Sziasztok! Akkor, mint ígértem. :)
Most ez ilyen 10+1-es válogatás lett, szép, kerek szám, remélem szeretni fogjátok a kis szösszeneteket, amiket összeszedtem nektek, én mindet nagyon imádtam megírni.
Kellemes olvasást! <3
****************************************
[1. Zsombi szemszöge - régesrégen]

- Srácok, nektek nincs edzésetek? - fordult az edzőm a pálya széle felé a fiúk társaságához.
Csak azért ültek be az edzésünkre nézőnek, hogy szórakoztassák magukat.
- Zavarunk, Tamás bá'? - kérdezett vissza az egyik vízilabdás srác vigyorogva.
- Amíg viselkedtek, nem - közölte az edzőm határozottan - A többieknek addig ugyanúgy futás tovább! - fordult felénk, majd vissza a pálya palánkjánál ülő srácokra - Nektek pedig egy szót se.
- Lakat a szánkon, becsszó - mondta egy másik srác szórakozottan, majd összeröhögtek a többiekkel.
Nem fogok hazudni, alig vártam, hogy vége legyen az edzésnek, ez a társaság amúgy is irritál, azt hiszik, mindent megtehetnek, mivel ők itt a közimádottak, tehát beülhetnek más edzésére, hogy végigröhögjék az egészet, miért is ne?
- Akkor a sportorvossal ne felejtsenek az érintettek konzultálni - zárta le az edzőm a mai edzést - Egyébként egészségetekre, csütörtökön találkozunk. Marosy és pár önként jelentkező a vízilabdások közül, ha már ennyire vidám kedvükben vannak, vigyék vissza a szertárba a labdákat és a bójákat. Ákos, Roland például - nézett rájuk.
Nem nagyon örültem neki, viszont hogy túlessek ezen hamar, gyorsan felkaptam pár kelléket, hogy visszavigyem őket, aztán a két másik srác is méltóztatott két menőzés közben "besegíteni".
- Szétadom ezeket a minőségi zsákokat - mondta Ákos a labdatartókra utalva jókedvűen Rolinak, aki erre felröhögött.
Előttük mentem egy kicsivel, úgyhogy nem látták, mekkorát forgattam a szemeimen.
- Van amúgy kulcsunk a szertárhoz? - kérdezte Roli, miután Ákossal kiszórakozták magukat a zsákokon.
- Fogalmam sincs - mondta Ákos.
- Leszarom, hogy mid van, kivételesen nem tőled kérdeztem - röhögte el magát Roli.
- Van kulcsunk - válaszoltam röviden.
- Jaaa, ott lóg a zsebéből - szúrta ki Ákos később a kulcstartó zsinórját - Azért cseles ez a Zsombor gyerek, nem?
- Engem átvágott - mondta Roli szórakozottan.
- Na jó, Zsombó, ne menekülj már ennyire - szólt nekem Ákos röhögve.
Tény, hogy legszívesebben otthagytam volna őket, de hát valóban furcsa lehet mindenki imádottjainak, hogy valaki direkt előrébb megy, hogy ne beszélgessünk.
- Tényleg, és mi van azzal a szőke csajjal? - kérdezte Ákos vigyorogva, mire majdnem megtorpantam, de nem tettem, nem akartam látni, ahogy szórakoznak rajtam.
- Semmi közöd hozzá - vágtam rá, ők pedig valószínűleg röhögést visszafojtva néztek össze.
Miután bepakoltunk a szertárba, végre leléphettem, majd amikor kimentem az öltözőből, vettem magamnak egy üdítőt a büfében.
Épp fizettem, amikor észrevettem valakit a folyosón. Egész idáig rá gondoltam.
Lizának hívják, egyszerűen tökéletes lány, álomszép, szőke-kékszemű, gyönyörű a mosolya, kedves, tehetséges, már régóta szeretem. RG-zik, rengeteg versenyt megnyert egyénileg, csapatban, legutóbb országos aranyérmes lett, titokban mindig büszke vagyok rá, és most is éppen edzésről jött, én pedig köszöntem neki és odamentem hozzá, hogy beszélgessünk.
- Köszi, jó volt - mondta mosolyogva, miután megérdeklődtem tőle, hogy milyen volt az edzése - Neked?
- Elment. És, most milyen versenyre készülsz? - kérdeztem tovább.
- Most nagyon semmire, a múlt héten volt az az országos, ez most a "túlvagyok rajta és pihenek" fázis, tudod - válaszolta, mire elmosolyodtam - Egyébként most kezdünk egy új koreót, de semmi különös.
- Nem is mondtam még, gratulálok az aranyérmedhez.
- Köszönöm - igazította meg a táskája pántját a vállán.
- Merre mész ma? - érdeklődtem.
- Haza - válaszolta a kijárat felé pillantva, majd visszanézett rám - Aztán boltba, Anya ma nem lesz otthon, úgyhogy én főzök.
- Biztos jól főzöl.
- Hát, a családomat kérdezd - nevetett fel.
- Biztos ők is így gondolják.
Erre csak mosolygott egyet, majd elpillantott a vállam mellett, végigkísérve a tekintetével valakit, de visszanézett rám, ahogy a kijárati ajtó becsapódását meghallottuk.
- A vízilabdásoknak máskor is van hétfőn edzése? - kérdezte, talán nem is tőlem, csak úgy.
- Nem, kivételesen bejöttek, a mi edzésünket ülték végig - dünnyögtem a kijárat felé fordulva.
- Na, az jó - mosolygott, majd az órájára pillantott - Jaj, már ennyi az idő, sietnem kell, bocsi.
- Jó, persze - bólintottam, majd Liza már indult volna a kijárat felé, amikor gyorsan utána szóltam - Várj, ráérsz valamelyik nap?
Liza megtorpant.
- Igen - válaszolta bizonytalanul - Miért?
- Eljönnél velem valahova?
- Mármint? - pislogott.
- Úgy gondoltam, hogy mondjuk holnap vagy holnapután elmehetnénk esetleg enni valamit, vagy amit szeretnél... - mondtam.
- Jaj, értem - bólogatott, majd egy rövid pillantást vetett újból a kijáratra, és visszanézett rám - Hát, jó, mehetünk - egyezett bele végül - És akkor melyik nap?
- Holnap? - kérdeztem, magamban majd kiugorva a bőrömből a boldogságtól - Mondjuk az edzésed után.
- Oké - ment bele - Na jó, ne haragudj, tényleg mennem kell, köszi a... a meghívást - nevette el magát zavartan - Szia!
- Szia - köszöntem vissza neki, de ekkorra már rég a kijárat felé sietett.
Egy csoda ez a lány.
***************************************
[2. Zsombi szemszöge - pár nappal később]

- Ó, köszi, ez biztos... finom - nézett rám Liza meglepetten, miután odaadtam neki egy doboz csokit.
Amióta megismertem, már többször csináltam ilyet, nem sajnálom a pénzt rá, bármennyit megér, hogy beszélhessünk.
- Ezt még a közös programunkon szerettem volna odaadni, csak nem akartam, hogy lekésd a buszod miattam - mondtam őszintén.
Azt mondta, fél óránként jár a busza, így is sietett, hogy elérje, nem akartam, hogy miattam késsen otthonról.
- És egyébként arra gondoltam, hogy esetleg ha lenne kedved... - kezdtem, de ekkor egyszerre a folyosó másik felére néztünk, ahonnan lépteket hallottunk.
Varga Roland, a válogatott sportoló, akinek a hivatalos honlapra készített fotója, hogy meccs után megcsókolja az aranyérmét, jellemzően egoista, de mindenki imádja, én viszont soha nem kedveltem, kifejezetten nem - de ahogy akkor megjelent, azóta jobban utálom, mint bárki mást ezen a Földön.
- Bocsi, nem baj, ha erre majd visszatérünk később? - kérdezte visszanézve rám Liza, majd épphogy hagyott időt, hogy válaszoljak, már sietett is a folyosó másik végébe Rolihoz, aki mosolyogva hagyta, hogy a szőke lány a nyakába ugorjon.
Egy pillanatig összetalálkozott a tekintetünk, ahogy Liza válla felett átnézett.
Ekkora undorító gyökeret.
Ellenem csinálta, olyan szívesen behúznék neki egyet.
Pontosan jól tudja, hogy odavagyok ezért a lányért, tudja, mert akárhányszor bókolnék Lizának, adnék neki valamit, vagy csak beszélgetnék vele, mert pusztán a látványa vagy a beszédhangja képes bearanyozni a napomat, a haverjaival mást sem csinálnak, csak vigyorogva néznek közben, annyira megalázó, emiatt arra is figyelnem kell már, hogy kerüljem őket.
Lehet, hogy évek óta nem jó a viszonyunk, de rohadjon meg, ott rúgott belém, ahol tudja, hogy a legnagyobbat tud. És Liza meg szalad hozzá egyből, a kiemelt sportolóhoz, a menőbbhöz, aki jobban néz ki, gazdagabb, akit mindenki szeret...
Miután kiörvendezték magukat egymás miatt, Roli megpuszilta Lizát, aki pedig elsietett edzésre. Roli halványa mosolyogva utánanézett, majd rám.
Összefont karokkal néztem előre, porig alázva.
- Igen? - kérdezte Roli, olyan stílusban, hogy "bökd már ki, mit akarsz mondani ennyire, nincs ennyi időm". Jellemző.
- Gratulálok - biccentettem ironikusan.
- Kösz, mihez is? - kérdezett vissza rágózva.
Megforgattam a szemem, és már kész voltam otthagyni, amikor elröhögte magát.
- Istenem, az a bajod, hogy velem jött össze, mi? Ne stresszeld magad, nem azért csináltam, hogy elvegyem tőled, soha nem foglalkoztam veled ennyit, felőlem azzal vagy boldog, akivel akarsz, csak vele én is boldog akartam lenni, és az is lettem, ez van - került volna ki látszólag egészen jól elszórakozva rajtam, mire az eddigieknél jobban is kiakasztott.
- Nem azért, ja - bólintottam gúnyosan visszaidézve a szavait - Hány hónapja is alázol miatta?
- Jézus, dehogy alázlak - röhögött ki - Te alázod magad, ember, vagy fél éve próbálkozol egy csajnál, akinek kurvára nem kellesz, most meg úgy pattogsz nekem, mint ha a tied lenne.
- Hozod a formádat - fontam össze a karjaimat magam előtt - Biztos nagyon kedvelheti benned.
- Szállj már le rólam, de komolyan - sóhajtott fel, kellőképpen érzékeltetve velem, hogy fárasztom - És róla is, amúgy, ha már itt tartunk, innentől kezdve - tette hozzá.
- Seggfej, te vetted el tőlem! - hitetlenkedtem.
- Kit vettem el tőled? Soha nem volt a tied, állj már le - forgatta meg a szemeit - Az, hogy bele vagy esve, mint a rohadtélet, és hősiesen próbálkozol, az egy dolog, de kurvára semmi jogod a tiednek felfogni, ha félretesszük, hogy amúgy egy lány saját döntésekkel, tudod, ha valakiének kell mondani, akkor is az enyém. A különbség köztünk, hogy az én érzéseimet viszonozza, a tieidet meg nem, fogadd el, ember, és hogy te nem vagy, soha nem voltál a barátja, senkije, én meg igen, úgyhogy gecire megkérhetlek, hogy pattanj le róla - közölte, mint tényeket.
- Nagy szerencséje lehet veled. Komolyan azt várod tőlem, hogy elhiggyem, hogy hirtelen ennyire érdekelni kezdett? Mert nem fogom - mondtam.
- Oké, őszintén leszarom, mit hiszel.
Kínosan felnevettem.
- Miért hülyítesz egy ilyen csoda lányt? Eszköznek használod, azért, hogy belém rúgj megint, miután vagy hónapok óta folyamatosan...
- Azért ennyire nem forog körülötted a világ, pont nem érdekel a lelkivilágod. Most amúgy megkérdezhetném, hogy akkor ki is a túl egoista kettőnk közül... mondhatsz engem egoistának, csak vágod, nekem legalább van mire - közölte - Te meg még mindig azon pattogsz, hogy összejöttem egy csajjal, akiért oda-vissza vagy, ember, nem érdekelnek az érzéseid, őszintén, és te se ahhoz, hogy csak azért, hogy neked rossz legyen, szedjek fel valakit. Kicsit szerényebben, próbáld csak meg.
- Soha nem értettem, hogy lehet egy ember akkor gyökér, mint te - vágtam rá szinte kirobbanva az idegtől.
- Hát, nemtom, akkor ezek szerint Liza a gyökerekre bukik, ez van - vont vállat, majd lekezelően intett egyet, és ezzel a lendülettel lépett is le, én pedig minden feszültségemet igyekezve levezetni, beleütöttem a falba.
**************************************
[3. Liza szemszöge - beszámolás egy nyolcadik előtti napról]

Nyári este volt, hűvös, de az azt megelőző órák forrósága miatt mégis meleg.
A szüleim aznap nem voltak otthon - egy közös barátjuk születésnapjára voltak meghívva, és bár az eredeti terv szerint én is mentem volna, végül sikerült rábeszélnem őket, hogy hagyj maradjak.
Persze nem mentek bele csak úgy, nem is próbáltam őket így rávenni, azt mondtam, hogy Annánál alszom, az egyik barátnőmnél, holnap délelőtt pedig hazajövök, ráadásul mivel a szüleim az érkezésüket koradélutánra saccolták, azt is megígértem, hogy főzni fogok ebédre, hogy ne anyukámnak kelljen.
Ők ebben a hitben mentek el, és ebben a hitben vannak a mai napig, de mondanom sem kell, hogy semmi nem így történt, a valóságot pedig csak hárman tudjuk - Anna, én, és a fiú, akit egész életemben a legjobban szerettem.
Roli.
- Akkor mindent, ahogy megbeszéltünk - szögezte le anyukám sokadszorra, mielőtt délután elindultak volna.
- Rendben, Anya - ígértem meg.
Amint elmentek a szüleim, a biztonság kedvéért még vártam egy fél órát, hátha visszajönnek valamiért, de nem jöttek, így hát felkaptam a telefonom és felhívtam a fiút, aki annyira emlékezetessé tette azt a napomat.
- Szia, Szöszke - hallottam meg a hangját, csak a hangját, én pedig ettől is akaratlanul elmosolyodtam.
- Szia - mosolyogtam - Esetleg ráérsz ma?
Mondanom sem kell, ráért, és ahogy megjelent az ajtónkban, azonnal elvigyorodtam, majd szorosan megöleltem.
A Nap ekkor már kezdett lemenni, gyönyörű fényei voltak, de semmi sem volt gyönyörűbb annál a két szép szeménél.
Nagyon szerelmes voltam, és ő is az volt.
Egész életemben ő adta nekem a legemlékezetesebb szerelmet, amit valaha kaptam, és bár fiatalok voltunk, tizennégy évesek, olyan szerelmesek voltunk, olyan boldogak, mint azóta én még soha.
Becsuktam mögötte az ajtót, bezártam, majd felmentünk a szobámba.
Folyamatosan beszélgettünk, nevettünk, mint általában, majd leült az ágyam szélére, és csak nézett, mosolyogva.
- Mi az? - kérdeztem zavartan, ugyanekkor boldogan csillogó szemekkel.
- Semmi - kapta el a tekintetét, de én kislányosan megmakacsoltam magam.
- Naaa, mondd el - győzködtem mosolyogva, miközben lehuppantam mellé.
Roli felém fordította a fejét.
- Nem, tényleg semmi, csak... - tűrte a fülem mögé az egyik hajtincsemet - Csak olyan gyönyörű vagy - mondta ki elmosolyodva, ahogy az arcomat fürkészte - Mindig rájövök, hogy a legcsodásabb lány vagy, akivel valaha találkoztam.
Mosolyogva néztem fel rá.
- El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek - vallottam be őszintén, ő pedig megsimította az arcom, és megcsókolt.
Talán össze sem lehet számolni, hányszor csókoltuk meg egymást akkor, a naplemente néhány sugarában, belevesztünk egymásba, az érzelmeinkbe, szorosan egymáshoz simulva, majd miközben tovább csókolóztunk, Roli hátradöntött és elfektetett az ágyamon, és úgy hajolt hozzám újból.
Mindent az érzéseink vezéreltek - nemsokára már én hajoltam őfölé, majd a hosszú csókjaink közt szünetet tartva rámosolyogtam, és elfeküdtem mellette.
Azt hittem, ezzel a hosszú és érzelmes csókolózásunkkal befejeztük ezt a jelenetsort, és szerintem ő is azt hitte, de aztán, ahogy oldalt feküdve egymással szemben, csak úgy egymás szemébe néztünk, beindított köztünk valamit ez az egész.
Roli újra odahajolt hozzám, megcsókolt újra, és még sokszor, majd amikor eltávolodtunk egymástól, ismét egymásra néztünk, én pedig halkan megtörtem a csendet.
- Roli... - szólítottam meg halkan, szinte suttogva - Azt hiszem, én... én készen állok erre. Te?
- Én is - mondta őszintén - Bízol bennem?
- Persze. És te bennem?
- Mindig bízni fogok, Szöszke - mosolyodott el.
- Tényleg? - mosolyogtam.
- Miért ne bíznék? - nevette el magát őszintén.
- Ez igaz. És én is mindig bízni fogok benned - válaszoltam - Mert szeretlek.
- Mondtam már, hogy én is - mondta egy halvány mosollyal az arcán.
- Szerintem ezt nem lehet elégszer mondani. Főleg azután az álom után, amit meséltem - tettem hozzá elhúzva a számat.
Pár nappal azelőtt azt álmodtam, hogy nem szeret, vagyis, hogy nem engem, mondanom sem kell, borzasztó volt.
Egészen pontosan olyan volt, mint ha kívülről láttam volna őt, először csak annyit láttam, hogy egy szőke lánnyal van és nagyon boldog, valami ismeretlen helyen, azt hittem, én vagyok, akit a karjaiban tart, aztán láttam, hogy nem, egy másik lány volt, hasonlított rám, de más volt, és észre se vettek, mint ha láthatatlan lennék, szóltam, de nem hallottak, elnyomta valami zene a hangomat - könnyezve ébredtem fel.
- Felejtsd már el - mosolyodott el újra.
- De olyan rossz vooolt.
Roli közben belepuszilt a nyakamba, majd mosolyogva felnézett rám.
- Soha nem kell azon aggódnod, hogy szeretlek-e, Szöszke. Megbízható típus vagyok - tette hozzá jókedvűen.
- Az vagy - mosolyogtam rá.
Ahogy ezt megbeszéltük, és egymás szemébe néztünk, a gyönyörű szemeiről letévedt a tekintetem a szájára, az övé is az enyémre, majd mosolyogva megcsókoltuk egymást.
Az arcához nyúltam, hogy minél közelebb érezhessem magamhoz, ő pedig simogatott, csak úgy, gyengéden.
- Akkor menjünk tovább? - kérdezte halkan egy pillanatra elemelve az ajkait az enyémektől.
- Szeretném.
Újra csókolózni kezdtünk, de ezúttal olyan különös, de mégis bizsergetően kellemes vizekre utazva, majd felém magasodott, megcsókolt, és picit elhajolt tőlem.
Levette a pólóját, nekem pedig azonnal a felsőtestére szegeződött a tekintetem.
Igazából már láttam azelőtt is, - persze, hogy láttam a felsőtestét, a kockáit, vízilabdás, a létezésemről se tudott még, amikor nekem már felkeltette az érdeklődésemet és sunyiban néztem az edzéseit - sőt, már vetkőztünk is le egymás előtt, fürödtünk együtt, habos fürdőben, és nem nézhetett oda, amikor ki-be szálltam a kádból, a szemei elé rakattam a kezeit, persze valószínűleg lesett, én is lestem egy picit, de azért magam elé sodortam a habot, szóval már nem volt új a közelsége, legalábbis elméletben, egy pontig.
- Szeretlek - csókolt meg újra, majd eltávolodott tőlem, lejjebb hajolt, óvatosan felhúzta a pólómat, és megpuszilta a hasam, mire kellemes libabőr járt végig.
Végigcsókolgatta a hasam, egyre feljebb, mire a lélegzetvételem felgyorsult egy picit, folyamatosan húzta fel a pólómat, majd a melltartómnál egy pillanatig habozott és rámnézett, megerősítésre várva.
Felültem hozzá, így egymással szemben térdeltünk, majd felemeltem a karom, ő pedig lehúzta rólam a pólómat, aztán ő a derekamat fogva, én pedig az arcát, megcsókoltuk egymást.
- Szerinted Anyáék mit szólnának, ha tudnának erről? - kérdeztem alig tudva visszafojtani a vigyoromat.
- Mit mondtál nekik? - nevette el magát.
- Hogy Annánál alszom. Előtted borzasztóan hazudtam, de szerintem fejlődök, mostanában mindig hisznek nekem - gondoltam bele vigyorogva.
- Egy gengszter vagy - mosolygott szórakozottan.
- Nem, csak veled akarok lenni. Ettől függetlenül kicsinálnának - tettem hozzá átgondolva.
- Akkor ez a mi kis titkunk - válaszolta egyszerűen, mosolyogva odahajolva hozzám, az ajkaink pedig másodperceken belül visszataláltak egymáshoz.
Engedtünk az érzelmeink ártal vezérelt ösztöneinknek - a kezem a felsőtestére szökött, ő pedig belecsókolt a nyakamba, aztán újra, újra és újra, egyre lejjebb, majd megint eldöntött az ágyamon.
Soha nem szerettem még így senkit.
**************************************
[4. Casso szemszöge - nyolcadik]

- Jól vagy, Ró? - huppant le mellém Erika, mire feszülten elnevettem magam.
- Nem bírom ezt a kérdést - közöltem a falnak döntve a fejem, ami előtt ültem.
- Oké, jogos, tuti, hogy nem vagy jól. Ricsi is mondta, hogy szarul vagy, szóval nem betörtem hozzátok, csak a tudtod nélkül leszerveztük, hogy átjövök és hoztam mekis kaját idefele - pakolt ki a mekis papírzacskóból, mire hitetlenül elnevettem magam, majd elfordítottam a fejem.
- Jó étvágyat.
- Ne nekem, magadnak, neked hoztam. És most mesélj, mi történt - támadott le.
- Eri - néztem rá őszintén - Jófej vagy, kösz, tényleg, de nincs hangulatom ehhez.
- A mekihez vagy a beszélgetéshez?
- Egyikhez se, bocs.
- Oké, én nem erőltetem. Tuti nem kérsz kaját?
- Igen, edd csak meg.
- Te tudod.
Miközben Erika kivett egy sültkrumplit, és mellettem ücsörögve ő is nekidőlt a falnak, zavartan elnevettem magam, majd megadtam magam neki.
Tudtam, hogy addig itt lesz mellettem, amíg nem mondok semmit, és nem tud segíteni, mindig is ilyen volt.
- Szakítottunk tegnap.
Erika rám nézett.
- Hát, ha jól látom, nem azért, mert kihűltek volna az érzéseid...
- Nem az enyémek hűltek ki - vágtam rá, majd kicsivel később hozzátettem - Baszki, inkább csak simán csalt volna meg, de komolyan.
- Melyikőtök szakított?
- Én, miután közölte, hogy beleszeretett másba - válaszoltam hulla kedvtelenül - Akivel amúgy meg is csalt. Kurva jó volt.
- Ismered, hogy ki volt?
- Ja - röhögtem el magam feszülten - Haverom. Vagyis volt. Én ismertettem vele Lizát össze.
- Melyik?
- Robi.
- Rohadjon meg - döbbent le.
- Gyűlölöm.
- Mármint Robit, Lizát, magadat, vagy...? - kérdezte Erika felém fordítva a fejét.
- Mindent, Eri, az egész világot jelenleg.
Erika erre először nem mondott semmit, elég volt, ahogy rámnézett, aztán megtörte a csendet.
- Na, és a sült krumplit? - mosolyodott el szomorúan, mire hitetlenül elnevettem magam, és kivettem egyet.
Ott ültünk egymás mellett csendben egy darabig, aztán hirtelen megszólaltam.
- Csak tudnám, mit baszhattam el ennyire.
Erika újra felém fordult.
- Miért gondolod ezt? - értetlenkedett.
- Mert kiszeretett belőlem? - kérdeztem vissza - Robit, baszki, egy hete se ismerte, valamit kurvára nem csinálhattam jól, ha ennyi idő alatt már is megtalált benne valamit, amit bennem nem - közöltem őszintén.
- Lehet, hogy csak annyit, hogy új dolog. Már mennyi ideje jártatok Lizával, vannak olyan lányok, akik nem képesek sokáig egy helyben maradni, lehet, hogy ugyanúgy fontos vagy neki, csak jött az a gyökér Robi, aki gondolom elég egyértelműen kimutatta, hogy érdekli Liza, Lizának meg ez tetszett, és vevő volt rá. Nem tudom - gondolt bele Erika - Vagy gondolj bele, az életstílusa, a kihívások, lehet, hogy csupán annyi keltette fel az érdeklődését, hogy Robinak gondolom csak tetszett, és nem szerette úgy, olyan egyérteműen, mint te, és ez felcsigázta valahol magában.
- Egyik jobb, mint a másik - röhögtem el magam kínosan.
- Ne okold magad.
- Minden verzióban elbasztam, Eri, a legeslegjobb esetben is minimum annyit, hogy összeismertettem őket - mondtam kiborulva, mire Erika együttérzően megsimította a karom.
Tényleg gyűlölöm az egész világot.
***************************************
[5. Leni szemszöge - ha Cassoval korábban találkoztak volna, mondanom sem kell, VÁLTOZAT]

- Azért furi, hogy ez volt az utolsó közös osztálykarácsonyunk, nem? - kérdezte Márti.
- Ami azt jelenti, hogy januárban felvételi - egészítettem ki a gondolatatsort gondterhelten.
- Nyugi már, művészeti gimibe azonnal felvesznek - mosolygott.
Nyolcadikosként ma volt az utolsó általános sulis osztálykarácsonyom, és mivel pont péntekre esett, tartottunk egy közös kis "ünnepséget" az osztállyal, pizzáztunk közösen, beszélgettünk, meg ilyesmik, tök jó volt. :)
Olyan délután hat körül lett vége, és mivel december van, ilyenkor már régesrég sötét volt.
- Talán nem adják el a szerveimet hazafele - jegyeztem meg, amikor elköszöntem Mártitól, és indultunk mindketten haza, két külön irányba tömegközlekedéssel.
- Nem fogják - nevetett fel - De ha nagyon parázol, csak akadj rá valami korunkbeli srácra, és megtriplázod az esélyeidet.
- Beszélni egy korunkbeli sráccal? Akkor már inkább csináljanak pénzt a májamból - mondtam, mire felnevetett.
Amikor elköszöntünk, kisétáltam a buszmegállóba, amit hátulról közelítettem meg, így csak annyit láttam, hogy áll ott valaki egy buszt várva.
Amíg odaértem a megállóhoz, szemügyre vettem, egy srác volt, korombeli, sorsbéli fordulat, abszolút nem volt szakadt ruházata, teljesen normális farmere volt, pulcsija felhúzott kapucnival, dzseki, a cipője talán márkás is.
Nem láttam az arcát, csak füstöt körülötte, köszönve annak, hogy cigizett.
A hátával a megálló fedett részének a falához dőlt, szerintem nem volt jó kedve, csak némán, maga elé nézve szívott bele a cigijébe újra, majd fújta ki a füstöt.
Egy kicsit bizalmatlanul léptem oda a megállóba én is, tartva a normális távolságot - a szeme sarkából észrevett, úgy pillantott rám egyből, mint ha már ismernénk egymást, aztán ahogy látta, hogy én vagyok, és nem valaki, akire következtethetőleg számított vagy akinek felismert elsőre, el is fordította a fejét.
Ekkor láttam először az arcát, pontosabban csak egy pillanatra, a sötétben - szemügyre vettem, mert valahogy nem tudtam nem foglalkozni vele, meg egyébként is, velem egykorú fiú, ilyenkor sajnos szinte soha nem tudok közömbösen viselkedni.
Szomorúnak tűnt, vagy ha nem is szomorúnak, pont olyan volt, mint akinek jelenleg annyi teher nyomhatja a vállát, amibe legszívesebben már beleroppanna, hagyná, hogy elnyomja, nem ismertem, soha nem láttam még, de ahogy csak állt, nekidőlve a falnak, folyamatosan újat szívva, kifújva, kapucnival a fején, minden érzelmét magába fojtva, rám is kihatott.
Nem volt túl komfortos abban a megállóban ácsorogni egy-két méterrel mellette.
Észrevehette, hogy nézem, láttam, hogy észrevette, de nem foglalkozott vele, én viszont elkaptam a tekintetem, zavarba ejtett már azzal, hogy észrevette és hogy nem is hatja meg.
Hülyén éreztem magam, hogy csak úgy néztem, de valahol meg felkeltette az érdeklődésemet, rá akartam nézni újra és újra, úgyhogy erőt vettem magamon és megszólaltam, ürügyként.
- Bocsi, hogy néztelek, csak hasonlítottál valakire - mondtam végső ötletként.
Először szerintem nem hallott meg, kellett egy másodperc ahhoz, hogy leessen neki, hogy beszéltek hozzá, úgyhogy kivette a fülhallgatót a füléből, és rámnézett.
- Bocs, szóltál? - kérdezte.
- Igen, csak annyit, hogy bocsi, ha zavart, hogy néztelek, csak hasonlítottál valakire, és nem tudtam, hogy ő vagy-e - ismételtem meg zavartan.
- Ja, oké - biccentett, majd már épp hallgatta volna tovább a zenéjét, amit egyébként nem tudom, milyen hangerővel hallgathatott, mert oda elhallottam belőle halkan az alapot, amikor megszólalt megint - Máskor kreatívabbat, Szöszke.
Meglepett a hozzászólása és a becézése is, először nem is tudtam, mit reagáljak.
A srác közben elővette a telefonját, és kihúzott pár értesítést, én pedig egy pillantást vetettem csak oda, láttam a hátterét, egy lány volt, de nem látszott a képen az arca, ráadásul a főképernyős háttere volt, zároltnak teljesen más volt beállítva.
- Öhm... - nevettem el magam zavartan.
- Öhm - ismételt meg a fiú kijelentésként, tudatosítva, hogy betalált.
- Oké - túrtam a hajamba kínosan.
Erre nem mondott semmit.
Soha nem beszélgettem még random emberekkel a buszmegállóból, pláne nem fiúkkal, pláne nem cigis fiúkkal, és pláne nem cigis fiúkkal, akik maximum hangerőn hallgatják a zenét, érezhető az egójuk és még helyesek is.
Ja, és első beszélgetés alatt lebecézett egy ismeretlen lányt szemrebbenés nélkül.
Nem figyeltem, de észrevettem, hogy nem hallgatott tovább zenét, csak elnyomta a csikket, nyilván nem fogta meg és dobta ki, csak előrelépett a megállóban, mert jött a busz, mire odanéztem.
Nekem is jó járat volt, úgyhogy én is odamentem a busz ajtajához.
Ő állt egy kicsivel közelebb a nyíló ajtóhoz, és először nem is akart előre engedni engem, már elfogadtam, amikor aztán sóhajtva mégis odébb állt.
- Köszönöm - mondtam halkan, majd felszálltam.
A busz minden ülőhelye foglalt volt addig, épp abban a megállóban szállt le egy házaspár, két helyet szabadon hagyva, úgyhogy leültem az egyik ülésre az ablak mellé, mivel sokat megyek.
A srác megint habozott egy pillanatot, nem volt más ülőhely a mellettem lévőn kívül, valószínűleg ő is sokáig tervezett menni, szóval pár másodperc után végül leült mellém, mire beljebb húztam a táskámat.
Nem hazudok, nem bántam, hogy odaült, inkább ő üljön mellém, mint valami kellemetlenebb ember így péntek este.
Amennyire éreztem, egész kellemes fiús illata volt, főleg, hogy most cigizett, majd bedobott egy rágót a szájába, hogy a lehelete se legyen olyan - szerintem tipikusan az a kamasz, akinek a szülei a cigizéséről nem nagyon tudnak.
- Bocsi, te meddig mész? Csak a leszállás miatt - szólaltam meg halkan.
- Végállomás előtt eggyel.
- Jó, akkor jó - bólintottam (én a végállomásig mentem).
Végállomás előtt eggyel, helyi látványosság a kerület közkedvelt szórakozóhelye, nyakamat rátettem volna, hogy oda megy.
Meleg volt a buszon, én kicipzároztam a kabátom, ő levette a kapucniját.
Ekkor kettő dolgot állapítottam meg, ahogy rápillantottam - nagyon helyes és ki van szívva a nyaka.
Kezdett kialakulni róla a véleményem, akkor is, ha nem tartom magam nagyon előítéletesnek, de azért nem nehéz annak lenni egy olyan kamasz fiút nézve, akit tíz perce még soha nem láttam, de azt tudom már, hogy cigizik, bulizik, valószínűleg nincs túl egyenes kapcsolata a szüleivel, ki van szívva a nyaka, olyan természetesen becézget lányokat, mint ha ezer éve ismerne és amúgy is látszik a stílusán, hogy népszerű, rosszfiú és egyébként is piszkosul helyes és szépek a szemei.
Volt alkalmam kiismerni a korombelieket.
Ha egyszer egy ilyen fiúval állítanék haza, nem tudom ki csapna le először kit, a szüleim a srácot, a szüleim engem vagy én magamat. Ez a veszély szerencsére nem fenyeget.
- Mert amúgy te? - kérdezett vissza rágózva.
- Végállomás - válaszoltam, mire biccentett, majd elővette a telefonját és visszaírt valakinek.
Aztán lemerült a telefonja, amit nem díjazott túlzottan, szinte hallottam a nem kimondott, de egyértelműen megköltött szitkozódását, majd elrakta a telefonját a zsebébe.
Egy darabig így csak ültünk egymás mellett, én az ablakpárkánynak könyökölve, ő meg egy kis csend után csak úgy, lazán megszólalt.
Szerintem unaloműzésnek, vagy hogy ne legyen olyan kínos, nem tudom.
- És, Szöszke, mi dolgod a végállomáson? - kérdezte, mire felkaptam a fejem.
- Hazamegyek. És egyébként bocsi, de nem vagyok Szöszke - válaszoltam, miközben elzsibbadt az egyik lábam, úgyhogy keresztbe tettem őket - Nem szeretem, ha becézgetnek, pláne, hogy nem ismerjük egymást - tettem hozzá zavartan megigazítva a hajam.
- Jaja, csak hasonlítok valakire - jegyezte meg egy apró mosolyra húzva a száját.
- És neked mi dolgod a végállomás előtt eggyel?
- Nem hazamegyek - felelte egyszerűen.
- Gondoltam - bólintottam.
- Hoppá. Már úgy is kérdezni akartam, hogy hogy ítéltél meg, mert üvöltött rólad, hogy valahogy biztos - közölte, mire picit elpirultam.
Egyfolytában zavarba hoz, ebben biztos tehetséges, és még csak nem is hülye.
- Szoktam ilyet az emberekkel néha - mondtam végül.
- Creepy, be is szoktad vallani utólag nekik?
- Nem, mert nem szoktam idegenekkel beszélgetni - válaszoltam egyszerűen.
- Egyszer mindent ki kell próbálni. És most hogyhogy?
- Te kezdtél el beszélgetni velem - emlékeztettem - Minden ismeretlen lányt becézgetsz és beszélgetni kezdesz vele, ha lemerül a telefonod?
- Nem feltétlen, általában feltöltöm - vont vállat, mire pislogtam párat - És te kezdtél el beszélgetni.
- Egyébként bocsi a kérdésért, de amúgy neked van barátnőd? - kérdeztem, ami a fejemben egyáltalán nem úgy hangzott, mint ahogy kimondva hallatszott.
Csak mert tegyük fel, hogy van, nem díjazhatja, hogy a barátja random lányokat fűzöget, meg "szöszkézget" a buszon unalomból.
- Hoppá - röhögte el magát meglepetten.
- Csak azért kérdezem, mert ha lenne, és úgy szólítgatsz meg és becézgetsz lányokat, például engem... tudod, kell az ítélkezésemhez ez az infó.
- Ítélkezz csak, nincs - felelte vállat vonva - És nem is akarok. Na, most milyen ember lettem a szemedben?
Erre újra a nyakán lévő foltra terelődött a tekintetem, akkor az úgy érdekes, ő kiszúrta, hogy mit nézek, és elröhögte magát.
- Pont nem ezt gondoltam volna - vallottam be őszintén - A velem egykorú fiúk többsége épp azon van, hogy barátnője legyen.
- Meglepne, ha azt mondanám, hogy a kapcsolatok a legnagyobb kibaszások a világon, ugye?
- Miért, azok?
Erre először nem mondott semmit.
- Te még hiszel a szerelemben, oké - állapította meg egy furcsa mosolyra húzva a száját, ahogy rámnézett, nem lenéző volt, de valahol mégis annak éreztem, mint ha én lennék a tapasztalatlan, a gyerek hozzá képest, de valahol kedves is volt, nem is értettem, tele volt mindenféle érzésekkel.
- Te nem? - kérdeztem vissza.
- Nem töröm össze az illúzióidat. Fehér lovas hercegre váró lánynak tűnsz, biztos eljön majd az igazid, ne parázz ezen.
- Ebben se hiszel?
- De, abban, hogy eljön, abban igen - biccentett egyszerűen - De amúgy ennyi.
- Valaki nagyon összetörhetett - jegyeztem meg, és azzal, hogy kimondtam, egyből rámpillantott.
- Te legalább egész okosan ítélkezel - biccentett elismerően - Para, de legalább ilyen is van.
- Nem hinném, hogy valaha összefutunk még, szinte soha nem járok erre. Különben amúgy nem beszélnék ennyire nyugodtan.
- Én se hagynám, hogy mindezt megállapítsd rólam - mondta halál természetesen.
- Alulértékeled a képességeimet - jegyeztem meg halványan elmosolyodva.
- Te is az enyéimet. Levendulának hívnak? - kérdezett rám, mire enyhén szólva lesokkolódtam.
Ez jó hirtelen ért.
- Ezt honnan találtad ki? - pislogtam ledöbbenve.
- Ahogy hallgatlak, tudod, én is ítélkezem, szerintem nagyjából vágom is, hogy milyen lány vagy, jó sok lányt ismertem már, és valahogy túl jól illesz egy Levendulának a személyiségéhez, akiről egy haverom mondott még pár szót, helyre is kijön, plusz pont ugyanonnan jössz, ahol most ő is volt, meg egy-két külső tulajdonság is passzol, amiről tudtam, gondoltam bekockáztatom, hogy rákérdezek, és van egy olyan érzésem, hogy beletaláltam.
- Ki a haverod? - kérdeztem.
- Kovásznay Ákos, szerintem nem új a név, főleg neked - nézett rám egy halvány mosollyal az arcán, engem pedig sokk sokkra ért.
- Mit mondott rólam? - hüledeztem.
- Szőke csaj az osztályból, ilyen kis csendes, egész nap rajzolgat, jó tanuló, nem csúnya, sőt egész szép, engem néz, de nem annyira az esetem. Valami ilyet mondott asszem, még kábé egy hónapja. Ne vedd magadra.
- Nem veszem, nem feltételeztem, hogy az esete vagyok - dünnyögtem magam elé kínosan elnevetve magam, elpirulva.
Egész szép vagyok, jaj de jó.
Plusz egy ok, hogy soha többet ne törődjek vele.
- Ja, meg Molylepke vagy - tette hozzá.
- Az épphogy nem - vágtam rá.
A srác egy halvány mosollyal az arcán nézett.
- Eskü megsajnállak lassan - jegyezte meg szórakozottan.
- Ne sajnálj.
- Oké, oké - tette fel a kezeit mosolyogva.
Felsóhajtva az ablakkeretnek könyököltem.
- És, ha már tudod a fél életemet, téged hogy hívnak? - kérdeztem elterelve a témát.
- Ő nem beszélt rólam? Ez fáj - játszotta meg a műszomorút szórakozottan.
- Miért beszélt volna? Egész szép vagyok, sőt, csendes, nem az esete - mondtam kínomban.
- Nem tudom elképzelni, hogy csendes vagy, halál lazál elbeszélgetsz velem, közben húsz perce még nem is láttál - jegyezte meg - Amúgy, Roli - mondta a nevét, mire ránéztem.
- Illik hozzád - közöltem.
Nagyon kínos volt, de kettőnk közül csak nekem, a srác rámnézett, és mivel látta, hogy éreztem már magam jobban is, derűsen megszólalt.
- Nyugi, tényleg szép vagy - mondta jókedvűen mosolyogva, hogy feldobjon, mire meglepetten ránéztem, majd zavartan elnevettem magam.
- Köszönöm. Legalább ennyi - túrtam a hajamba elpirulva, bár meg voltam győződve róla, hogy csak kedvességből mondja.
A srác végigpillantott rajtam.
- Na, ezért a nézésért nem hiszek a szerelemben.
- Simán a szerelemben, vagy abban, hogy lehet jó is?
- Abban, hogy az igazi, örökké tartós létezik.
- Nem is tudom, egyetértsek? - bizonytalanodtam el kínosan.
- Csak fogadd el.
- Valaki tényleg nagyon összetörhetett - jegyeztem meg.
Erre nem válaszolt, csak felállt, mivel a busz lassan begördült az utolsó előtti megállóba.
- Kösz a beszélgetést, Szöszke. És amúgy te is hasonlítasz valakire - tette hozzá.
- De jó nekem - dünnyögtem, mire elnevette magát és leszállt.
Ennél ironikusabb utam is régen volt már.
****************************************
[6. Leni érzései abban a levélben, amiben kiöntötte magának a lelkét, és amit Zsombi aztán elolvasott]

2019.10.06. (nyelvtan)
Hogy hogyan bírom ezt az egészet?
Jó kérdés. Ami most történik velem, amilyen most vagyok, amilyenek az érzéseim és amiket mostanában teszek, vagy mondok, a lehető legtávolabb állnak attól a személyemtől, aminek ismerem magam, amilyennek szeretném ismerni magam, és amilyennek nem szeretném, hogy mások megismerjenek, mert őszintén szólva, ha az életem mostani szakasza egy film lenne és levetítenék nekem, kishíján kiszaladnék a moziteremből.
Általában engem szoktak hülyíteni, átverni, megtéveszteni, most én teszem ugyanezt, kapásból két emberrel, és az egész világgal, egyszerre azzal, hogy magamat is hülyítem, de a felsoroltak közül talán én vagyok az egyetlen, aki ezt megérdemli.
Még ha valahol meg is értem magam, nem várhatom el a világtól, hogy megértsen, egyedül talán a nővéremtől. Nincs mit megérteni azon, hogy összetörtek, ezért más érzéseit igyekszem menekülőnek használni, ez leírva is borzasztó, és amúgy is.
Az a baj a szerelemmel, hogy végletes. A legjobb, és egyben a legrosszabb dolog az életemben, hogy találkoztam Vele, rengetegszer boldoggá tett, vigyorogva aludtam el, csak úgy szárnyalnak azok a pillangók a hasamban, akárhányszor látom, hallom a hangját vagy rámnéz, és egyébként is a legjobb fiú, akivel valaha találkoztam, elbűvöl, lenyűgöz, most viszont összetört, nem ellenem csinálta, de megtörtént, megsirat, szomorúvá tesz, soha nem voltam még jobban magam alatt, akkor is, ha palástolom, akkor is, ha igyekszem elhitetni magammal, hogy rendben vagyok.
Szinte mindenben első volt és első is maradt, annyi mindent mutatott meg, annyi eddig ismeretlen érzést, és annyi új dologba vitt bele - megmutatta, milyen igazán szeretni valakit, feltétlenül szerelmesnek lenni; ő csókolt meg életemben először, vele volt az első komolyabb randim, ő általa éreztem meg, milyen is, amikor valakinek számítok, milyen közeledni egymáshoz; remény, felszabadultság, megnyílás egymás felé, folyamatosan kialakuló bizalom, dolgok, amik összekötnek, közös élmények, Istenem, annyi közös élmény, amiket imádtam, és imádok most is, csak ma már egy szomorú mosollyal az arcomon... megsiratnak, mégis azokba tudok kapaszkodni egyedül.
Mindent meghagyott csupán egy álomnak, szép emlékeknek - nem veszett össze velem, nem történt semmi, egyszerűen csak telt az idő, ő pedig kilépett az életemből, maga mögött hagyva engem, és kettőnk szép pillanatait búcsúajándékul.
És most itt vagyok.
Azóta se tudtam továbblépni rajta, továbblépni, ahogy ő tette, elindulni egy másik úton, ott hagyva magam mögött, amit ő is otthagyott, én csak toporgok tétlenül, és nézem őt a távolból, ő pedig vissza se néz.
Talált egy másik lányt, a másik lány pedig megtalálta őt - Varga Roland és Jennifer White álompárosa tehát így született, Casso szereti Jennit, Jenni szereti Cassot, én szeretem Cassot, a háromszög pedig itt meg is szakad.
...és engem ki szeret?
Teljesen mindegy, mert ő nem, és ha ő nem, olyan, mint ha nem szeretne a világon senki.
Egyébként, hogy őszinte legyek, valahol éreztem is, hogy ez lesz, éreztem, hogy sírni fogok, meg is mondták, és így is lett.
Talán az egész az én hibám.
Érdekeltem, kezdtem is hinni abban, hogy kölcsönösek az érzelmeim, lehetett is volna belőle valami, ha nem követem el életem hibáját sok hónappal ezelőtt, szilveszterkor - ő esélyt adott kettőnknek, megcsókolt, Istenem, imádtam, összejöttünk volna, de elutasítottam, mert tartottam attól, hogy kihasznál, nem akartam kapcsolatot, és most itt tartok.
Ő szép lassan túllépett rajtam, megismert egy új lányt, Jennifert, aki Amerikából jött ide, és bár idén szilveszterkor visszamegy, addig élhetnek együtt boldogan.
Tulajdonképpen, ebből a történetből az egyetlen, aki nem boldog, az én vagyok, ráadául az én hibámból.
Megtévesztettek az érzéseim, én pedig meghoztam életem legrosszabb döntését, amit azóta is, a legeslegjobban bánok.
Vajon ő is gondol még a régi emlékeinkre? Az éjszaka közepén, a plafont bámulva, vagy a Holdat nézve az ablakon át, az utcai lámpákat, amíg el nem nyomja az álom? Eszébe jutok még? Eszébe jut, bármikor, amikor megcsókolja őt, hogy valaha én voltam a helyében? Amikor megfogja a kezét, amikor együtt nevetnek, amikor a vállára hajtja a fejét, vagy futnak egy busz után? Bevillan neki egy-egy kép rólam ilyenkor? És ha bevillan, milyen érzést idéz benne? Hülyének nézi magát, hogy hogyan is állhatott le velem, vagy megmosolyogtatja magában belül?
Annyira tudni szeretném, de egyszerre valahol inkább mégsem.
És mindeközben van egy másik fiú az életemben, vagyis inkább van egy fiú, akinek az élete része vagyok.
Ezt pedig nem várom el senkitől, hogy megértse - talán csak azért vagyok vele, hogy enyhüljön a fájdalmam, hogy eltereljem a figyelmem, hogy elhitessem magammal és a világgal, hogy túlléptem rajta, hogy rendben vagyok.
És nekem viszont deja vu-m van, mindennek ellenére.
Nem irányíthatnám csak egy kicsit is az érzéseimet?
*****************************************
[7. Jennifer szemszöge - tizedik osztály]

- Jó osztály ez amúgy - mondtam, ahogy Casso és én leszálltunk a buszról - Most már itt vagyok egy ideje, úgyhogy megállapíthatom.
- Ja, szerintem is - biccentett.
Nő vagyok, nem ennyire akartam kilyukadni a beszélgetésünkkel, csak ő ezt még nem érezte.
- De tényleg, ti, srácok, halál jófejek vagytok, oké, vannak egy-ketten, ilyen Barni, meg ilyenek, akikkel még nem beszéltem, de tök jó a felhozatal. Meg a lányokkal is el lehet lenni, durva - folytattam - Jó, mondjuk Kitti vagy Niki jópárszor felcsesz, de vannak full normális, kedves lányok, Enikő, Saci, Lili... Leni... - soroltam őket, a szöszi lányt direkt a végére hagyva - Esküszöm, olyanokkal, mint ők, nem annyira szoktam jóban lenni, vagyis beszélni, vagy ők velem, de ők olyan normálisak. Mondjuk ott van Leni, kedves, mosolygós, tök aranyos - néztem a barátomra.
Érdekelt a reakciója, de nem mondott semmit.
- Nem? - kérdeztem rá.
Talán a neméből kiindulva alábecsültem, a fiúknak általában ezek az utalások nem esnek le, de pech, mert ő pont nem hülye.
- Most erre milyen választ akarsz hallani? - kérdezett vissza szemrebbenés nélkül.
- Oké, csak érdeklődtem, de felőlem hagyjuk - tereltem a témát, amit már benéztem.
Casso elröhögte magát.
- Mondd, mi zavar - találta ki a gondolataimat egyből.
Basszameg, túl jól ért a nőkhöz.
Sakk-matt az én módszeremben, azért ez durva.
- Semmi nem zavar.
Pedig de, egyre jobban, mert valamit nagyon nem vágok, annak ellenére, hogy rohadtul kellene.
- Jenni - nézett rám "ne kamuzz" stílusban.
Zavartan elnevettem magam.
- Casso - néztem vissza rá.
- Oké, nekem aztán mindegy - hagyta rám.
Nem tetszik a rendszer, ebből most rohadtul én jöttem ki rosszul.
- Mi van köztetek? - kérdeztem rá hirtelen.
Erre egy pillanatra felkapta a fejét, mint aki köpni-nyelni nem tud a kérdésemtől.
- Mi van? - nevette el magát hitetlenül - Lenivel?
- Róla volt szó eddig.
- Bocs, Jenni, de ezt így honnan?
- A barátom vagy, szerinted nem figyellek? - kérdeztem vissza - Még amikor beteg voltam is elhívtad táncolgatni, ne nézz már hülyének!
- Jézusom, elhívtam, mert barátok vagyunk, ő meg otthon ült egyedül - vágta rá értetlenül.
- Aha - biccentettem.
- Ugye ez nem az a rész, hogy a fejedbe veszed, hogy megcsallak? - sóhajtott fel fáradtan - Veled járok, jó reggelt, ő meg valami random másik csávóval, Leni és én osztálytársak vagyunk, szomszédok, emiatt összesen barátok, soha nem jártunk, nem is fogunk, nem is értem, hogy jött neked ez az egész.
- Tudod egyáltalán, hogy néz rád? - kérdezem rá.
Erre nem válaszolt először.
- Csak mert beléd van esve, csak jelzem - mondtam, mire beletúrt a hajába.
Ez szemmel láthatólag váratlan infó volt neki.
- Oké, legyen - válaszolta végül - És?
- És szerinted ennyire kicseszettül teljesen idióta vagyok és nem szúrom ki, hogy nézel a barátjára?
- Felőlem Leni azzal van, akivel akar - vágta rá - Semmi közöm hozzá, miért kéne, hogy érdekeljen?
- Nem kéne, hogy érdekeljen! - válaszoltam egyszerűen.
- Nem is érdekel - közölte.
Utálom, amikor a saját beszélgetésemben szorítanak zsákutcába.
- Akkor miért nézed végig félszemmel minden reggel, amikor jönnek a barátjával kézenfogva, miért nem bírod soha végignézni, ahogy lesmárolják Lenit, ahogy megölelik...? Amikor a csávó csak szóba kerül és te hallod, már attól kiborulsz, rohadtul nem tudod bemagyarázni nekem, hogy semennyire sem érdekel! - folytattam tovább, mert nem bírtam ki.
- Bocs, hogy nem nézem végig, ahogy tőlem pár méterre smárolnak valakik, nem vagyok tapló, Jenni, mi a fasz, nem vágom, mi bajod lett most hirtelen - hitetlenkedett - Olyan rohadtul túlpörgöd, már bocs. Mit akarnék Lenitől, de komolyan? Most tényleg képes vagy ezen pattogni?
Erre nem mondtam semmit.
- Akkor se vagyok hülye - szólaltam meg halkan aztán.
- Engem meg akkor se érdekel - zárta le a témát.
Meggyőző volt, így végül megadtam magam neki.
- Van egy cigid? - kérdezte egy kis csend után.
- Felidegesítettelek? - nyúltam a zsebembe, majd adtam neki egy szálat.
Erre nem válaszolt, csak meggyújtotta, szívott egyet, majd kitalálva a gondolataimat, odatartotta nekem.
- Kösz - vettem el, és én is beleszívtam.
- Felidegesítettelek? - kérdezte meg ő is.
- Csak elbizonytalanodtam - mondtam halkan.
- Miattam nincs miért - válaszolta egyszerűen, én pedig sóhajtva a kifújtam a füstöt.
Legyen úgy.
Még pár hetünk úgy is van.
****************************************
Féléves időugrás.
****************************************
[8. Casso szemszöge - amikor külön voltak Lenivel]

- Tudod, mi a legszarabb az egészben? - fakadtam ki hirtelen, mire Eri rámnézett - Hogy most tényleg kibaszottul boldog voltam - tört ki belőlem őszintén - Tényleg az voltam. Egy olyan lány mellett voltam, aki mellett úgy éreztem magam, ahogy mindig érezni akartam, én voltam a legboldogabb srác az egész világon, olyan kurva régen nem keltem már fel úgy minden reggel, ahogy ez alatt a két hónap alatt felkeltem, lettek volna terveim, tudtam, hogy mit akarok az élettől, hogy mit akarok tőle, tőlünk, mindent akartam, mindig is, mert elkövettem azt a hibát, hogy rohadtul beleszerettem, basszameg, kurvára az egyetlen lány, akit szeretek, és ő meg... - túrtam a hajamba kiborulva, majd a falhoz vágtam azt a piás poharamat, ami a kezemben volt, mire az éles hanggal ripityára tört.
Eri szomorúan nézett rám, mondani akart valamit, de nem tudott, én meg úgy kiborultam, jobb is, hogy más nem hallott.
- Ő meg kibaszottul nem viszonoz semmit, az egyetlen lány, akit... kurvára leszarom, hogy hány lányt érdeklek, hogy hányan szeretnek engem, sajnálhatnám őket, mert leszarom, csak leszarom, az egyetlen lány, akit én szeretek, kibaszottul megcsalt, Eri, mindenki kurvára megcsal, átver, mit csinálok ennyire szarul? Nem tudom, mit nem tudok megadni, nem tudok megtartani senkit, akit meg akarok, két lányt szerettem, két lányban bíztam meg egész életemben, Lizánál megfogadtam, hogy senkit nem engedek mégegyszer ilyen közel magamhoz, erre megismertem őt, a kurva életbe is, a legjobb dolognak tartottam, hogy megismertem, persze, hogy közel engedtem, mert beleszerettem, még sokkal jobban, mint anno Lizába, őt tartottam a Lánynak az életemben, akit mindig kerestem, és az a szar, hogy tényleg ő volt az, olyat éreztem vele mindig, amikor vele voltam, amire mindig vágytam, csak senkiben nem találtam meg, mindent megtettem volna érte, tudod, mennyire boldog voltam, amikor... amikor összejöttünk, az egész kibaszott életem összes fájdalmát elfelejtette velem, azzal, hogy megcsókoltam, annyiszor tett boldoggá, hogy gondolkodás nélkül odadobtam neki mindenemet, mert tényleg boldog voltam! Egyszer voltam ilyen boldog, kurvára most az egyszer! - fakadt ki belőlem, majd újra beleittam abba a piás üvegbe.
Nyilván nem voltam józan, de nem mint ha józanon nem pont ugyanezeket éreztem volna és nem ezek miatt kezdtem volna inni mindig.
- Mondtál valamit arról, hogy beszélni akar veled... - szólalt meg, mire kínosan elnevettem magam.
- Ja, beszélni akar, és mit tudna mondani??? - kérdeztem vissza egyből - Látni se akarom, Eri, nem hogy beszélgessek vele.
Ezt az utolsó mondatot először nem tudta hova rakni.
- Tényleg nem akarom - erősítettem meg feszülten elröhögve magam - Akárhányszor ránézek, eszembe juttatja, hogy kibaszottul beleszerettem, az összes jó emléket, amivel boldoggá tett és eszembe juttatja azt is, hogy szarrá tört, ezek kapásból olyanok, amiket el akarok felejteni. Nem akarok találkozni vele, hallani a hangját, még csak meglátni se, ami nyilván nem így lesz, ezért ne ess bele soha osztálytársba. Kész vicc, Titanillának volt igaza - láttam be kedvtelenül, újra meghúzva az üveget.
- Ezt ne vedd a szádra - mondta egy apró,
szomorú mosollyal az arcán, hogy oldja a hangulatot.
- Addig tuti nem találkozok vele, amíg nem tudom őszintén kimondani, hogy továbbléptem.
- És szerinted ez előreláthatólag mikor lesz?
Felsóhajtva átgondoltam.
- Előreláthatólag soha.
***************************************
[9. Leni szemszöge - liftes jelenet a táborból, ha Casso kicsit máshogy reagál rá elsőre, VÁLTOZAT]

" - Lehet, hogy ezek után továbbra is úgy fogsz viselkedni velem, mint eddig, én ezt már nem tudom, de ezt mindenképpen el kellett mondanom, hogy tudd, hogy én nem azért csináltam az egészet és nem azért csókolóztam Zsombival, mert esetleg nem szeretnélek, nem tartalak elég jónak, vagy akármi, amit gondolhattál rólam, bele se merek gondolni. Egyszerűen csak sarokba voltam szorítva, és egy olyan döntést kellett hoznom, amitől az egész kapcsolatunk függ, én pedig ezek szerint rosszul döntöttem. Ennyi - fejeztem be, majd megtöröltem a szemem. Ezek után már egyáltalán nem akartam sírni.
Casso látszólag nem igazán tudott mit szólni ehhez az egészhez, vagy csak magában gondolkodott, fogalmam sincs, de mindenesetre egyikünk se szólalt meg egy darabig."

- És ezt amúgy nem tudtad volna mondani eddig? - kérdezte hirtelen, mire felkaptam a fejem.
- Szerinted nem akartam? - kérdeztem vissza hitetlenül.
- Nem tudom, Leni, mit akartál, már vagy két és fél hónapja elvesztettem a fonalat. Azt tudom, hogy ezek szerint hagytad, hogy ennyi időn keresztül abban a hitben legyek, hogy a barátnőm szétcsalt, oké, mondjuk ez kábé meg is történt, lehet nem azért, mert visszavágytál az exedhez, vagy minden, ami hagytál, hogy felemésszen engem azóta, hanem mert... - túrt a hajába feszülten elnevetve magát - Hanem mert azt hitted, hogy majd biztos szakítok veled és hiszek neki, ha azt kezdi mondogatni, hogy együtt vagytok, ezért inkább megcsaltál, hazudoztál nekem össze-vissza és benne bíztál meg, ahelyett, hogy bennem bíznál, szakítottam veled és most két és fél hónap múlva közlöd velem ezt a pár apró részletet, csak azért, mert beragadtunk ebbe a liftbe! - hitetlenkedett.
- Két és fél hónapja próbálok beszélni veled, nem tehetek róla, hogy folyamatosan leráztál, dobtál és eszedbe se jutott meghallgatni! - vágtam rá.
- Mégis mire számítottál??? Hogy majd leülök veled teázgatni és átbeszélem veled, hogy és miért csaltál meg az exeddel, vagy mi volt az elképzelés?
- Próbáltam beszélni veled!
- Hát, nem tudom, Leni, ha én valakivel mindenképpen közölni akarok valamit, nem hagyom annyiban ott, hogy nincs kedve a másiknak beszélni velem! Osztálytársak vagyunk, szomszédok, meg se tudom számolni a közös pontokat, rohadt sok lehetőséged lett volna, ez a "próbáltam beszélni, csak nem hagytad" egy utolsó kifogás, Leni, akkor már inkább mondd azt, hogy ennyire leszartad, hogy mi van a kapcsolatunkkal, hogy mit hiszek, hogy éppen tönkretesz a tudat, amit hagytál, hogy megmaradjon bennem, hogy leszartad az érzéseimet és inkább csak tovább akartál lépni rajtam, hogy a tieid ne sérüljenek annyira, ne várd el tőlem, hogy ezt el tudom hinni! - vágta a fejemhez, mire bennem rekedt a szó.
- Tényleg ezt feltételezed rólam??? - pislogtam alig jutva szóhoz.
- Mégis mit feltételezzek?
- Hát... - nevettem el magam hitetlenül - Hát ne ezt! Istenem, Casso, pont miattad csináltam ezt az egészet, mindent, a kapcsolatunkért, kettőnkért, hogy veled maradhassak! Emlékezz vissza a beszélgetéseinkre, amiket ezzel kapcsolatban kezdeményeztem, nem én voltam nem kitartó, próbálkoztam, még két és fél hónappal később is, te nem hagytál kibontakozni soha!
- Kiabáld utánam, ronts be hozzám, nem kell az engedélyem arra, hogy mondj valamit!
- Tiszteletben akartam tartani, hogy...
- Ha tiszteletben tartottál volna, nem hazudtál volna végig, Leni! - szakított félbe - Ha elég fontosak lettek volna az érzéseim, őszinte lettél volna, és igenis utánam kiabáltál volna, nem hagytad volna, hogy átverésben végigszenvedjem az utóbbi két és fél hónapot! Mert tönkretett engem, és szarrá tört, nem vagy hülye, pontosan jól tudtad, hogy fájnak a történtek, és ha olyan fontos lettem volna, kurvára nem hagyod, hogy fájjanak! A barátod voltam, akiben kibaszottul megbízhattál volna! - borult ki teljesen.
- Most ezek után komolyan azt akarod megkérdőjelezni, hogy fontos vagy-e nekem? - akadtam ki én is - Most komolyan azt akarod elhitetni magaddal és velem, hogy nem számítasz, hogy direkt rosszat akartam??? Lehet, hogy elrontottam dolgokat, lehet, mert ember vagyok, hibázhatok, és nem kell a fejemhez vágnod, mert pontosan jól tudom! De nem vagyok hajlandó mindezek után azt hallgatni tőled, hogy nem is számítasz nekem, mert mindent azért csináltam, mindent azért kockáztattam, tűrtem, hogy együtt legyünk! Nem szóltam, hogy zaklatnak, nem szóltam, hogy zsarolnak, igen, mert nem akartam balhét, hogy veled maradhassak, mert azt hittem, az a legjobb nekünk! Amikor megzsarolt, lehet, hogy rosszul döntöttem, de azért tettem így, hogy ne kockáztassam a kapcsolatunkat, mert a lehető legjobb dolog volt az életemben! Nem kell áldozatnak tekintened, nem kell hálásnak lenned, de igenis előrébb helyeztem kettőnket és téged magamnál, még ha nem is értesz egyet, még ha nem is érzed, nem hiszed el, még ha nem is feltétlenül jött össze, mert bármikor meg tudnám tenni miattad! Bármikor! Egy nap se telt el, hogy ne utáltam volna magam, hogy megbántottalak, hogy elveszítettelek, az én hibámból, megértettelek, és nem is kifogásoltam, hogy továbbléptél, sőt, egyenesen azt kívántam magamban neked, hogy legyél boldog, ha már esélyem sincs arra, hogy visszakapjalak, még ha ehhez minden éjszakát végig is kellett sírnom, de azt akartam, hogy boldog legyél, még ha én soha nem is leszek az, mert szeretlek, szerettelek akkor, amikor együtt voltunk, szerettelek, amikor szakítottunk, szerettelek végig és szeretlek most is, és haragudhatsz rám, sajnálom, tényleg, viszonyulhatsz hozzám, ahogy akarsz, meg fogom érteni, de nem hagyom, hogy az egyetlen biztos dolgot, az érzéseimet irántad, hogy fontos vagy nekem, megkérdőjelezd! - fakadtam ki az érzelemhullámomba csapódva, majd ahogy ezt kiadtam magamból és befejeztem, valahogy megkönnyebbültem egy kicsit.
Casso erre először nem mondott semmit, én pedig elkaptam a tekintetem - egyszerűen képtelen voltam ránézni.
Azt hittem, soha nem válaszol erre, és először nem is tette, csak elkapta a tekintetét, elfordította a fejét, visszanézett rám, majd bármiféle kérdés vagy előrejelzés nélkül odalépett hozzám, magához rántott és a hajamba túrva megcsókolt, szenvedélyesen és hevesen, végigfutott rajtam a libabőr, és a tarkójához nyúlva viszonoztam.
Újra és újra megcsókolt, belevesztünk egymásba és az érzéseinkbe, közben ő háttal nekitolt a lift falának, majd ahogy elengedett, egy pár pillanatig az ajkaimon tartotta a tekintetét, aztán rámnézett és a hajába túrva egy furcsa nevetés hagyta el a száját.
- Néha tényleg rohadtul elhiszem, hogy nincs hatalmad felettem - mondta egyszerűen, mire elkaptam a tekintetem.
- Ezt hogy értsem? - kérdeztem halkan, a padlót nézve.
- Két és fél hónapon keresztül gyötörtél, és most ezért a pár mondatért képes lennék mindent elfelejteni - közölte magán hitetlenkedve.
- Nem akartalak bántani - vallottam be őszintén - Ha visszacsinálhatnám, hidd el, hogy gondolkodás nélkül visszacsinálnám.
- Mert szerinted én nem?
Egymás szemeibe néztünk.
- Ha visszacsinálni nem is tudjuk... - szólaltam meg - Szeretném jóvá tenni. Ha adnál egy esélyt, hogy újracsinálhassuk...
- Tudod, hogy már a tied.
- Akkor...
- Nem bírnék még többet nélküled, Szöszi - sóhajtott fel őszintén, mire ránéztem, majd újra visszahajoltunk egymáshoz.

"A lift közben megindult felfelé, én pedig csak magamban elmosolyodtam és a hajába túrtam.
Az viszont még mindig olyan puha, mint régen."
****************************************
[10. Liza szemszöge - tánckavalkád]

Ahogy vége lett a zenének, felkapcsoltak a fények, én pedig a szokásos hatásszünetet kitartva felálltam - mindenki tapsolt, a vakuk villanásait, amik évekkel ezelőtt még kivakítottak, most már csak halvány fényeknek érzékeltem, kattogtak a fényképezők, a reflektorok átkapcsoltak, én pedig rutinból felálltam, hogy lemenjek a színpadról.
Mosolyogtam egyet, szokás szerint, mindig mosolyognom kell, akkor is, ha épp sírni lenne kedvem, most is mosolyogtam, intettem a közönségnek, és ahogy végignéztem rajtuk, sokkal nehezebb lett a szívem, mint amire számítottam.
Soha nem nézek ki a színpadról fellépés közben, de láttam, pontosan láttam a szemem sarkából, hogy ott állt, nézett, amíg a színpadon voltam, a darab közben érkezett meg, és ott állt az ajtónál, nekidőlve az ajtófélfának.
Titkon egész nap reméltem, hogy itt lesz, az első táncomat egyenesen neki üzentem, érte csináltam, minden egyes próbáján ő volt a fejemben, lehet, hogy nem is emlékszik rá, de tartoztam ennyivel kettőnknek, hogy megcsinálom, ő adta az erőt hozzá, és minden pillanatával egy kicsit vele érezhettem magam, így reméltem, hogy itt lesz ma. Tudom, hogy mással van, tudom, hogy boldog vele, tudom, hogy ő a mindene, bármennyire is fáj néha, és azt is tudom, hogy azt a táncot nem is látta, talán nem is feltétlenül róla szólt az egész, talán nekem is kellett, hogy nagyjából kiadhassam magamból, ami felgyülemlett bennem iránta.
Az idei Tánckavalkád volt a tizenegyedik, amin részt vettem, idén ugyanazon a színpadon, mint amin akkor voltam, amikor ő is itt volt, eljött miattam, hogy lásson, annyi minden köt ahhoz a naphoz, szomorúan mosolygós nosztalgia az egész.
Még az előadásom közben észrevettem a szemem sarkából, hogy nyílik az egyik mellékajtó, titkon, valahol reménykedtem végig, hogy nem ő ment ki rajta, bár ne is néztem volna oda most, miközben tapsoltak, én pedig levonultam, bár ne ébredtem volna rá, hogy de, ő volt.
Olyan volt az egész, mint egy lassított jelenet, fények, tapsolás, én pedig egyedül őt keresem, de kereshettem, mert kiment.
Valamikor a mindene voltam, most pedig végig se bírt nézni.
Jobban fáj, mint ahogy ő azt valaha is sejtené.
- Jól vagy, Lizus? - kérdezte az edzőm az öltözőben, mire felé pördültem.
Akkor épp a mosdókagylón támaszkodtam, és a gondolataimba veszve szemeztem magammal a tükörben, talán jobb is, hogy kizökkentett.
- Persze - mosolyogtam rá. Néha nagyon gyűlölök mosolyogni.
Annyiszor megdicsérték már a mosolyom, megdicsértek, hogy milyen mosolygós vagyok, milyen jókedvű vagyok, dehogy is, csak jó színész lettem az évek alatt. Ez az én kis kulisszatitkom.
Egy ember volt, aki átlátott a mosolyomon, és megértett. Egyetlen egy.
- Öltözz át, lassan díjosztás lesz - mondta az edzőm.
Díjak. Abból is aztán annyi van, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni, mindre büszke vagyok, mert magamtól értem el, a saját erőfeszítéseimből, és imádom is ezeket az erőfeszítéseket, a lételemem, de néha azért ki tudnám törni egy kupával az ablakot, amikor emberek azt hiszik, hogy mindenem megvan és tökéletes az életem, "mert hát nézd meg, milyen sikeres vagy".
Az életem minden, csak nem tökéletes. Én akarok tökéletes lenni, az életem soha nem lesz az, így magamból akarom kihozni a legtöbbet, hogy támaszkodhassak magamra. Az egész életben csak magamra támaszkodhatok, így aztán legyek tökéletes támasz.
Tizenkilenc éves leszek, felnövök, felnőttem egy olyan gyerekkor után, ami tele volt elvárásokkal, rengeteg elvárással, hogy legyek mindenből tökéletes, a legjobb sportoló, a legjobb tanuló, a legkiemelkedőbb, a legszebb, a legkedvesebb, annyi mindent vártak el tőlem, én pedig mindent igyekeztem teljesíteni, hogy szép lassan már természetessé vált és már meg sem elégszem a tökéletlennel, hibáznom tilos, ráadásul a sportom a mindenem, soha nem lehetek elég jó belőle, ez benne a kihívás, mindig van feljebb, mindig tudom feszegetni a határaimat, kihozni magamból olyat, amire nem is gondoltam volna, hogy sikerülhet, olyan teljesítményekkel leülni, amikről évekkel ezelőtt álmodni se mertem.
Valahogy így igyekszem túlélni ezt a nagyon nem-tökéletes életet.
- Rendben, pár perc és kész vagyok - ígértem meg mosolyogva.
Ha minden műmosolyomért pénzt kapnék, már rég milliárdos lennék.
- És végül, de nem utolsó sorban, szeretném szólítani Szelei Lizát, a Dances&Roses sportegyesülettől - mondott be egy konferáló nő a sok öltönyös, nagyon hivatalos ember mellett, polgármester, rendezvényszervezők, hűha, jó vicc, név szerint tud már mind, én is tudom őket, néhánynak még a családját is ismerem, a családja is engem, a polgármester mindig ugyanabban a kétféle nyakkendőben van mindenhol, az egyesület vezetőjének pedig mindig hideg a keze - Liza négy éves kora óta ritmikus sportgimnasztikázik, tehetségével idén tizenegyedik éve, hogy minden alkalommal elkápráztat minket, azonban versenysportolóként nem csak egyesületét képviseli nálunk, számos hazai versenyen is hihetetlen eredményeket ér el, valamint országunkat is képviseli nemzetközi szinten, tavaly óta ráadásul európai-aranyéremmel is büszkélkedhet. Azt hiszem, mindannyian nagyon-nagyon büszkék lehetünk rá, a tehetségére, az odaadására, a kitartására. Nagyon gratulálunk, Liza, az összes eddigi eredményedhez, fellépéseidhez, versenyeidhez, ameddig eljutottál, innen a határ már csak a csillagos ég, főleg egy olyan csillagnak, amilyen te vagy, és hálásan köszönjük a részvételedet az utóbbi években - fejezte be.
Mosoly fel, egyenes hát, taps, végigvonulás a színpadon, csak a szokásos.
És igen, ezért vagyok ennyire büszke magamra, mert minden ellenére, amiket már elmondtam, mégis kihoztam ezeket magamból, tudom, mennyi erőfeszítés volt, tudom, hány kudarcot kellett vallanom hozzá, hányszor kellett újrapróbálnom, hányszor rogytam össze hullafáradtan, hányszor küzködtem sírógörccsel miatta, hányszor csináltam még tovább, amikor már mindenki mondta, hogy fejezzem be, kifárasztom magam, hány izomláz, sérülés, hány programot mondtam le, mennyi mindent feláldoztam, és így szerintem büszke is lehetek, minden okom megvan rá, büszke vagyok, elégedett, de nem annyira elégedett, hogy megálljak itt.
És remélem, Ő is látott a színpadon, ott ült a barátnője mellett, a barátnője mellett, aki tényleg szép, tényleg cuki, és értem, miért szereti, még ha kicseszett irigy is vagyok néha, de remélem, azért felpillantott arra a rohadt színpadra egy másodpercre, amíg ott voltam.
- Megy a többi közé? - vigyorgott Csenge, akivel beszéltünk a műsor lezárása után.
- Jaja - mosolyogtam vissza rá.
- Azért jók voltunk. Szétszedtük a színpadooot - mondta lelkesen, mire elnevettem magam.
- Az tuti.
Miközben Csengével, az egyik legjobb barátnőmmel beszéltünk egy darabig, nem figyeltem rá kevésbé, de akaratlanul folyamatosan a folyosóra pillantgattam, ahol jöttek az emberek, mert egyszerűen csak látni akartam.
Persze láttam is, kézenfogva a barátnőjével, mosolyogtak, őszintén mosolyogtak, nem csak ő lát át az én mosolyomon, én is ismerem az övét, tudom, milyen, amikor szeret valakit, és őt szereti, talán a lány nem is tud róla, mennyire, de én látom - Roli magához húzta, megcsókolta, a lány odáig volt, odáig van érte, meg is értem, én pedig görcsbe rándult gyomorral, nehéz szívvel inkább elfordítottam a fejem.
A mai napig érzem minden egyes csókját magamon.
Hiányzik.
Az én hibám, hogy elvesztettem őt, örökre elvesztettem, mert elkövettem életem legnagyobb hibáját, nem akartam, az érzéseim játszadoztak velem, mint ahogy játszadoznak most is. Akkor hagytam elmenni, a fiút, akit egész életemben a legjobban szerettem, az egyetlent, aki mindent meg tudott adni, aki igazán boldoggá tett, aki mellett önmagam voltam, szabadnak éreztem magam vele, hagytam elmenni egy megtévesztésért, egy olyan szerelemért, ami nem is volt annyira igazi, amiben bántottak lelkileg és fizikailag is, és most itt vagyok, bűntudattal, mert minden az én hibám, hogy összetörtem, hogy elvesztettem, hogy továbblépett rajtam, én viszont nem léptem tovább rajta, mert hiányzik.
Talán ő hiányzik, talán az érzéseim, amiket vele éreztem, talán az az életem, amit ő adott nekem, nem tudom, de felemészt és fáj.
Pokolian fáj.
Mondhatjuk, hogy szeretem azóta is, de talán pontosabb, ha azt mondjuk, hogy mindig szeretni fogom.
- Akkor szius - ölelt át Csenge, amikor elköszöntünk az épület előtt - Tuti ne vigyünk el?
- Nem, köszi, jönnek értem - válaszoltam mosolyogva.
Igazából nem jöttek, csak egyedül akartam lenni, menni egy kicsit gyalog, zenét hallgatva buszozni, megvan annak is a romantikája.
Szóval épp a téren sétáltam át, amikor észrevettem Őt.
Emlékszem, mindig akart egy kocsit, persze, hogy akart, és el is magyarázta, hogy milyet, amit persze nem értettem, de imádtam hallgatni, és most van egy olyan kocsija, ami mondjuk valóban nagyon jól néz ki, tuti drága is, ő pedig ott állt előtte, nekidőlve, a telefonját nyomkodva.
Mellette mentem volna el, így odaléptem hozzá.
- Szia - köszöntem neki, mire felpillantott rám.
Még mindig gyönyörűek a szemei.
- Szia - köszönt vissza, rám pedig önmagában a beszédhangja is hatással volt.
- Hogyhogy itt vagy? - érdeklődtem.
- Barátnőm van itt ma, érte jöttem - válaszolta.
- Akkor nem az érdeklődés jött meg - jegyeztem meg elmosolyodva.
- Hát, nem - mondta, majd a suli felé pillantott és vissza rám.
- Mióta vagy itt egyébként?
- Nemrég jöttem - vont vállat, majd először meggondolta magát, de végül megszólalt megint - Amúgy jó voltál - tette hozzá, csak úgy, ami mondanom sem kell, nekem nem volt annyira "csak úgy".
- Szóval láttál - mosolyodtam el akaratlanul.
- Az utolsó egy részét.
Egy pár pillanatra beállt közénk a csend.
- Barátnődre vársz? - kérdeztem meg hirtelen.
- Ja.
- Bocsi, ha zavarlak egyébként, csak én is várok valakire, és itt vártam volna, tudod, kínos, ha nem jövök ide - magyarázkodtam, mire Roli meglepetésemre csak elröhögte magát.
Ezt a nevetést egyből felismertem.
Régen valami olyasmit mondott volna hozzá, hogy "ne kamuzz, Szöszke", azzal a mosollyal az arcán, ma már csak a nevetést láthattam.
- Jó, ezt tudom, minek vegyem - állapítottam meg szintén elnevetve magan.
- Nem véletlen, Liza, hogy összesen egyszer tudtál csak rendesen hazudni - jegyezte meg, miközben kivett a kocsiból egy üveg ásványvizet és beleivott - A kamuidat vágom.
Erre nem tudtam először mit mondani.
- Soha nem hazudtam neked, Roli - mondtam végül őszintén.
Roli feszülten elnevetve magát, rámnézett.
- Ez azért egy kicsit erős - közölte.
- Tudom, hogy te így látod, de akkor sem - néztem rá.
- Liza - sóhajtott fel - A barátod voltam, bíztam benned, te meg egy nap közölted velem, hogy beleestél másba, akivel amúgy lazán meg is csaltál, magyarul velem voltál, mint ha szeretnél, miközben nem én voltam az, akit szerettél, régi sérelem, túltettem magam rajta, de asszem van okom így látni. Vagy miről maradtam le?
- Tényleg szerettelek, végig - vágtam rá - Tudtam, hogy elveszíthetlek, de semmit nem titkoltam, nem hazudtam, amikor Robi megcsókolt, én pedig beláttam magamban, hogy nem utáltam, hogy megtörtént, egyből, a következő napon már meg is kerestelek, hogy tudj róla, mert fontos voltál nekem, annyira, hogy ne verjelek át, meg akartalak tisztelni annyival, hogy ne neked kelljen szembesülnöd vele valamikor, hogy ne érezd magad annyira hátbaszúrva, és az első perctől kezdve utáltam, hogy elveszítettelek, már akkor, amikor aznap otthagytál, de nem tehettem meg veled, hogy egy olyan mellett legyél, olyat szeress, mint akkor én - fakadtam ki őszintén - Többet érdemeltél annál, mint hogy egy olyan lány mellett legyél és olyanhoz legyél hűséges, aki más iránt érez valamit, utáltam, de beláttam, elfogadtam és ez alapján cselekedtem, hogy elengedhess, még ha utáltam is, mert jobbat érdemeltél nálam.
- Az fix - biccentett - Mondjuk ezt utólag mondom, akkor nyilván azon őröltem magam vagy három hónapon át, hogy én mit basztam el, de azért kösz, hogy odafigyeltél a lelkemre, egy angyal vagy.
- Szerinted én nem őrlődtem? Vagy őrlődök azóta is? Szerinted nincs épp elég bűntudatom miatta? - kérdeztem őszintén.
- Tudod egyáltalán mit csináltál velem? - kérdezett vissza feszülten elnevetve magát - Esküszöm, elhiszem, hogy szar neked, de nem nagyon tud elérzékenyíteni, mert tudom, hogy nekem mennyire kibaszott szar volt, hogy mit csinált belőlem és milyen hatással van rám, kimondom neked, tönkretettél akkor, az egész életem szétesett, Liza, tönkrementem miattad, és én még csak meg se érdemeltem - vágta a fejemhez.
- Szóval én megérdemeltem? - kaptam rá az utolsó mondatára - Tudom, én hibáztam, azzal, hogy bedőltem az érzéseimnek és neki, azt hittem, hogy szerelmes lettem másba, megtévesztettek az érzéseim, sajnálom, őszintén, de egy darab tévedés miatt megérdemeltem volna? Hogy még évek után is minden egyes nap marjon a bűntudat, hogy... - kezdtem volna sorolni, de nem a sajnálatáért küzdöttem, úgy se fog áldozatnak tekinteni, úgyhogy nem folytattam a soroltást - Egy tévedés miatt?
- Egy döntés miatt, Liza, amit te hoztál, igen, ez van - vágta rá tényszerűen, majd feszülten elnevette magát - Senki nem kényszerített rá, az égvilágon senki. Ott voltam én, a lehető legjobb voltam hozzád, amennyire csak tudtam, törődtem veled, még magam elé is képes voltam helyezni téged, elkövettem azt a hibát, az egyetlen hibámat a történetből, hogy közel engedtelek magamhoz és szerettelek, te pedig meghoztál egy döntést, egy olyan srácot választottál helyettem ennyi idő után, aki ráadásul a haverom volt, és nem is csak annyi, hogy egyik nap dobsz, másnap meg elkezdesz kavarni vele, nem, egyik nap valóban dobtál, vagyis dobattad magad velem, de előtte napokon keresztül azért faszán találkozgattatok, meg beszéltetek, még smároltatok is, össze-vissza hazudoztál nekem, baszki, egy héten keresztül csaltál a haverommal, innentől kezdve pedig kurvára leszarom, hogy megtévesztettek az érzéseid, vagy hogy milyen szar neked, tudod mit, legyen is.
- Hogy tudsz ennyire utálni?
- Nem utállak már, utálhatnálak, de csak azt utálom, amit csináltál velem. Mert kibaszott undorító és asszem semmivel nem érdemeltem ki.
- Tizennégy éves voltam!
- Én is! - nézett rám, emelve a hangján.
Erre először elkaptam a tekintetem, aztán újra kitörtek belőlem az érzéseim.
- Legyél őszinte, Roli, te mit csináltál volna a helyemben? - borultam ki - Ha te kezdtél el volna akaratlanul érzéseket táplálni más iránt, mondjuk egy barátnőm iránt, aki meg viszonozta volna neked, te mit csináltál volna?
- Épp ez a lényeg, hogy nem tudom, mert én rohadtul csak téged szerettelek, pont ez a lényeg, én épp eléggé szerettelek ahhoz, hogy ne kezdjek el senki más iránt érzéseket táplálni!
- Még ha ezt én irányítottam volna... - hitetlenkedtem - És te se tudtad volna, nem tettél volna mást!
- Nem csaltalak volna meg, fontos voltál annyira, hogy abban a pillanatban, ahogy megérzem, hogy bármennyire, bárhogy is érdekel más, szakítok! - vágta rá.
- Pont ugyanezt csináltam!
- Nem, kurvára nem! - közölte egyszerűen - És nagyon szépen megkérlek, hogy ne kelljen végighallgatnom az "ő nyomult, nem én" részt, mert fejbelövöm magam. Elbasztad Liza, finoman szólva is ennyi.
- Megértem, hogy ezt gondolod, de...
- Ezt gondolom.
- Akkor vigasztaljon a tudat, hogy életem legrosszabb kapcsolata volt Robival, nagyon megbántam és épp eleget vezekeltem vele, jó? - nevettem el magam kínosan.
- Őszintén? Reméltem is - válaszolta egyszerűen, mire először a torkomon akadt a szó.
Megérezte, hogy ez a vártnál jobban szíven ütött, úgyhogy elkapta a tekintetét. Nem is tudja.
Erre nem mondtam semmit, csak visszafojtva mindent, tudomásul véve bólintottam egyet.
Érzékelte, hogy ezt úgy mondta, hogy valamit nem tud, úgyhogy próbálva olvasni az arcomról, fürkészett egy darabig, majd elkapva a tekintetét, megkérdezte:
- Mit csinált veled?
Erre felpillantottam rá, és zavartan elnevettem magam.
- Tényleg érdekel, vagy csak kellemetlen, ha nem kérdezed meg?
- Liza, komolyan. Mit csinált?
Először nem válaszoltam, csak összehúztam magamon a kabátom.
- A haverod volt. Tudod, hogy agresszív típus.
- Megütött téged?
Soha nem szerettem sajnáltatni magam, de röviden, őszintén válaszoltam, a fülem mögé tűrve az egyik hajtincsemet.
- Is. Nem is egyszer, de nem kell sajnálnod, csak gondoltam, tudj róla, ha már szerinted mindent megérdemeltem. Vagy csak szólj, ha szerinted ez is kijárt, jobban már nem tudsz a lelkembe tiporni - néztem rá feszülten elnevetve magam.
Roli erre először nem válaszolt, csak beletúrt a hajába.
- Jézus, Liza, miért mondanám, hogy kijárt, hogy verjenek? Megvan a véleményem rólad, de nem vagyok ekkora gyökér.
- De azért kellett nekem őt választani, mi? - mondtam ki helyette.
- Tény, hogy nem egyszer kívántam, hogy jöjj csak rá, hogy jobb voltam, de azt soha nem, hogy fizikailag bántsanak.
- Na, hát akkor van egy jó hírem. Határozottan jobb voltál - mondtam ki neki kellemetlenül, mire biccentett egyet, majd belegondolt.
- Most mondjam azt, hogy mindig tudtam? És hogy az első másodperctől kezdve ez is az "okok, amiért felbaszott a dolog" listámon van? - kérdezte őszintén, majd feszülten elnevette magát - Mert még ha egy olyan srác lett volna, aki jobb nálam, vagy aki többet tud adni... csak pontosan tudtam, hogy nem, és őszintén azt reméltem, hogy erre te is rohadt hamar rájössz, amikor már soha többet nem kaphatsz vissza. Fájhat, de ez van - vont vállat.
- Rájöttem, hidd el - néztem rá, miközben minden szava egyre jobban fojtogatott belülről, szinte már fizikailag is éreztem, ahogy nehezül a szívem - Mint ahogy arra is, hogy soha nem fogok még egy olyat, vagy jobbat találni, mint te, és fáj is, anélkül is, hogy mindezt a fejemhez vágtad volna, remélem, legalább élvezted vagy vártál már rá, hogy megtehesd, és tudod mit, igen, valóban csak te tudtad megadni azt, amire szükségem van, bűntudatom van, lelkiismeretfurdalásom, tudom, hogy én hibáztam, életem legnagyobb hibája volt, megbántam, és mindennek a tetejére most te szerethetsz valaki mást, miközben én még mindig téged szeretlek. Valóban - tártam szét a karom nyomatékosítva, ő pedig az előző mondatom végére felém fordította a fejét - És nem kell megkérdezned, hogy milyen érzés.
Roli biccentett egyet.
- Hát, szar ügy - szólalt meg, majd rámnézett - De ha már úgy is fordult a kocka... felejts el, Liza - mondta egyszerűen, újabb kést szúrva a szívembe, ahogy a szemembe nézett - Tényleg. Ha már most úgy is mindenben te jössz.
- Szerinted ha el tudnálak, nem tettem már volna meg? Minden okom meg lenne rá, mégis melyik idióta szeret olyan fiút, akit ő bántott meg régebben, amivel elvesztette egy életre, soha nem fog megbocsájtani, ugyanúgy nézni rá, ráadásul már rég megtalálta másnál a boldogságát? - fakadtam ki magamon kínosan elnevetve magam - Mindennek a tetejébe.
- Nem tudok erre mit reagálni - válaszolta felsóhajtva - Mondjuk egyetértek, elég feleslegesnek hangzik, pláne, hogy mindez külön-külön is elég ok arra, hogy ne szeress. Vagyis felőlem azt csinálsz, amit akarsz, csak engem hagyj ki belőle.
Erre először nem mondtam semmit, csak bólintottam egy aprót, ő pedig a suli felé pillantott.
- Mert azzal, hogy nem tudsz kiszeretni belőlem, asszem elkéstél egy kicsit - tette hozzá.
- Tudom - bólintottam, majd egy kis csend után megszólaltam - Gondolom, ő más, mint én.
Egyből érezte, kiről beszélek, ebben a pillanatban rámemelte a tekintetét.
- Gondolom, ő sosem bántana meg - folytattam kellemetlenül a hajamba túrva - Sosem éreznéd azt vele, hogy átvert, sosem csalna meg, sose kezdene el érzéseket táplálni egy haverod iránt, soha nem tenne tönkre, mint ahogy én tettelek, nem esne az érzései csapdájába, nem tenne olyat, ami miatt csak hátat fordítva otthagyhatod, mint engem, gondolom, ő jobb nálam és nem kell tartanod ezektől.
Nem mondott semmit, én viszont folytattam.
- És azt is feltételezem, hogy boldog vagy vele, és oda vagy érte, különben nem néznél rá úgy, ahogy. Szóval még ha egy részem nem is szívesen tudatosítja, egyébként örülök, hogy boldog vagy.
- Ez cuki, de nem nagyon tudom elhinni - közölte őszintén - Nem vagy te ennyire önzetlen. És nemhogy második vagy most, hanem kábé utolsó, ha nem ismertelek félre, rohadtul utálod a szituációt.
- Így állsz hozzám? Igen, utálom, te viszont fontos vagy nekem és ha már én megbántottalak és soha nem kaplak vissza, miért akarnám, hogy boldogtalan legyél? - hitetlenkedtem.
- Mert ebből a szempontból pont olyan önző vagy, mint én - válaszolta egyszerűen - Legyek boldog, csak veled legyek. Ez valahonnan ismerős. Mondtam, hogy a kamuidat vágom - nézett rám, én pedig válaszolni akartam, de nem tudtam.
Mert egy részemre túl jól betalált.
***************************************
[+1 Leni szemszöge - nem írok bevezetést, viszont VÁLTOZAT]

- Hugi, élsz még? - kérdezte a nővérem a vonal másik oldaláról.
- Még igen - mondtam lehunyva a szemem, feszülten hátrahajtva a fejem a fürdő csempéjének.
- Akkor jó. Na, és, mi a helyzet? - kérdezgetett tovább, ami sablonkérdésnek hangozhatott az élelmiszerbolt többi vásárlója számára tőlem jó sok kilométerre a nővérem körül, de egyébként nagyon nem volt az, csak gondolom Napsugár nem akart konkrétan rákérdezni a dologra.
- Nem merem megnézni - vallottam be őszintén.
- Csak pillants oda!
- Sugár, nem érted? Végem van! Érzem, hogy mit fogok látni, már jópár napja, nekem annyi! - hisztiztem.
Szegény nővérem, amióta a fürdőből "s.o.s" felhívtam, azóta ezt hallgatja tőlem.
- Dehogy lesz annyi, csak nézd meg. Különben is, ha gáz van, attól, hogy nem akarod megtudni, nem múlik el.
- Jó, rendben - adtam meg magam, majd kifújtam magam és megnéztem a tesztet.
Terhes vagyok. Tényleg végem.
El se kellett mondanom, ahogy elsírtam magam, a nővérem már egyből tudta, hogy mi a helyzet.
- Oké, Hugi, nyugodj meg - csitított, miután halkan elkáromkodta magát, velem együtt - Casso mikor jön?
- Fél óra múlva elvileg - szipogtam.
- Tud erről bármit? Hogy sejted egy ideje?
- Semmit nem mondtam neki - temettem a tenyereimbe az arcom.
- És Anya?
- Ő se, senkinek nem mondtam!
- Na jó, majd holnap vásárolok, indulok hozzád - határozta el Napsugár - Kábé két óra.
- Nem, nem, nem kell! - tiltakoztam - Nem boríthatod fel miattam az egész nyaralásodat.
- Terhes a húgom, még jó hogy! - vágta rá.
Napsugár nem nagyon hagyott ellenkezni, se, hogy lebeszéljen róla, úgyhogy nemsokára már indult is.
Egyedül voltam a házban, Anyáék érkezéséig várhatóan két és fél-három órám volt, a barátoméig pedig nagyjából öt percem, ami alatt igyekeztem rendbe szedni magam, felkészíteni magam lelkileg, és összeszedni a fejemben a szöveget, amit mondani fogok.
A kanapén ültem, az előttem lévő asztalon a pozitív terhességi teszt, amire akárhányszor rápillantottam, továbbra is pozitívat jelzett, hiába vártam az égi csodára, könnyektől elhomályosodott tekintettel összeszorítottam az ajkaimat, és remegve az elfehéredésig összekulcsolt ujjaimra hajtottam a fejem.
Nagyon féltem, hogy mit fognak szólni a szüleim, tuti meg fognak ölni, és hogy Casso hogyan reagál, csak az az opció járt a fejemben, hogy elhagy, biztos, hogy szakít velem, hogy én erre egyáltalán nem állok készen, és semmilyen más végkifejletre sem, ami ebből a szituációból kialakulhat.
Amikor megszólalt a kapucsengő, összerezzenve felkaptam a fejem, majd az ajkamba harapva, remegő kézzel nyitottam ajtót, hogy beengedjem.
- Történt valami? - fürkészett Casso értetlenül köszönés után, amikor végigmért, mire a könnyeimet visszafojtva, lesütve a szemeimet, bólintottam, majd már épp szólásra nyitottam volna a szám, amikor megint elsírtam magam, és szó nélkül a karjaiba borultam.
Visszaölelt, közben becsukta a háta mögött az ajtót, majd egy kis idő múlva eltolt magától, és kérdőn rámnézett.
- Mondjam, vagy mutassam, hogy mi történt? - emeltem fel a fejem, megtörölve a szemeimet.
- Így egymás után - válaszolta értetlenül.
- Jó - bólintottam, majd kifújva magam, felsóhajtottam és minden erőmet összeszedve ránéztem.
Fogalma se volt, mi lehet, nekem meg arról, hogy mi lesz, de azt érzékelte, hogy tényleg baj van, nem is kicsi, és nem tehettem meg vele, hogy tovább húzom a szót, úgyhogy erőt vettem magamon és kimondtam:
- Terhes vagyok.
Casso látszólag mindenre számított, csak erre nem, eléggé hirtelen érte a dolog, én pedig a kanapénk felé biccentettem, invitálva, hogy jöjjön utánam, és elég bizonytalanul, de jött is, majd én leroskadtam, ő is leült mellém, mindketten a teszttel szemben.
Ahogy Casso meglátta a tesztet, rá se mertem nézni, csak az arcom előtt összekulcsolt kezekkel, a combomra könyökölve vártam a reakcióját.
- Kurvaélet - szaladt ki a száján halkan, először, de nem utolsó nem túl szép mondataként, majd feszülten beletúrt a hajába - Mikor tudtad meg? - nézett rám.
- Olyan fél órája - feleltem szinte elhalt hangon.
- De akkor sejtetted előtte is, gondolom, ha megcsináltad... - pillantott vissza a tesztre, mire az ajkaimat összeszorítva, a fejemet lehajtva bólintottam egy aprót.
- A névnapod óta - vallottam be a tenyereimbe temetve az arcom - Szokott késni néha, de nem ennyit, ráadásul borzasztóan rosszul voltam, hánytam is kétszer.
Casso gondterhelten beletúrt a hajába.
- Szüleid tudnak róla? - kérdezte rámnézve, mire megráztam a fejem - Basszameg - dörzsölte meg az arcát - És most mi a terv?
- Pár óra múlva lesznek itthon, meg a nővérem is. Addig nyilván el akartam mondani, hogy tudj róla, mielőtt a szüleim kinyírnának - vallottam be kínosan elnevetve magam.
- Nyugi, nem csak téged fognak.
Erre nem tudtam mondani semmit, úgyhogy beállt kettőnk közé a rémesen feszült csend.
- Okééé, akkor rákérdezek - törte meg a csendet - Meg akarod tartani?
- Te hogy akarod? - kérdeztem vissza.
- Asszem ez most nem az a helyzet, hogy ez számítson - vágta rá.
- Nekem meg számít, éppen azért, mert ilyen helyzetbe kerültünk.
- Leni, most komolyan, teherbe ejtettelek, te vagy az anyja, benned van, neked kell megszülnöd, ha úgy van, hányféleképpen mondjam még, hogy kurvára nem az számít legjobban, hogy én mit hogy akarok?
Erre lehajtottam a fejem. Őszintén, a szájából még nehezebben hangzottak a történtek, mint ahogy eddig éreztem, nem csoda, hogy kifakasztott belőlem jópár könnyet.
- Semmi nem lesz jobb azzal, hogy idegeskedsz! - temettem a tenyereimbe az arcom.
- Azzal se, hogy sírsz - jegyezte meg a kanapé támlájának döntve a fejét.
- Mert mi mást tudnék csinálni???
- És én? - fordította felém a fejét.
- Én csak nem akarom, hogy elhagyj! - fakadtam ki a szememet törölgetve.
Casso felsóhajtott.
- Nem foglak - mondta egy kicsivel később, elkapva a tekintetét - De azért kösz a bizalmat - tette hozzá feszülten elnevetve magát.
- Ezt most miért kellett hozzátenned?
- Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy azon aggódj, hogy lelépek, miután terhes lettél tőlem - jegyezte meg indulatosan felém kapva a fejét.
Erre ugyanúgy nem tudtam mit mondani, csak lesütöttem a szemem.
Kicsivel később megtörtem a csendet.
- Nem álltam erre készen - vallottam be őszintén.
- Akkor már ketten vagyunk - biccentett.
Újabb, feszült csend.
- És akkor mégegyszer, mi a terv? - kérdezte Casso felemelve a fejét, amit eddig a tenyereibe temetett.
- Nem tudom! - szakadt ki belőlem - Anya szerettem volna lenni, de nem most, annyi minden van még előttem, jó, még van hátra a nyárból, hogy kitaláljam, de a lehető legrosszabbkor jött ez az egész. Tényleg nem állok készen arra, hogy anya legyek, még a szülés a legkisebb az egészből, az önző énem szerint most ez tényleg csak teher lenne, egy másik énem a gyereket sajnálja, nem tudnék neki mindent megadni, ugyanakkor a szívem megszakad, ha eldobom magamtól ezt az egészet, mert mindig is vágytam arra, hogy anya legyek, persze, még friss ez az egész, de a lelkem nehezen viselné a tudatot, hogy mégiscsak a gyerekem, vagyis az lenne, a józan eszemmel tudom, hogy mi lenne a jobb, vagyis inkább könnyebb út, de ezzel egyszerre... nem, nem tudom, tényleg nem tudom - hajtottam le a fejem sírva.
Casso nem mondott semmit. Kezdetben nagyon feszült volt, aztán ideges, de megértett, épp ezért nem is szólt egy szót sem.
- Könnyebb lenne, ha megmondanád, hogy te mit szeretnél - vallottam be, mire Casso megrázta a fejét.
- Leni, mondtam már...
- Magamtól képtelen vagyok eldönteni! - szakítottam félbe - Ha bármit elhatározok, egy életen át nem fog nyugton hagyni, hogy miért nem a másik mellett döntöttem, úgy döntök, ahogy te szeretnéd, mert te meg az apja vagy, vagy lennél, vagy nem tudom, és akkor legalább megnyugtat, hogy érted döntöttem így.
- Épp ez az - nézett rám - Nem befolyásolhatlak ebben, márpedig ha kimondom, már befolyásoltalak is, ilyenben meg ezt nem tudom és nem is akarom elviselni.
- Én vagyok terhes, de nem csak az enyém! - vágtam rá - Nem hagyhatod rám, hogy egyedül döntsek ebben! Azt se várom, hogy kerekperec megmondd, hogy megtartsam, vagy ne, de mondj már valamit.
Casso beletúrt a hajába.
- Oké - adta meg magát - Nem kérhetem azt, hogy vetesd el, de rohadtul nem állok ehhez készen, ahogy te se. Mondom, ha kell és te akarod, én bevállalom, nem azért, de nem nagyon akarom ezt még.
- Akkor ez eldőlt - bólintottam lesütve a szemeimet.
Cassonak egy halk, zavart nevetés hagyta el a száját, majd sóhajtva nekidöntötte a fejét a kanapé támlájának.
- Nem, Leni, mondom, ha... - kezdett bele, mire félbeszakítottam.
- Nem tudlak nem figyelembe venni! - vágtam a szavába, de ő ettől függetlenül egy picit megemelve a hangját folytatta, amit elkezdett.
- ...ha úgy érzed, hogy nem tudnád lelkileg elviselni, és mérgezne egy életen át, akkor csak miattam nem szabad ezt így eldöntened - fejezte be.
- Akkor mennyit gondolkodjak? Kilenc hónapot? Ha úgy döntök, hogy el akarom vetetni, azt minél hamarabb akarom.
- Nem mondtam, hogy...
- Tudom, ettől függetlenül...
- Bocs, de végighallgatnál amúgy? - kérdezte, mire elhallgattam - Én se akarom húzni a dolgot, sőt, a legjobb lenne, ha minél hamarabb túl lennénk ezen az egészen, még csak lebeszélni se akarlak, csak annyi, hogy ne dönts ennyire összecsapottan, pláne miattam. Nem az én érdekemben.
- Az az egyetlen érdekem, hogy neked jó legyen, onnantól kezdve, hogy nem tudok dűlőre jutni magammal.
- De Leni... - sóhajtott fel - Ez nagyon nem jó így - mondta végül, ránézésre vagy hatszor átfogalmazva magában a mondandóját.
- Csak ellenkezel egyfolytában, de semmit nem mondasz, hogy miért! - fakadtam ki.
- Féltelek, hogy megbánod.
- Nem fogom, ha tudom, hogy neked mindenképpen jobb lett.
- De Istenem, ez kurvára nem így megy - temette a tenyereibe az arcát gondterhelten - És én nem csak arra gondoltam, hogy ha elveteted... bármi van, azt nem csinálod csak úgy vissza, simán lehet, hogy ostorozni fogod magad utólag miatta, hogy miért így döntöttél, lehet, hogy nagyon rosszul fog kijönni, az is lehet, hogy jobban, mint gondoltuk volna, nyilván nem kell heteken át gondolkodni, de ne csapd össze ennyire, nem szabad, pláne neked. Bocs, de amúgy is hajlamos vagy teljesen magad alá kerülni régi dolgok miatt, akkor meg általában felborítanál mindent és elkövetnéd a legeslegrosszabb döntéseidet. Gondolj csak bele. Amúgy meg még a szüleid nem is tudnak erről az egészről, meg kéne hallgatnod őket is.
- Ha életben hagynak minket, miután megtudják - húztam el a szám.
Anyáék korábban érkeztek, mint számítottunk volna rá, és ahogy meghallottam, hogy bejönnek az ajtón, annyira leblokkoltam, hogy mire megszólaltam volna, addigra rég beértek a nappaliba.
Nos, Anya látta meg először a tesztet, abban a pillanatban kiejtette a bevásárló szatyrot a kezéből, mire Apa odajött hozzánk és ő is megnézte, hogy mi történt.
A szüleim egyszerre néztek ránk, rám, aki kisírt szemmel a fejét fogva néz rájuk és a barátomra, aki szintén nem túl nyugodtan ült mellettem.
- Nem is tudom, mit mondjak - szólalt meg Anya lesokkolódva, nagy nehezen, szerintem viaskodva az összes létező érzelmével, ami beleszorulhatott.
- Bármit, Anya, nem tudsz újat mondani - válaszoltam őszintén, a hajamba túrva.
Kellett még pár sokkos másodperc, hogy belevágjunk életem legkellemetlenebb beszélgetésébe.
Minden szülő álma lehet a diák, kiskorú lánya előtt pozitív terhességi tesztet látni.
- Jó, feltételezem, tőled van - nézett Cassora.
- Én is feltételezem - válaszolta Casso.
- Persze, hogy tőled van! - tört ki belőlem - Ez milyen kérdés??? - néztem Anyára.
- Hát még a következők milyenek lesznek - nevette el magát Anya iszonyúan feszülten.
Életem legijesztőbb jelenete volt.
- Szóval, azt mondjátok, rendesen védekeztek, értem, nincs száz százalékos védelem, meg már mindegy is - összesítette Anya, majd a fejét fogva összeszedte a gondolatait, kishíján a sírógörccsel küzködve, aztán Apára nézett - Mondj már te is valamit!
- Mit mondjak???
- Akkor ti mondjatok valamit! - kért minket, vagyis inkább utasított Anya.
- Mit mondjunk??? - kérdeztem én is fokozatosan elsírva magam újra.
Valahogy így ment a beszélgetés, nagyon kellemes volt.
- A te szüleid tudnak már erről? - kérdezte Anya Cassot.
- Áhh - nevette el magát Casso feszülten.
- Sugár jön haza - szólaltam meg - Így rajtunk kívül csak ő tudja még.
- Mikor mondtad neki? - nézett rám Anya.
- Vele telefonáltam, amikor csináltam a tesztet, egyedül voltam itthon, valakivel kellett beszélnem... - magyaráztam.
- Akkor nemsokára itt lesz - dörzsölte meg az arcát Anya.
- Aztán utána nemsokkal jött át Casso, és neki akkor mondtam - fejeztem be a történetet.
- És te hogy állsz ezzel? - pillantott Anya a barátomra újból, aki beletúrt a hajába.
- Vajon? - válaszolt Apa helyette, Casso pedig biccentve egyetértett.
- Most már akkor csak annyi a kérdés, hogy... - kezdett volna bele Anya, ami miatt én is aggódtam, mire Casso kínosan elnevette magát, én pedig közbeszóltam.
- Nem kérdés - szakítottam félbe.
- Akkor maradsz, ugye?
- Persze - válaszolta Casso kínosan a hajába túrva.
A szüleimnek egy diszkrét, de annál megkönnyebbültebb sóhaj hagyta el a száját, Casso pedig idegesen a kanapé támlájának döntötte a fejét, mire megsimítottam a karját.
Ezt a kérdést egyébként ekkor még csak kétszer kapta meg, de még messze volt a nap vége, nem csoda, hogy másnap, amikor már náluk is és nálunk is volt szó minderről, amikor találkoztunk, felhozta.
- Tudod, hogy utálom, hogy mindenki megkérdőjelez? - kérdezte egyszerűen, mire lesütöttem a szemem - A szüleid, az én szüleim, a tesóim, a te nővéred, mindenki, konkrétan mindenki, hogy lelépek-e, még te is, tudod, hogy felbasz? - fakadt ki őszintén - Miért, de most komolyan?
- Nem tudom - temettem a tenyerembe az arcom a bűntudat áldozatául esve.
- Azért, mert tizennyolc éves vagyok? Mert fiú vagyok? Mert annyi bizalmat nem lehet belém vetni, vagy annyit nem lehet feltételezni rólam, hogy nem hagyom ott a barátnőmet azért, mert terhes lett, mert tőlem lett terhes, annyit nem lehet kinézni belőlem, hogy nem hagylak ott a szarban, hogy nem leszek ott melletted, hogy majd úgy gondolkodok, hogy oldd meg nélkülem, nekem legalább könnyebb lesz, nem is tudom, melyik a legrosszabb, vagy ez így mind egyszerre igaz??? - borult ki teljesen.
- Nem akartunk megbántani - néztem rá megértően.
- Tudom, csak... - túrt a hajába, szinte kipattanó feszültséggel, majd idegesen kifújt egy nagy adag levegőt, hogy ne vágjon semmit a fejemhez - Mindegy, bocs, nem ez a legfontosabb, csak... lassan már ott voltam, hogy basszameg, mégegyszer megkérdezi valaki, vagy csak meg akarja, kiugrok egy kamion elé.
- Ne mondj ilyet - dörzsöltem meg az arcom - És megértem, hogy felidegesített, sajnálom, csak nem mindegy és tudni akarták, vagyis tudni akartuk, nem ellened szólt.
- Igen, pont ez baszott fel, hogy ez kérdés egyáltalán - nézett rám.
Erre nem tudtam mit mondani.
- Miben maradtatok végül? - váltott témát egy kis csend után.
- Nem állok készen rá, hogy gyerekem legyen. Majd valahogy feldolgozom.
- Mármint, hogy...
- Hogy elvetetem - néztem rá, mire beletúrt a hajába - Tizennyolc éves se vagyok, még végzős se, nekem ez nem menne, bármennyire is utálom ezt az egészet, ez a legokosabb jelenleg. De majd pár év múlva visszatérhetünk rá - tettem hozzá, hogy oldjam a hangulatot, mire elnevette magát.
- Nyitott vagyok - mondta halványan rámmosolyogva, majd kitárta a karjait, én pedig szorosan magamhoz öleltem.
*****************************************
Szóval Leni még ezért nem terhes. 😂
Na mindegy, mindenesetre most ezeket szedtem össze, remélem, tetszettek. 🥰

Szép hétvégét mindenkinek! ❤️