[09.22.]
Erre mindhárman lesokkolódtunk, és már épp amortizálódtunk volna le, amikor Enikő felnevetett.
- Nyugi már, csak szivatlak titeket - vigyorgott a szemét megdörzsölve.
Gyenge volt a beszédhangja, a bokáján géz volt, rajta kórházi ruha, mindenféle zsinórok, tűk voltak beleszúrkálva a karjába, meg egyébként is, most ébredt fel egy autóbaleset után tíz nap folyamatos kómából, és egyből ez volt az első hozzánk intézett mondata. Tipikus Enikő. :)
- Ne ijesztegess, te jó ég! - kapott a szívéhez Lili - Itt stresszelek tíz napja, nem kaphatok szívrohamot azonnal!
- Szóval lemaradtam a biosz dogáról - állapította meg Enikő, ahogy tudatosult neki a dolog.
- Is - jegyezte meg Lili.
- De az a lényeg, hogy élsz! - mosolygott Saci.
- Közérzetre hogy vagy egyébként? - érdeklődtem.
- Eltört a bokám, tűk állnak ki belőlem, a világomat nem tudom, de legalább kialudtam magam, lehet visszafekszem - gondolta át derűsen.
- Enikőőő!
Mi azért így szeretjük. Na jó, talán ezért is. :)

Mai nap - 5/5*: amikor az orvosok már tapintatosan kihajtottak minket (egyébként ekkor volt már vagy negyed tizenegy, talán több is), elköszöntünk Enikőtől, kifele Krisztivel is összefutottunk, de összességében nagyon megkönnyebbültem. :)
**************************************
Nyugalooom, tudom, hogy rövid, kinnt a következő rész. :)