Március 21. (szombat)
Casso és Ricsi tizenkilencedik szülinapja.
- Akkor tegnap kibékültetek? - kérdezte a nővérem telefonban délelőtt.
- Nem így mondanám - válaszoltam - Esélyt adtam neki, de nem békültem meg teljesen, ugyanúgy bántanak a történtek, senki nem várhatja el tőlem, hogy a hatszázezer bocsánatkéréstől egyből tovább tudjak lépni ezen. Most az a rész jön, hogy megígérte, hogy helyrehozza a történteket, én pedig állok elébe - mondtam egyszerűen - Egyébként ötkor itt lesz értem elvileg.
- Ééés az "egyetlen lány, aki után Casso hajlandó futni és küzdeni a bocsánatáért" díjat elnyerte, Székely Levendula - mondta a hangján hallhatóan mosolyogva - Büszke vagyok rád, Hugi.
- Én nem így fogalmaztam, de azért köszönöm - nevettem el magam, miközben kinyitottam a ruhás szekrényem, hogy kiválasszam, mit szeretnék felvenni - Mit vegyek fel egyáltalán? Fogalmam sincs, hova akar vinni - tanácstalanodtam el.
- Ha én több, mint másfél év járás, plusz még vagy másfél év "odavagyunk egymásért, olyanok vagyunk, mint akik együtt vannak, de nem jöttünk össze" előzmény, és társai után ki akarnálak békíteni, meg vissza akarnálak kapni, nem olyan helyre vinnélek, ahol nagyon számít, mi van rajtad, pont nem számít semmit a hely, nem első randi, csak legyetek ketten és beszélgessetek.
- És a "nővér, akinek már megint igaza lehet" díjat elnyerte... - mosolyodtam el, majd szivatásból hozzátettem - Székely Levendula, újfent - vigyorogtam, tekintve, hogy én is nővér vagyok.
- Menj már - nevetett fel Napsugár.
Végül nem bonyolítottam túl a dolgot, felöltöztem úgy, ami mindenhova jó lehet, kinntre is, benntre is, és láss csodát világ, kész is lettem ötre.
Casso ekkorra már kiállt a kocsijával a garázsból, aminek a hangját meghallva kimentem a házból, hogy megmutassam, hogy kész vagyok, nem kell várni rám.
- Pedig már fullosan kitaláltam, hogy nem fogok ma kivételesen beszólni, hogy várnom kell rád - jegyezte meg Casso egy apró mosollyal az arcán, mire akaratomon kívül elnevettem magam.
A következő pillanatban észrevettem Casso kezében azt a csokor virágot, ami nála volt, mire csodálkozóan felcsillant szemekkel ránéztem.
- Szaladhatsz vissza - mondta Casso halványan mosolyogva. Pontosan jól tudta, hogy ettől el fogok olvadni, és minden akaratom ellenére így is történt - És könyörgöm, ne kérdezd meg, hogy neked-e - tette hozzá, utalva arra, hogy például a legutóbbi alkalommal is pont ezt csináltam, mire halkan felnevettem - Ehhez akartam valami romcsi szöveget, de már mindent is elmondtam az utóbbi pár napban, főleg tegnap este, szóval...
Nem bírtam megállni, hogy mosolyogjak.
- Köszönöm szépen - néztem rá mosolyogva - Berakom vázába - léptem hátra.
- Ezért mondtam, hogy szaladhatsz vissza.
- Egyszer vagyok gyors... - nevettem el magam akaratlanul.
- Mostantól ez az alap elvárás. Legközelebb már öt perccel korábban jövök, aztán tíz, tizenöt, harminc, egy óra... - sorolta mosolyogva, én pedig nevetve hallgattam.
- Majd maximum addigra is kitalálod, hogy nem fogsz beszólni, hogy várnod kell rám.
Amikor bevittem a virágot a házba és Anya meglátta a kezemben, már egyből nyúlt is az egyik szekrénybe vázáért.
- Hozott neked virágot? - kérdezte Anya mosolyogva, mire odaléptem a csaphoz, majd helyeseltem egyet és töltöttem vizet a vázába.
Anya minden egyes alkalommal pont úgy olvad el, ha virágot kapok, mint én.
Amikor kimentem a házból, beültem Casso mellé a kocsiba, majd elindultunk.
Meglepetésemre annál a dombnál álltunk meg, ahová egyszer, nagyjából pont egy évvel ezelőtt kirángattam naplementét (majd csillagokat) nézni, gyönyörű volt, és most is, pont ugyanúgy.
A motorháztetőre ültünk fel egymás mellé, a naplementével szemben.
- Szólj, ha kérsz kaját - mondta Casso, miközben felült mellém.
- Rendben - mosolyodtam el magam elé nézve - Jól átgondoltad? Szülinapod van, meg egy rakás haverod, akikkel lehetnél, ehelyett velem naplementézel.
- Ja, jól átgondoltam.
Akaratlanul mosolyogva könyököltem a térdemre, majd ahogy a lenyugvó Napot néztem, hirtelen eszembe jutott valami, mire felkaptam a fejem.
- Mit hagytál hol? - kérdezte derűsen, ahogy rámnézett.
- Otthon az ajándékodat - temettem a tenyereimbe az arcomat.
- A mimet? - nevette el magát hitetlenül.
Nem nagyon számíthatott rá, hogy mindezek után ajándékot kap tőlem a szülinapjára.
- Az ajándékodat. Már rég megcsináltam - vallottam be - Ha visszaérünk, odaadom. Ott volt az asztalomon, nem hiszem el - nyöszörögtem, kikészülve magamon, majd zavartan felnevettem - Tessék, ilyen vagyok, amikor haragszom - láttam be a viselkedésemet átértékelve.
Casso erre nem válaszolt, nem amiatt, mert ne figyelt volna, vagy nem érdekelte volna, amit mondok, egyszerűen csak nem tudott jót válaszolni rá, úgyhogy magában tartotta a gondolatait, és egy kis csend után rám nézett.
Éreztem, hogy néz, de túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy rá tudjak nézni, így továbbra is a naplementét figyeltem, persze csak látszólag, majd amikor elfordította a fejét a példámat követve ugyanúgy a Nap irányába, észrevehetetlenül elhagyta egy megkönnyebbült sóhajtás a számat.
Csendben voltunk, nem szóltunk semmit, de nem volt zavaró a csend, mély volt, teret adott az őszinte érzelmeknek, olyan tiszta volt, ahogy csak ültünk egymás mellett a naplementét nézve, majd megéreztem az érintését a kézfejemen.
Eddig egymás mellett pihentek a kezeink, és semmi mást nem csinált, csak gyengéden az enyémre helyezte az övét, oda se nézve, majd megsimította a kézfejem az egyik ujjával.
Erre akaratlanul a kezeinkre néztem, majd rá, mire ő is rám.
- Ezt miért csináltad? - kérdeztem halkan, egy picit belemosolyogva.
- Amiért mindig, amikor megfogom a kezed? - válaszolta, elnevetve magát a kérdésemen.
Akaratlanul mosolyogva csendben maradtam egy picit.
- Gondolkodtam... - váltottam témát látszólag, majd egy pillanatra elkaptam a tekintetem, ő viszont továbbra is fürkészett, valami komolyra számítva - Tuti szeretetnyelved a testi érintés - mondtam végül, mosolyogva visszanézve rá, mire egy meglepett, megkönnyebbült nevetés hagyta el a száját.
- Legyen igazad, akármiről is beszélsz - hagyta rám végül jókedvűen.
- A szeretetnyelvek lényege, hogy mindenkinek van egy, vagy több, amiken keresztül tudják vele legjobban éreztetni, hogy szeretik, meg tudja ő is éreztetni másokkal a szeretetét, szerintem ez tök érdekes - meséltem, ha már témában voltunk - Ötféle szeretnyelvet szoktak megkülönböztetni egyébként, testi érintés, minőségi idő, szívességek, elismerő szavak éééés az ötödik nem jut eszembe. Megvan, ajándékozás. Szóval ezek vannak, és mindenkinek lehet más. Egy csomószor egyébként félreértések lehetnek ezekből, mert ha két embernek két teljesen másmilyen szeretetnyelve van, lehet, hogy szeretik egymást, csak ezt nem biztos, hogy át tudják adni egymásnak rendesen, így nem érzik. Érted.
Casso belegondolva biccentett egyet, majd pár másodperccel később elmosolyodva megkérdezte, azóta is a kezemet fogva.
- Na, mesélj, magadnál mire jutottál? - kérdezte derűsen.
- Szóval érdeklődsz a szeretetnyelvemről. Bocsánat, de ezt meg kell örökítenem, meg tudod ismételni? - vettem ki a zsebemből a telefonom, mire elröhögte magát, én pedig bekapcsoltam az előlapi kamerát, hogy videót csinálhassak - Mehet - indítottam el mosolyogva, felé fordítva a telefonom kameráját.
Casso röhögve a telefonomra nézett, majd megadta magát.
- Leni, kérlek, mondd el, mi a szeretetnyelved - ismételte meg kicsit átfogalmazva szórakozottan, mire felnevettem, majd leállítottam a videót.
- Köszönöm - nevettem. Ha egyszer összefutok még Nórival, a volt pszichológusommal, mindenképpen meg fogom mutatni neki - Egyébként valószínűleg leginkább a testi érintés és a minőségi idő - válaszoltam meg, nehogy válasz nélkül maradjon - Neked?
Casso átgondolta, bár láttam rajta, hogy teljesen kész van rajta, hogy a szeretetnyelvekről beszélget bárkivel a Földön, és épp a sajátján gondolkodik. :)
Nem baj, értem megtette.
- Mint neked - mondta végül az eredményt, mire elmosolyodtam.
- Akkor mi vagy nagyon összeillünk, vagy nem is gondoltad át rendesen.
- De nem, komolyan, ajándék-szívesség, szóba se jön, oké, hát felőlem, nem ellenzem, de nem az, ha megdicsérnek, vagy mi volt, az meg jól esik, nem azért, de elég egyértelmű szerintem, hogy a maradék kettő, főleg, hogy épp kettesben vagyok veled a semmi közepén és a kezedet fogom. Mármint remélem, ketten vagyunk - nézett körbe Casso elröhögve magát - Eskü creepy, hallod.
- A végén még valaki miattam fogja megtudni az öt szeretetnyelvet.
Casso mosolyogva nézett vissza rám, majd ahogy megint az egyre jobban lemenő Nap felé néztünk, csendben, gondolt egyet, és rákulcsolta az ujjait a kézfejemre.
- Hideg a kezed, Szöszi - jegyezte meg.
Erre csak halványan elmosolyodtam.

"- Puha a kezed - állapítottam meg halkan, miközben magamban folyamatosam vigyorogtam.
- Neked meg hideg - lassított le Casso mosolyogva, mire én is megálltam, ő pedig maga felé fordított, majd megfogta a másik kezemet is, és szórakozottan "berakta" őket a zsebeimbe, amit nevetve néztem végig."

Ahogy a most már több, mint két évvel ezelőtt megtörtént események eszembe jutottak, abba se tudtam hagyni a mosolygást, majd ránéztem, egyszerre azzal, ahogy ő is nézett rám.
Összetalálkozott a tekintetünk.
Soha nem értettem, miért csak lányokra használjuk azt a kifejezést, hogy "szép", tulajdonképpen fiúkat is akkor tartunk helyesnek, ha szép az arcuk - Casso arca, a vonásai pedig egyszerűen csak gyönyörűek. Hibátlanok. Az a kék árnyalat pedig azt hiszem, a legszebb szín lehet az egész világon.
Enyhe kifejezés az, hogy vonzódom hozzá - ha már mindenáron vonzalomnak akarjuk hívni, ez valami elemi vonzalom lehet, ami arra késztet, hogy minden egyes porcikámmal kötődjek hozzá, hogy még ha a világ két külön felére is kerültünk volna, akkor is rátaláljak, és soha ne tudjam elhagyni.
Egyszerűen csak megbűvöl, olyan hatalma van felettem, amivel talán tisztában sincs.
Három napja még ripityára törte a szívemet, és levegőt se kaptam a sírástól a szobámban, ajtók mögött, most pedig elég volt egy pillantása ahhoz, hogy arra a pár percre elfeledtesse a szívemmel az összes bánatomat, még ha tudatosan nem is felejtettem el, de ekkor a teljes irányítást átvette a szívem az agyam felett, így semmi mást nem éreztem az iránta való szerelmemen kívül.
Az ajkaimra tévedt a tekintete, mire nekem is az övéire, fel se eszméltem, ahogy lassan közeledni kezdtünk egymáshoz, közelebb hajolt, én is hozzá, ösztönösen, majd amikor már alig volt közöttünk valamennyi távolság, egy pillanatra megállt, hogy lássa, mit reagálok.
Nem húzódtam el tőle, így ő se, csak közelebb hajolt hozzám, kicsit oldalra biccentette a fejét, és lehunyta szemeit, mire én is, majd ahogy összeértek az ajkaink, olyan hosszan csókolt meg először ő engem, amilyen hosszan csak lehetett, elengedve a kezemet és helyette a hajamat megsimítva.
Az én kezeim eleinte kicsit bizonytalanul, aztán az érzelmektől felbátorodva a karjára tévedtek, végigsimítva, majd a mellkasán és a vállán keresztül az állkapcsa alá, a tarkójára vezetve az ujjaimat, beletúrva a hajába.
- Ezt imádom - suttogta az ajkaimra mosolyogva két csók között, majd ahogy újra megcsókoltuk egymást, megsimította a combomat, felfele, egészen a derekamig felterelődő kézzel, amivel aztán az eddiginél is szorosabban átölelt.
Ahogy elengedtük egymást, egy pár másodpercre egymás szemébe néztünk, majd ahogy a tudatos énem kicsit engedhetett felszínre törni, zavartan elnevettem magam.
Tényleg úgy tűnik, hogy ilyen vagyok, amikor haragszom.
Megérezte, hogy mi járhat a fejemben a pár napja történtek hatására, visszatükröződhettek rólam a gondolataim, az a kettősség, amit azóta érzek, amióta kiderült minden, most is bennem volt, és megnehezített, ő pedig ezt érzékelve zavartan elkapta a tekintetét.
Láttam a bűntudatot a szemében, a lelkiismeret-furdalást, a tehetetlenséget és nem bírtam nézni, úgyhogy én is elfordítottam a fejem.
Mondani akart valamit, de nem tudott, és én se, úgyhogy zavartan csak megráztam a fejem, valószínűleg magamon, akaratlan volt az egész, majd visszanéztem rá.
- Leni... - törte meg a csendet, megpróbálva, hogy tudjon valami jót mondani, de nekem erre egy újabb, feszélyezett nevetés hagyta el a számat, amivel olyasmit üzentem neki, hogy hagyja, erre nincs olyan, ami jó mondat lenne, nem tud mit mondani, mire magában egyértelműen egyetértve, kínosan biccentett egyet, hogy oké, jogos.
Nagyon elszúrta, mindketten tudjuk.
Utálom a kettősséget.
Bizonytalan típus vagyok, rám természetemből fakadóan rossz hatással vannak a nem egyértelmű érzések, így nem csoda, hogy szétszed ez a kettős érzelemvilág, amiben ráadásul két egymással ellentétes érzés jelenik meg.
Ilyenkor nem tudok másra gondolni, csak hogy akkor már vagy maradt volna minden a régiben, vagy tett volna mindent tönkre annyira, hogy eltörölje az egészet, túlságosan mély sebet okozott, de nem elég mélyet, olyat lehet, hogy nem is tud, hogy megszűnjenek, vagy legalább enyhüljenek az érzelmeim iránta, ez a kettősség, ez a legrosszabb.
Nem hagyja, hogy boldog legyek, nem hagyja, hogy továbblépjek, annyit hagy csak, hogy mindkettővel küzdjek egyszerre.
És azt is utálom, hogy bár kész lennék megbocsájtani neki, túltenni magam ezen, hogy minden mehessen úgy, ahogy ezelőtt ment, egyszerűen nem megy, mert amint mondtam - túlságosan mély seb.
- Tudod... - törtem meg a csendet végre, mire rámnézett - Most nagyon szívesen megbeszélném ezt az egészet, csak nincs mit - láttam be zavartan - Vagyis nem tudok mit mondani. Kétféle érzés van bennem, egyszerre imádtam... ezt... - néztem rá, a csókunkra utalva - És egyszerre hozott zavarba. Mégis mit kéne mondanom? Vagy neked mit kellene? Azt se tudom, mit várok tőled, hogy mi lenne a legjobb. Hogy legyél velem, emlékeztess, erősítsd meg bennem, hogy szeretlek, vagy hogy maradj távol, hogy lecsillapodjanak bennem a történtek, hogy úgy lehet-e helyrehozni, hogy a kettősség helyett a régi legyen az erősebb, hogy megerősítem a régit, vagy várom, hogy lecsituljanak a történtek, az újabb érzéseim, vagy mindkettő egyszerre, fogalmam sincs, érted, milyen helyzetbe hozol? - fakadtam ki őszintén, mert már nem bírtam magamban tartani - Bocsi, hogy ezt most így hirtelen rád zúdítom, de... - túrtam a hajamba, mire Casso feszülten elnevette magát.
- Dehogy, Leni, Istenem, nehogy már te kérj bocsánatot tőlem.
Ez mondjuk tényleg érdekesen hangzott így visszagondolva, nem csoda, hogy belőlem is kicsalt egy kínos nevetést.
- Csak azt akarom érezni, amit a történtek előtt is éreztem irántad - mondtam ki egy kis csend után őszintén bevallva - Azt akarom, hogy csak azt éreztesd velem, hogy csak azt érezzem, ha rád nézzek, hogy szeretlek, amióta ismerlek, négy és fél éve már, mindentől függetlenül, hogy boldog vagyok, rengeteg ideig sorolhatnám, én ezeket akarom csak érezni - vallottam be.
Casso zavartan elkapta rólam a tekintetét egy pillanatra, én pedig ahogy ezeket kimondtam, valahogy megkönnyebbülő érzés volt, még ha a világon semmit nem is oldott meg.
Egy kis ideig megint beállt közénk a csend, nem tudtunk mit mondani, én se, mert már mindent kimondtam, és ő se, így csak ültünk egymás mellett, majd már hűlt az idő, úgyhogy megborzongtam egy kicsit.
Egyből észrevette, még ha nem is egymást néztük, mert ettől függetlenül figyelt rám, velem volt gondolatban, úgyhogy egy másodperc habozás után, először csak átnyúlt a hátam mögött, hagyva, hogy ezzel a kiindulóponttal azt kezdjek, amit szeretnék, olyan közelségeset, amilyet szeretnék, szóval én is egy pár pillanat után, végül közelebb ültem hozzá, annyira, hogy összeértünk, a combunk, az oldalunk, jobban megéreztem az illatát, ő pedig átölelt oldalról.
Ezután már csak egy kis lépés volt, hogy az ölelésében kifújjak egy nagyobb adag levegőt, majd megadva magam egy részemnek, a vállának döntsem a fejem, mire aztán ő még szorosabban átölelt, körém kulcsolva a karját, és a fejét óvatosan az enyémre támassza.
Ezt, amikor így vagyunk, mindig szerettem, és kénytelen voltam ráébredni, hogy még most is odavagyok érte.
- Fázol? - szólalt meg, véget vetve a csendnek.
- Talán egy kicsit még - mondtam halkan, a Nappal szemezve, ami már egyre narancsárgás-rózsaszínesebben világította meg az eget, egyre mélyebb árnyalatokkal - De nem nagyon.
- Beülhetünk a kocsiba.
- Nem, én még szívesen maradok. Már ha te nem akarsz beülni.
- Nem nagyon - kulcsolta a körém jobban a karjait, ölelősebben, mire kicsit jobban elhelyezkedtem, majd megszólaltam.
- Szeretem, amikor megölelsz - vallottam be, lehunyva egy picit a szemeimet - Most egészen érzem - mondtam, visszautalva az előző "témámra".
- Én is.
Következőre ismét Casso szólalt meg.
- Nem akartam ezt így elrontani, Leni - vallotta be, mire nem mondtam semmit, ő viszont egy kis csend után megint megszólalt - Ezt el tudod hinni nekem? - kérdezte elsóhajtva magát, egy picit változtatva közben az ölelésén.
Ahogy ezt megkérdezte, mivel hozzá voltam bújva, minden egyes szavát éreztem, ahogy kiejtette őket, egy picit rezegve, mint ha végigjárta volna a teljes testemet, a végén a szívembe hatolva.
Először nem válaszoltam, hallgattam, de így szavak nélkül igent mondtam, amit ő is érzett, majd még egy kis csend után témát váltott.
- Tudod amúgy... - szólalt meg újra, mire rápillantottam, amennyire tudtam - Nem tudom, mennyire van meg az érzés, de... - nevette el magát kellemetlenül - Az oké, hogy én már lassan írhatnék egy könyvet "hogyan baszd el az életed" címmel, ezen már túl kéne lennem, egy életen át próbálok rájönni, hol baszom el mindig, de mostanában, elég, ha az utóbbi másfél hónapot nézzük, kapásból majdnem meghalt miattam anyám, most meg veled teszek tönkre mindent, amit csak tudok, mert mindig, mindent rohadtul felrúgok magam körül, amiket nem is akarok, ehhez már hozzászokhattam volna, de... de nem úgy, hogy közben ti sérültök bele ebbe, addig, amíg fogalmam sincs, mit csináljak, vagy fordítsam vissza valahogy, nem is értem ezt, szar az egész. Utálom, hogy te is bekerültél ebbe, Leni. Egész életemben keresem a stabilitást, sehol nem találtam, ahol igen, azt is tönkretettem, ugyanaz ismétlődik velem konkrétan ma tizenkilenc éve, soha semmire nem vágytam jobban, mint amit benned találtam meg, veled, hogy biztos pont vagy, hogy vannak terveim, melletted tudnék maradni bármeddig, és akarok is, hogy engedhetem, hogy megismerj, hogy közel kerülj hozzám, mert kettőnkre lehet építeni bármit, melletted maradhatok, nem kell lelépnem, és újrakezdenem mindent valaki mással, aztán újra, meg újra, meg újra, mert biztos pont, semmire nem vágytam jobban, Istenem, és mit csinálok? Hát, basszameg... - nevetett fel feszülten megint, ahogy ez az egész kifakadt belőle.
- Ezt még nem is mondtad így.
- Tudom.
Összeráncoltam a szemöldököm, végiggondolva, amiket mondott.
- Ez van benned egész életedben? - néztem rá.
- Amióta tudatosult. Vagy saját magam ellensége vagyok, vagy valaki megátkozott, fogalmam sincs - mondta őszintén - De nem önsajnáltatásból mondtam, ne érts félre, csak... mit tudom én.
- Már mondtam egy-kétszer, hogy nekem mondhatod. Ez természetes.
Casso zavartan elnevette magát.
- Erről beszélek.
Nem teljesen értettem, hogy ezt pontosan mire mondta, de ez a mondata szinte belevésődött a gondolataimba, késő este van, amikor ezt írom, és még mindig ez motoszkál a fejemben.
- Szóval amúgy ezt az egészet arra akartam alapból vezetni, hogy tudom, már hatezerszer mondtam, de tényleg sajnálom - fejezte be, visszakanyarodva, mielőtt jobban belemélyednénk az érzelemvilágába - Ennyit akartam - zárta le, de érezhető volt, hogy kényelmetlenül érezte magát a téma miatt, így nem kérdeztem többet erről, ami persze nem jelentette azt, hogy nem maradt a fejemben.
Casso aztán sóhajtva megsimította a combom, ha már úgy is a közelében pihentek a kezei, mire én is kicsit jobban odafészkeltem magam hozzá.
- Egyébként, és amúgy megkérlek, hogy mondj nemet, ha nem jön be az ötlet, de... - váltott témát, mire felpillantottam rá - Rám érsz mégegy hétre, Szöszi? - kérdezte, nekem pedig akaratlan mosolyra húzódott az arcom, ahogy leesett a párhuzam, amit valószínűleg nem is direkt tervezett így, csak szimplán ez a szülinapi hétre-hívós mondata, amivel szinte ugyanígy elhívott kilencedikben is.
Csak mert minden egyes mondatára emlékszem.
- Mondjuk elég komoly amúgy, hogy minden évben egy héten át chillezünk a szülinapomra hivatkozva, pedig esküszöm, nem erről szól - mondta elröhögve magát.
- Csak egy jó indok.
- Egy teljes hétnek? Akár.
Erre akaratlanul elnevettem magam.
- Egyébként rád érek - válaszoltam meg egy kis gondolkodás után.
Tegnap este nem csak neki adtam esélyt, hogy helyrehozza a dolgokat, ezzel egyszerre a kapcsolatunknak is adtam, esélyt, hogy megpróbáljuk rendbehozni magunkat, hogy minden úgy mehessen, mint régen, ami enyhítheti is a történtek rám való hatásait, segíthet túltenni magam rajtuk az ő részéről, Márti persze mindig emlékeztetni fog rá, és tényleg több, mint valószínű, hogy mint ahogy anno, amikor Amerikába költöztek, most is megszakad a barátságunk, de mindenesetre Cassoval esélyt adtam arra, hogy megmentsük a kapcsolatunkat, mert a szívem érdemesnek találja. Ezek a közösen eltöltött "szülinapi nyaralások" egyébként is mindig jobban össze szoktak hozni minket, bízom benne, hogy ez most is így lesz.
Ha ez sem lesz elég, akkor már tényleg át kell gondolni, hogy most akkor mi legyen kettőnkkel.
- Balaton? - dobta fel a jól beváltat.
- Az mindig jól bevált... - láttam be.
Kilencedikben megismerkedtünk ott, tizedikben összejöttünk, tizenegyedikből pedig olyan beszélgetős, közös élményeink származnak onnan, amiket soha nem fogok elfelejteni, és imádom őket, nem kéne megszakadnia a sornak.
- Megkérjem én anyukádat? - kérdezte elmosolyodva, csak mert tényleg elég hirtelen találtuk ki ezt, szóval ezzel bevállalta volna, hogy esetleg rajta csattan, ha nem fogadná akkora örömmel a hírt.
- Nem, megoldom - nevettem el magam akaratlanul.
- Nem bízol a szülőtől-elkérős képességeimben - nézett rám mosolyogva, nekem pedig leesett az utalás. Talán nem is utalás volt, csak én vettem annak.
De lássuk be, miután januárban mindkét szülőmmel egyszerre közölte, hogy összeköltözne velem a nyáron, el innen, azt hiszem, nem lett volna nagy kihívás egy pár napra elkérni, hogy igazoljanak a suliból.
Egyből éreztem a mondat feltehetően második jelentését, mire először lesütöttem a szemem, majd halkan megszólaltam.
- Tudod... - kezdtem óvatosan, zavarban az őszinteségtől - Volt az, amikor tegnapelőtt reggel a kapuban... - próbáltam körülírni, de levette rólam a terhet, kimondta helyettem.
- Megváltoztak az érzéseid a költözéssel kapcsolatban, tudom - mondta feszülten elkapva a tekintetét.
Egy pár pillanatig nem szólaltam meg, vagy hatszor átfogalmaztam, ahogy mondani akarom.
- Inkább csak meginogtak - vallottam be halkan - Összetört, akárhányszor rá gondoltam, de ez nem jelenti azt, hogy nem akarom. Éppen azért tört össze, mert annyira akartam.
Casso erre először szintén nem válaszolt, csak egy kis idő múlva törte meg a csendet.
- Figyelj, ha segít... pihentethetjük egy kicsit a témát, aztán majd ha rendbejövünk... - tűrte a fülem mögé az egyik szőke hajtincsemet - Akkor majd megkérdezem megint.
- Biztosnak tűnsz benne, hogy rendbe tudunk jönni.
- Szöszi, én azt mondtam, hogy helyrehozom, nem azt, hogy helyre próbálom. Jelenleg meg ebben a kapcsolatban én vagyok a hiba, aki elbaszta, szóval számíts rá, hogy mindent meg fogok tenni, hogy helyrehozzam, nincs itt semmi kérdőjel, vagy ilyenek, amik miatt ne lennék biztos, rég rossz hozzáállás, rég bebuktam, ha valamit helyre akarok hozni és nem vagyok benne biztos, hogy meglesz.
Erre hitetlenül elmosolyodva megráztam a fejem.
Igen, azt hiszem, ez a mentalitása igazán jellemző rá.
- Akkor én is elhiszem - mondtam ránézve, mire mosolyogva megpuszilta a halántékomat.

Mai nap - 5/?: nem írok számot értékelésnek, mert nem lehet számmal kifejezni. Annyira vegyesek az érzelmeim, hogy ehhez talán egy külön számrendszert kéne kifejleszteni. Vagy külön számokat. Nem tudom, de szerintem ebbe nem mélyedek bele.