg a holnap kezdődő sulis tábor lesz az első ilyen programom.
- Anya! Nem kell váltóruha, azért annyit csak megoldok, hogy ne egyem le magam! - bosszankodtam.
Néha tényleg úgy érzem, hogy Anyuval rossz ötlet bepakolni, ugyanis ilyenkor hatszor annyi cuccot kell cipelnem, mint ha csak simán megoldanám egyedül.
A pakolás végezetével ráírtam a legjobb barátnőmre.
Leni: Kész vagy már? :)
Saci: Nem :(
Leni: Átmenjek segíteni?
Saci: Aha, légyszi! <3
Leni: Oké, tíz perc. ;)
Gyorsan felkaptam magamra valami normálisabb ruhát (egész eddig pizsamában fetrengtem itthon, éljen a szabadidő), majd átszaladtam Saciékhoz.
Saci anyukája beengedett a házba, én pedig felsprinteltem az emeletre, a barátnőm szobájához.
- Öhm... kezdjünk neki - biccentettem, amikor belépve a szobába egy óriási kupleráj fogadott.
Saci törökülésben ült a szinte teljesen üres bőröndje mellett (csak a fülhallgatója és a színes tollai voltak benne), a ruhái szanaszét a földön, a lista, amit az ofőtől kaptunk, pedig két részben hevert a szoba két különböző pontján. Gondolom, elszakadt. :)
Miután végeztünk, Saci tovább kérlelt, hogy maradjak még és filmezzünk.
Természetesen beleegyeztem.
- Ez olyan szomorú! - törölgette a szemét Saci, miközben a tévében játszódó filmet néztük - Ő volt a kedvencem.
- Nekem is. Miért kell meghalnia? - fakadtam ki én is.
Nálunk valahogy így megy egy szomorúbb film nézése.
Amikor hazaértem (Anyu vagy ötször hívott, hogy mikor jövök már), megnéztem mégegyszer az időjárást, hogy elő tudjam készíteni a holnapi ruhámat.
Este hamar lefeküdtem aludni, hogy ki tudjam pihenni magam, csak sajnos az én csodás szervezetem a szünetnek köszönhetően tökéletesen be van állva, hogy tizenegy előtt semmiképpen ne tudjak elaludni.
Úgyhogy igazából egy csomó ideig csak a plafont bámultam és a telefonomat nyomkodtam sunyiban.
Lázadás a javából.

Mai nap - 5/5: remélem, jó lesz a tábor.