[02.15.]
Csenge, a csellista lány (talán Dóri, de nem vagyok benne biztos) és Ábel már vártak az egyik teremben, Csenge és én beénekeltünk, a két hangszeres összehangolt, próbáltunk, majd ezalatt már hallottuk, hogy megkezdődött az est műsora, megvoltak a köszöntők is, szépen zajlottak le az előadások, majd egyszercsak Meggyesi visszajött hozzánk a terembe (ő kinnt volt a műsort nézni), hogy készüljünk, mert nemsokára mi jövünk.
Amikor odaértünk a színpad széléhez, épp az előttünk lévő produkció zajlott.
Csenge és én leellenőriz(tet)tük egymást, hogy jó-e a hajunk, a sminkünk nem kenődött-e el, jól áll-e rajtunk a szoknyánk, nem csavarodott-e el, majd a színpadon lévő lány lement a másik oldalon, minket pedig felkonferáltak, úgyhogy miután az erre alkalmazottak elrendezték a színpadot, raktak ki székeket, mikrofont, felmentünk a színpadra.
Csenge és én leültünk a nekünk elhelyezett székekre mikrofonállvánnyal magunk előtt, Ábel és a csellista halkan leellenőrizték még a hangolást, majd egy kis hatásszünet után, amikor már minden készen állt, a csellista lány egy beintésnek szolgáló apró fejmozdulattal és egy másoknak nem, de Ábelnek feltűnő lélegzetvétellel jelezte, hogy kezdhetnek, így a cselló és a gitár megkezdte a játékát.
Az előadásunk elején hosszú volt a hangszeres felvezető rész, és egyébként nagyon szép, úgyhogy ez alatt vettem egy pár magamat nyugtató levegővételt, egy picit megigazítottam a hajam, és bár összeszedve magam, jobbára lefele néztem, azért egyszer felpillantottam a közönségre.
Egy arcot kerestem csak a sok ismeretlen között, és meg is találtam, szinte azonnal magához vonzotta a tekintemet az a gyönyörű szempár, és ahogy elvesztem a két szépen kéklő szemében, már meg is nyugodtam.
Nem az ülőhelyeknél volt, nem is ott kerestem, megérzésből tudtam, hogy nem fog leülni, úgy is csak engem néz meg, pontosabban csak én érdeklem, kicsit oldalt állt, hátul, a hátával lazán nekidőlve a falnak, egy halvány, másoknak talán észrevehetetlen mosollyal az arcán nézett, mire én is akaratlanul elmosolyodtam, majd kezdett a végére érni a hangszeres rész, úgyhogy összeszedtem magam, amikor pedig kellett, összenéztem Csengével és mosolyogva, a dalhoz illően lágy hangon belekezdtem az éneklésbe.

"Rebbenő szemmel ülök a fényben,
Rózsafa ugrik át a sövényen..."

Csenge a második sor után a forgatókönyv alapján leváltott, az ő második sorába pedig ismét beléptem második szólamként.

"Ugrik a fény is, gyűlik a felleg,
Surran a villám, s már feleselget.
S már feleselget fenn a magasban,
Fenn a magasban dörgedelem vad..."

A következő két sor újra csak az enyém volt, az utána lévő kettő közös, még kettő pedig Csengéé.

"Dörgedelem vad, dörgedelemmel,
Dörgedelemmel, s kékje lehervad.
S kékje lehervad, lenn a tavaknak,
Lenn a tavaknak, s tükre megárad..."

- "S tükre megárad, jöjj be a házba, jöjj be a házba, vesd le ruhádat, vesd le ruhádat..." - énekelte Csenge, majd összenéztünk, én pedig ismét beszálltam második szólamnak.
- "...már esik is kinn, már esik is kinn, már esik is kinn" - énekeltük egyszerre, ami tényleg gyönyörűen harmonikus volt, belevesztem a pillanatba.
- "Vesd le az inged, mossa az eső, mossa az eső össze szívünket..." - énekeltem egyedül, majd elemeltem a mikrofont magamtól, mert újabb hangszeres rész következett, a cselló és a gitár az ének alatt kísérőként játszott, most azonban újra ők voltak a két szólista.
Valahogy olyan szép, idillikus hangulata volt ennek az egész dalnak.
Újra összetalálkozott a tekintetünk, mire halványan ismét viszonoztam a mosolyát, a hangszeres szóló után pedig Csengével ismételve a szöveget, felelgetősen, picit más felosztással, díszítésekkel, szólamokkal, helyenként kicsit megvariált dallamokkal megcifrázva elénekeltük a dalt újra, a minket kísérő két hangszer pedig szintén tökéletesen játszott, így az utolsó hang után, amikor megtartottuk a hatásszünetet és a nézőtéren hallgatók hangosan tapsolni kezdtek, az eddigieknél is őszintébb és kicsattanóbb boldogsággal mosolyoghattam Rá.
Akárhányan nézhetnek, mindig Rá fogok visszanézni. <3
Ahogy lejöttünk a színpadról, Meggyesi halkan megdicsért mindannyiunkat, majd beterelt minket a nézőközönségre, hogy úgy is lesz szünet nemsokára, akkor elmehetünk, ahova akarunk, de ezt várjuk még meg ott.
Így leültem Csenge mellé, a csellista lány pedig kicsit később ült le hozzánk, mert le kellett raknia biztonságosan a hangszerét, így Ábel ült le mellém.
Közben egy pillanatra bekapcsolt a lenémított telefonom képernyője (a fellépésünk alatt nyilván nem volt nálam a színpadon), én pedig sunyiban visszaírtam Cassonak.
A két mellettem ülő egyszerre pillantott félszemmel a telefonom képernyőjére, ösztönösen, mint mindenki, ha egy előadás közben valaki bekapcsolja a telefonját, majd elkapták a tekintetüket, én pedig nemsokára elraktam a telefonom, ahogy jött a következő produkció.
Amikor elkezdődött a szünet, lassan felkapcsolták a villanyokat, mi pedig felálltunk a helyünkről, visszamentünk a terembe, ahol a cuccaink vannak és szedelődzködni kezdtünk.
Bár én még nem terveztem hazamenni, ebbe a terembe már visszajönni se, így összepakoltam a táskámban, leellenőriztem, hogy mindenem megvan-e, majd megöleltem Csengét, akinek viszont mennie kellett, mert itt voltak érte.
- Tuti ne dobjunk haza? - kérdezte Csenge.
- Nem, köszi, én még maradok - legyintettem mosolyogva.
Ahogy elköszöntem Csengétől és Meggyesitől is, ha esetleg már nem futnánk össze, a táskámat becipzározva a terem ajtaja felé vettem az irányt, szinte egyszerre odaérve Ábellel, gitártokkal a hátán.
- Köszi - igazítottam meg a hajam, mivel a természetesnél is természetesebben maga elé engedett.
Két külön irányba indultunk volna, úgyhogy még megálltunk beszélni egy pár szót az ajtónál.
- Láttam a festményeidet, jók lettek - mondta Ábel, mire elmosolyodva a fülem mögé tűrtem egy hajtincsem és megköszöntem - Tényleg. Hogy jött össze ez a kiállítás egyébként? - érdeklődött.
- Jókor vagyok jó helyen - vallottam be őszintén elnevetve magam - A rajztanáromnak köszönhetem, amikor a mostani sulimba kerültem, egy pár hétig rajzot tanított, aztán más tanárt kaptam, de nálunk van külön rajzkör, ott ő a tanár, az első rajzkörömön a véletlennek köszönhetően kiszúrta egy... alkotásomat, ez beindította az eseményeket. Jó tanár-diák kapcsolatban vagyunk, ő pedig ismer itt valakit, aki a kiállításért felelős - meséltem - Szerencsém van.
- Meg nem utolsósorban tehetséges vagy.
- Talán - mosolyogtam szerényen - Anyukád egyébként hogy van? Tanít még?
- Igen, de már nem ott, ahová ment az itteni zenesuliból, tavaly sulit váltott.
- Melyik zenesuliban tanít?
- Liszt Ferenc. Nem tudom, hogy megvan-e neked, kicsit odébb van...
A suli nevét meghallva hitetlenül elnevettem magam.
- Megvan, igen - mosolyogtam jókedvűen - Ismerek valakit, akinek történetesen szintén ott tanít az anyukája, de egyébként nem voltam még ott - tettem hozzá magyarázatképp.
- Hogy hívják? Az anyukáját. Hátha tudom.
Fodros Amarilla. Összeérnek a szálak. :)
Szóval épp Ábellel beszéltem pár szót, amikor feltűnt, hogy mögém pillant valakire, mire én is megfordultam és meglátva Őt, azonnal elmosolyodtam.
Casso egy apró mosollyal az arcán rámnézett, a velem szemben álló volt "fiúmra", majd szórakozottan újra rám, én pedig alig bírtam nem vigyorogni.
Casso odajött hozzánk, én pedig belevágtam a bemutatásba.
- Ti még nem ismeritek egymást... - kezdtem bele, kicsit félreállva, hogy egymással szemben legyenek - Roli, Ábel - mutattam be őket egymásnak (Cassonak inkább az eredeti nevénél maradtam, ez a becenév csak sulis becenév, az emberek nagyon nagy része nem így hívja) - Ábelt még régről ismerem, a régi gitártanárom fia - néztem Cassora, mint ha nem tudná, majd Ábelre pillantottam - Roli pedig a barátom, őt is ismerem egy pár éve - tettem hozzá.
- Lehet, hogy láttalak már valahol? - kérdezte Ábel Cassotól.
Cassoval egy pillanatra derűsen összenéztünk.
Ha kiderül, hogy ők is ismerik egymást, felmondok. :)
- Láttak már páran, simán lehet - vont vállat Casso.
Valójában Cassonak nincs szüksége az "én vagyok az alfa, nem vagy konkurencia, lazán elsöpörlek" bemutatkozásra, neki az egész kisugárzása ilyen, ilyen a legtermészetesebb megjelenése, ennek a szerepnek született, nem csoda, hogy őt nézve végig vigyorogtam. :)
- Egyébként anyukád kollégája Ábel anyukájának. A volt gitártanáromnak - néztem a barátomra.
- Mióta tanít ott? - kérdezte Casso Ábelre pillantva.
- Tavaly ment át.
- Akkor nemtom - biccentett Casso, bár szerintem nem nagyon botránkoztatta meg a dolog.
Egyébként egy másik életben Ábel anyukája az én zeneiskolámból már egyből a Lisztbe ment volna tanítani, ahol nagy az esély, hogy akkor Cassot kapta volna meg.
Aki aztán fél év múlva otthagyja a zenesulit, de ki tudja, lehet, hogy egy másik életben Casso akkori élete is máshogy alakul, ki tudja?
Ezért nem szabad ezeken túl sokat gondolkodni.
Ahogy a két fiúra pillantottam, az elsőre, aki iránt érzéseket tápláltam és alakult vele valami, és az utolsóra, furcsa, érdekes érzés volt, egyrészt realizáltam az ideálomat, másrészt felhúztam egy pár huzamot Ábel-Casso és Liza és én közöttünk, harmadrészt egyszerre volt nosztalgikus és ébresztett rá, hogy imádom a jelenleti életem, negyedrészt pedig furán hangzik, de Ábelnek Casso a tökéletesített, továbbfejlesztett, extrázott változata, aki még jobban is illik hozzám.
Mármint, novemberben még aggódtam azon, hogy hasonlítok Lizára, persze, mert Cassonak valószínűleg van egy ideálja, amihez vonzódik, amibe bele tud szeretni, nekem is van, megvoltak az ilyen vonások Ábelben és megvannak Cassoban, csak Cassoban sokkal több, sokkal tökéletesebben, és az egész srác is sokkal jobban az, pontosabban az, akit kerestem az életem során.
Na mindegy, ezek csak kósza gondolatok voltak.
Amikor Ábel már elment, Casso igyekezve diszkrétnek lenni, elröhögte magát, mire mosolyogva összefontam a karjaimat.
- Ez kész - röhögött teljesen feldobódva.
- Mi az? - nevettem fel halkan.
- Semmi - mosolygott jókedvűen, majd visszalapozott az eredeti forgatókönyvhöz, amit Ábel nélkül tervezett meg és rámnézett - Szia, Szöszi - köszönt mosolyogva, majd odahajolt hozzám, és hosszan megcsókoltuk egymást.
- Szia - vigyorogtam rá, ahogy eltávolodtak az ajkaink egymástól.
- Vázlatpontszerűen mondom, figyelj - mondta, miközben egyébként még alig hajoltunk el egymástól, majd a fülem mögé tűrve egy tincsem, az ajkaimon tartva a tekintetét, belekezdett - Egy, gyönyörű vagy.
- Köszi - mosolyogtam.
- Kettő, továbbra is szerelmes vagyok az énekhangodba, a flexem vagy, satöbbi, az összes közhely, ami igaz, szóval ja, egy csoda vagy, imádlak - közölte a világ természetességével, én pedig letörölhetetlen vigyorral az arcomon hallgattam.
- Három? - vigyorogtam.
- Megnéztem a képeidet, amikor még nem volt tömegnyomor arrafele, a többi nem érdekelt, csak a tieidet néztem, de még így is egyértelmű volt, hogy a tieid a legjobbak, csak mondom, kibaszott ügyes vagy, tudod te is. Négy, nem csak én néztem, gyakorlatilag az összes fontos ember arra járkált, öt, összefutottam Váradyval. Dzsékobot elkerültem.
- Szegény Jakab - nevettem fel.
- Jól van, tudod, hogy nem bírom, de ha bírnám, se tudnánk miről beszélni.
- És, Váradyval miről volt szó?
- Megbeszéltük, hogy ügyes vagy és hogy pikkpakk felvesznek. Meg Várady legalább jó arc, vele el lehet dumálgatni. Ja, és amúgy plusz egy vázlatpont, televágták kocsival a parkolót, full szabálytalanul álltam be, úgyhogy ha maradni akarsz, majd át kéne állnom valahova.
- Majd ráfogjuk a cukorbetegségedre, hogy rossz helyen állsz - mosolyogtam jókedvűen.
Persze ez csak vicc volt, nehogy megbüntessék nekem.
- Ja - értett egyet felnevetve, majd közelebb húzott magához és visszahajolva hozzám, újra megcsókolt.

Mai nap - 5/5***: imádtam, büszke vagyok, elégedett vagyok, és örök élmény marad. :)