Sziasztok!
Akkor, mint azt ígértem, hoztam nektek egy ilyen különkiadást, ha érdekel, olvassatok bele, remélem tetszeni fog.
Most előre leszögezem, hogy ezeknek a történeteknek a többsége cselekményben teljesen eltér az eredeti történettől (ezeknél "változat" szóval jelezni fogom külön), a többi csak más idő/szemszög, időrendi sorrendben.
A fejezetek előtt nem fogom mindig lelőni a "poént", éppen csak annyit írok le nektek majd, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy érthetőek legyenek.

Kellemes olvasást! ❤️
****************************************
[Első fejezet - Leni szemszöge, nyolcadik osztály]

Amikor ma reggel megszólalt az ébresztőm, meglepően hamar ki tudtam kelni az ágyamból, majd készülődni kezdtem.
A ruháimat már tegnap előkészítettem, a táskámat is bepakoltam, úgyhogy így jóval több időm volt a fürdőben megcsinálni a hajam (még az előző hétvégén megtanultam egy tök jó hajbesütős módszert hajvasalóval YouTube-ról), és egy nagyon kevés rutin-sminket dobni magamra, ami szokás szerint kimerült a szempillaspirálban és a korrektorban a szemem alatti karikák eltüntetésére.
Viszonylag normális időben kész lettem, úgyhogy elköszöntem a családom három tagjától (Anya, Apa és a nővérem), megsimogattam búcsúzóul Smaragdot, a cicámat, és felkapva a táskám, kimentem a buszmegállóba.
A megállóban ráérősen leellenőrizem, hogy biztos nálam van-e a bérletem, majd a buszom érkezésekor felpattantam a járműre és elfoglaltam a szokásos helyem.
A buszút alatt átolvastam a törit, majd amikor átszálltam metróra és majdnem megbotlottam a mozgólépcsőn, felhívtam a legjobb barátnőmet.
Ha nagyjából egyszerre érünk a metróhoz (csak ő két megállóval később száll fel), be szoktuk várni egymást, és akkor együtt megyünk a suliig.
- Akkor jössz a következő valamelyikkel? - kérdezte Márti a telefonban.
- Igen. Addig ne tegyük le, és akkor majd mondom, hogy melyikre szállj fel. Egyébként a metró végén vagyok.
- Okés, már megyek is át - mondta - Amúgy ma írunk dogát fizikából?
- Aha, meg töriből is - bólintottam - Tanultál?
- Nem, semmit nem tudok. Meg fogok bukni! - fakadt ki hirtelen - Hogy megyek így Amerikába? - esett kétségbe, mire egy furcsa mosolyra húzódott a szám.
Igen, Mártiék nyáron Amerikába költöznek, fogalmam sincs, mennyi időre, amit én nagyon nem akarok, mert ő gyakorlatilag az egyetlen barátnőm, de nyilván van okuk rá. Csak már most hiányzik.
Nem akarom, hogy elmenjen. :(
- Sziaaa - ugrott a nyakamba, amikor felpattant a metróra, mire mosolyogva visszaöleltem, majd szokás szerint sztorizni kezdtünk.
- Kovakőnek új képe van instán - meséltem vigyorogva.
Kovakő igazából Ákos kódneve, ami a vezetéknevéből (Kovásznay) ered, és csak akkor nem használjuk, ha biztosak vagyunk benne, hogy nem hall minket senki. Ezen a metrón viszont elő-elő szoktak fordulni iskolába járó diákok, szóval jobb félni mint megijedni alapon itt nem hívjuk a rendes nevén.
- Miii, és én hogyhogy nem láttam eddig? - pislogott, majd közösen megnyitottuk az instát a telefonomon.
- Tegnap este rakta ki - mondtam, majd pironkodva gyorsan rákerestem Ákosra - Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? - kérdeztem suttogva, letörölhetetlen mosollyal az arcomon.
A fotó egy fekete-fehér filterrel ellátott tükörszelfi volt, amin egy fehér rövidujjúban volt, ami tökéletesen megmutatta, hogy milyen sportos, a szép szemei megcsillantak a vaku fényétől, az arcán lévő mosoly pedig... ahhhw, leírhatatlan.
A képen pedig egy csomó jelölés, rengeteg like és komment, de ezen már meg sem lepődöm.
- Mutiii - kérte el Márti a telefonom, majd ránagyított a képre - Várj, amúgy nem tükröződik a... - fordult hátra az ablakhoz, ami mögött feketén sötétlett a metróalagút fala.
Ekkor vettük észre, hogy természetesen minden visszatükröződött, így a többi utas (ha figyeli) láthatta, hogy mit nézzünk.
- Kapcsold ki gyorsan! - kaptam oda, majd inkább elraktam a telefonom.
Hálistennek senkit nem ismertünk a környezetünkből, csak egy hatodikos, vézna fiút látásból. Huh.
Amikor megérkeztünk a suliba, az első óránk angol volt, és Mártival két külön csoportban vagyunk, úgyhogy ideiglenesen elköszöntünk egymástól, ő maradt az osztályteremben (neki ott van az órája), én pedig átmentem az angol nyelvi előadóba.
- "Oké, csak nyugodtan, és ne feltűnően" - mondtam magamnak a gondolataimbam, amikor észrevettem Őt a terem ajtajánál a haverjaival (sok van neki, most éppen Krisztiánra és Gerire gondolok).
Annyira jól néz ki, annyira tökéletes, annyira menő, én pedig annyira, de annyira szeretem. Ahhw.
Kifújva magam én is az ajtó felé vettem az irányt, hogy bemenjek.
Kifejleszthetném azt a képességemet, hogy nem jövök zavarba mindig, ha a párméteres körzetemben van, vagy úgy általában, ha látom.
Szorosan Ákosék mögött mentem be a terembe, miközben ők valószínűleg észre sem vettek, majd a helyem mögötti padban csoportosultak tovább (Ákost mögém ültették még az ősszel), így feszengve ültem be teljesen egyedül a helyemre.
Jobb dolgom nem volt, úgyhogy úgy csináltam, mint aki a szavakat nézi át a füzetéből, de közben igazából a mögöttem zajló beszélgetésre figyeltem.
A fiúk épp videochaten beszéltek valakivel, akit nyilván nem ismertem, meg annyira nem is érdekelt, de egészen biztosan közeli haverja Ákosnak. Mindegy, azért figyeltem.
- Hallod - röhögött fogalmam sincs ki a vonal másik végén - Legközelebb, ha instán önimádsz, most már le a tükrödet, kicsit szétbasztad tegnap a látásom.
- Menj már, fényesebb a tükröm, mint az életed.
- Annál nem nehéz, haver - hallottam a telefonból továbbrasetudomki szórakozott hangját, mire Ákos is elröhögte magát.
Geri és Krisztián igazából csak dísznek voltak ott, vagy fogalmam sincs, de kábé végig Ákos beszélt a haverjával.
- Rolanddd, tedd el azt a telefont - utánozta ezek szerint Roland derűsen valami tanárnő vékonyka hangját, aki ezek szerint rászólt a sulijában a vonal túlsó végén, mire Ákos felröhögött.
Roland végül nem tette el a telefont, de a történet további részéről lemaradtam, ugyanis Léna az osztályomból odajött hozzám, hogy lemásolhatja-e az angolházimat.
Amikor becsöngettek, és megérkezett az angoltanárnőnk, köszöntünk, meg minden, majd egyesével fel kellett mondani azt a szöveget, amit meg kellett tanulnunk mára.
Én hálistennek ötöst kaptam, de ez nem lényeg.
- Ákos - szólította fel a tanárnő a mögöttem ülő srácot, mire akaratlanul is elpirultam a neve hallatára.
Ákos ráérősen felállt, elmondta az első két mondatot, amit előtte meghallgatott a többiektől vagy hétszer, majd lazán megkérdezte:
- Ennyit tudok, elég a ketteshez?
Elfojtott mosollyal az arcomon hajtottam le a fejem és kezdtem tanulmányozni a kezemben tartott tollamat, nehogy lebukjak, azonban a tanárnő nem értékelte ennyire Ákos (badass) megnyilvánulását, csak közölte, hogy nem, mit képzel, és hogy egyes.
- Oké - ült vissza Ákos a helyére röhögve, majd lepacsizott Gerivel.
Imádommm. <3
Utolsó óra előtti szünetben lennt voltam Mártival az udvaron és a padokon ülve néztük a focizó fiúkat (én jobbára csak egy személyt).
- Annyira nem akarok elballagni - jegyeztem meg, miközben a májusi, lágy tavaszi napsütésben sütkéreztettem az arcom, mire Márti szó nélkül bólintott.
Ahogy ezt megállapítottam, egyből Ákosra tévedt a tekintetem, aki épp valami nagyon jó gólt lőtt, mosolyogva hagyta, hogy a többiek éljenezzék, beletúrt a világosbarna hajába, nekem pedig azonnal belemart a szívembe az érzés, hogy Istenem, ő is mennyire fog hiányozni.
Egy szerelmes sóhajtás kíséretében futtattam végig az agyamban, hogy minden bizonnyal úgy fogunk elválni egymástól, hogy oké, a létezésemmel még épphogy tisztában van, mert osztálytársak vagyunk, angolból is csoporttársak, meg egy csomószor osztottak már be kettőnket páros munkára, de fogalma sincs róla, hogy mit érzek iránta.
És nem, tényleg nem tudom, mi ütött belém akkor, de mindenesetre egész következő órán ezen kattogott az agyam, így amikor kicsengettek és a péntek örömére mindenki ezerrel hagyta el az iskola épületét, Ákos után szaladtam, és egészen az udvarig követtem, mivel valószínűleg nem vette észre, hogy a nyomában vagyok.
Mint kiderült, a kulacsát hagyta ott előző szünetben, és azért jött vissza, úgyhogy amikor felvette a focipálya melletti padról és megfordult, kicsit meglepődött, hogy a semmiből odatermettem elé.
Egy lélek nem volt akkor még rajtunk kívül a környéken, úgyhogy bár eszméletlenül zavarban voltam, megkérdeztem:
- Van egy perced?
Ákos értetlenül megnézte az időt a telefonján. Gondolom, nem értette, mit akarhatok tőle, de igazából ezért nem hibáztatom.
- Mondd - biccentett, erősen azt az érzést keltve bennem, hogy huh, megszánt, kaptam egy percet az életéből, akkor essünk túl rajta.
- Köszi. Nem akarlak sokáig feltartani, biztos sietsz, gyors leszek, ígérem. Szóval... - kezdtem bele a világ legnagyobb zavarában, teljesen összeszedetlenül (annak ellenére, hogy előtte negyvenöt percen keresztül fogalmaztam magamban a szövegem) - ...ugye már nincs sok hátra, hogy ide járunk, osztálytársak vagyunk, meg ilyenek, úgyhogy tudom, hogy ez most furán fog hangzani, de... - Ákos közben alig feltűnően körbenézett és fáradtan felsóhajtott, ami nem kicsit összekavart, szóval még gyorsabban próbáltam folytatni -... függetlenül attól, hogy tudom, hogy nem beszéltünk sokat, sőt, azért mégis szeretném, ha tudnád, hogy... - nem, ez így nagyon hirtelen lesz kibökve, nem jó, nem jó -... hogy amióta az osztálytársam vagy, én mindig próbáltam kedves lenni, akkor is, ha nem mindig mertem, mert valahogy mindig fontos voltál nekem, és nem is várok tőled semmi különöset, csak szeretném, ha tudnád, hogy... hogy...
Össze-vissza hebegtem, rá se mertem nézni, majd végül nagy erőt vettem magamon, és kimondtam.
- Szeretlek. Egy jó ideje.
Igen, igen, nem tudom, hogy ez mi volt, hogy hogy sikerült ilyen bénán, meg hogy úgy egyáltalán, mi lelt.
Kínos volt, ég is a fejem miatta, de ami ezután történt, az örökre eltört bennem valamit.
Ugyanis Ákos egyszerűen csak egészségesen pofán röhögött, én pedig csak álltam ott vörös fejjel a sírógörcs határán a megaláztatástól földbe gyökerezett lábakkal, azt várva, hogy hagyja abba. Szörnyű volt.
- Még valami? - kérdezte félvállról, miután kiszórakozta magát.
- Csak annyit akartam még, hogy... - töröltem meg a szemem -...hogy remélem jól fogod érezni magad az új sulidban. De igazából mindegy, nem akarlak feltartani - hajtottam le a fejem teljesen megsemmisülve - Ennyit akartam.
- Oké - hagyta rám, majd hanyagul intett egyet és otthagyott az udvaron.
Még láttam, ahogy a suli előtt csatlakozott a haverjaihoz, akiknek vigyorogva mondott valamit, ők pedig mindannyian rámnézve elröhögték magukat, itt pedig már nem bírtam tovább, csak leroskadtam egy padra és kitört belőlem a zokogás, keservesen és fájdalmasan.
Márti ott talált rám.
- Már mindenhol kerestelek, mit csi... - kezdett el kérdezősködni, majd észrevette, hogy sírok, és azonnal leült mellém - Jézusom, Lencsi, mi történt?
- Miért vagyok ennyire idióta? - zokogtam fel teljes önkívületi állapotba esve, majd levegőért kapkodva ránéztem egy pillanatra - Ko... kova...
- Mi történt Ákossal?
- Be... beva... be-vall-lott-tam ne... kihi - sírtam el magam mégjobban, szaggatottan kapkodva a levegőt, mire azonnal átölelt, én pedig semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy hogy lehettem ekkora idióta, hogy megtettem.
Nem is tudom, mit gondoltam.
Annyit tudok, hogy elképesztően fájt, és szilánkosra összetörte a szívem egy örök életre. Ákosra nem haragszom, miért is kellett volna máshogy reagálnia, de magamra már annál inkább.
Azt hiszem, ez örökké tanulság marad nekem.
**************************************
[Második fejezet - Leni szemszöge, gimi előtt ~ VÁLTOZAT]

- Kész vagy már? - hallottam meg Márti hangját kintről, miközben én a ruhabolt öltözőjében szerencsétlenkedtem. Jól nézett ki az az egyberuha, amit az egyik rokonom esküvőjére néztem ki magamnak (minden mást kinőttem otthon, ami alkalomhoz illő lett volna), csak borzasztóan macerás volt felvenni.
- Aha, egy pillanat - tettem a helyére az utolsó pántot, majd kihúztam a függönyt, hogy a "végeredményt" látva megmondhassa a véleményét - Na, hogy áll? - kérdeztem magamra nézve.
- Bomba vagy - mosolygott rám, és itt el is dőlt, hogy megvesszük. Oké, küzdöttem vele egy sort, de ezt mások nem tudják, csak annyit látnak, hogy gyönyörű ruha van rajtam. És itt most ez volt a lényeg. Végülis koszorúslány lennék. :)

A ruhaboltból kilépve rápillantottam a karórámra, és szembesülnöm kellett azzal, hogy elképesztően elrepült az idő. Ráadásul a ruhapróbálgatás miatt mosdóba se tudtunk elmenni, pedig szegény Márti már toporgott egy ideje az öltözőknél, ezért megbeszéltük, hogy azt most mindenképpen útbaejtjük.
- Neked nem kell? - kérdezte a mosdó előtt.
- Nem, most nem. Megvárlak itt kinnt, csak mert ahogy látom, bennt elég sokan vannak - pillantottam be a női mosdóba, amiben ilyen nagy áruházakban alapból sokan szoktak lenni, de mivel most kinnt esett is az eső, mindenki bemenekült fedett tér alá, plusz ugye valahol meg kellett igazítani az elfolyt sminkeket és a szétjött frizurákat, szóval jobbnak láttuk, ha csak ő megy be.

A falnak dőlve vártam egy kis ideig, a cuccokat letámasztottam a lábaim mellé, gondolkodtam az élet nagy dolgairól, majd egyszer csak feldőlt az egyik papírzacskó, valószínűleg én rúgtam fel véletlen, úgyhogy szemforgatva felsóhajtottam és leguggoltam, hogy visszarakjam a ruhámat, ami kiborult belőle.
Elszerencsétlenkedtem egy darabig, és nagyon reméltem, hogy senki nem nézi végig a bénázásomat, majd amikor felegyenesedtem, összeütköztem valakivel. Vagy inkább konkrétan nekimentem.
- Bocsi - léptem el tőle automatikusan, feltéve a kezeimet.
Nem mertem rápillantani, borzasztó gáznak éreztem magam, tuti ő is annak tart engem, inkább nem is akarom látni az arckifejezését, te jó ég, remélem minél hamarabb itthagy és soha nem fog emlékezni rám, és én se erre az egészre.
Ahogy ezen gondolkodtam, miközben hátraléptem tőle, az óriási zavaromban természetesen majdnem megbotlottam a bokámnál lévő zacskókban, és itt már tényleg vártam, hogy kiröhögjön, vagy szemforgatva otthagyjon, de helyette reflexből elkapta a karom és visszahúzott, hogy ne essek el.
- Nem tudom eldönteni, hogy a ruhás zacskók veszélyesek rád, vagy te vagy veszélyes a zacskókra, Szöszi - jegyezte meg, mire zavartan elnevettem magam, majd rápillantottam.
Egy velem egykorú srác állt velem szemben, aki tegyük hozzá, eszméletlen helyes volt, gyönyörű, halvány mosollyal az arcán, kapucnis pulcsiban, szép szemekkel, első ránézésre is edzett testalkattal, amin meg is lepődtem, meg nem is.
Mivel borzasztóan leégtem, sejthettem, hogy legalább egy korombeli, helyes srác végignézte, de hogy ilyen helyes, na, ez tényleg elég erősen fejbevágott. Vagy szívbe, vagy nem tudom.
- Jó kérdés - sütöttem le a szemem elpirultan - Köszi, hogy elkaptál, nem tudom, mi van velem - tűrtem a fülem mögé egy hajtincsem zavartan nevetve.
- Nem gáz - mosolyodott el - Egyedül vagy amúgy?
Először nem tudtam hova rakni se a közelségét, se, hogy mit keres itt, de nem is nagyon gondolkodtam rajta, a hirtelen események hulláma alá kerültem, sodródtam az árral, meg ilyesmik, igazából nem tudom megfogalmazni rendesen. Nem sűrűn kezdeményez velem beszélgetést még egy kockásinges könyvmoly fiú se, nemhogy egy mondjuk ki, ilyen helyes srác.
Mert tagadhatatlanul az volt, én pedig egész szimpatizáltam vele.
- Nem, egy barátnőmet várom, nemrég ment be - mutattam a mosdó ajtaja felé, ahonnan éppen akkor jött ki egy ismeretlen, korunkbeli lány, és ment el mellettünk, csodálkozó, elbűvölt tekintettel pillantva a velem szemben álló srácra, majd ahogy megint ketten maradtunk, a folyosó egyik ablakából a hátam mögül egy pillanatra ragyogóbban besütött a napfény, ami megvilágította a fiú szemeit, amelyek így káprázatosan gyönyörű kéken fénylettek.
Úr. Isten.
Itt tudatosult bennem, hogy te jó ég, ez a srác helyesnél is helyesebb, nem létezik, hogy ő bármit is kezdeményezni akar velem kapcsolatban.
Oké, azt hiszem van min járnia az agyamnak, ha elváltunk egymástól, Márti pedig le fog hidalni, ha elmesélem neki.
Elképesztő.
- Van barátnőd? - szaladt ki a számon hirtelen, amit rögtön meg is bántam, a srácnak pedig egy apró mosoly jelent meg az arcán.
Valaki egy ásót magamnak, légyszi.
Miért lettem hirtelen ennyire gáz?
- Nem, nincs - felelte derűsen, a világ természetességével, ami meglepett, mivel elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne legyen barátnője, másrészt pedig ismét nem alázott le erre az elképesztően égő kérdésemre - És, neked valakid? - kérdezte, ha már én is, mire zavartan elnevettem magam.
- Áhh - legyintettem teljesen őszintén.
Csinálhatnék úgy, mint akinek épp most nincs, de nyilván vannak választási lehetőségei, mint a többi lánynak, de ez nekem már csak azért se menne, mert hát igen, fentebb már említettem, hogy milyen a viszonyom a fiúkkal.
Semmilyen, nem létezik.
Meg amúgy is, három sorozatos beégés után már nem mindegy, mit gondol rólam?
De meglepődésemre még egy lenéző pillantást se intézett felém, csak halványan mosolyogva, zsebre tett kézzel egy picit félrebiccentette a fejét, a tekintetét fürkészően végigfuttatta rajtam, majd a szemeimbe nézett és teljesen természetesen megkérdezte:
- Hogy hívnak?
Oké, lehet, hogy csak én szoktam hozzá a bunkókhoz, de eddig teljesen abban a hitben voltam, hogy a helyes fiúk létéhez hozzájár, hogy megaláznak és lenéznek, úgyhogy meglepődést meglepődésre halmozva ért váratlanul, hogy ennyire normális velem, pedig ez a srác egész biztos vagyok benne, hogy elképesztően menő, tele van önbizalommal, mindenki imádja, rosszfiús, jó beszólásai vannak, sportos, helyes, meg minden, egyszóval az a filmes mindenlányálma-srác, a kisugárzásából egyértelműen érződik, innentől kezdve pedig még mindig nem értettem, hogy hogy a fenébe lehet még mindig kíváncsi rám, pont ő.
- Levendula - válaszoltam neki gondolkodás nélkül - Székely Levendula - pontosítottam, akkor is, ha a szüleim egész életemben azt sulykolták belém, hogy "idegeneknek-nem-adunk-ki-in-for-má-ci-ó-kat-magunkról" jól tagoltan, benne valahogy automatikusan megbíztam, semmi rossz szándékot nem éreztem rajta, amit akárhogy is akarok, nem tudok megmagyarázni, akkor sem, ha teljesen indok nélkül jött oda hozzám, és legalább egy fejjel magasabb nálam - És te? - kérdeztem vissza a hajam végét babrálva.
- Roli - vette elő a telefonját, majd felpillantott rám - Van instád?
Ez az egész egyre bizalmasabb volt, de jól csinálta, mert ezt utólag érzem csak, ott helyben annyira természetes volt, mint ha már ezer éve ismerném.
- Igen - feleltem bólogatva, miközben kíváncsian a képernyőjére pillantottam.
Tele van értesítéssel, de ezen nem lepődöm meg.
- Mit szólsz, ha bekövetlek? - kérdezte rámnézve, ami először megint eszembe juttatta a szüleimet és hogy "idegenekkel-nem-létesítünk-semmiféle-kap-cso-la-tot", de tényleg volt ebben a srácban valami, ami miatt nem tartottam semmi hátsó szándéktól.
Egyébként meg ha baj lenne, amit elképzelhetetlennek tartottam, velem egykorú szerintem ugyanúgy volt nyolcadikos srác, mint én, maximum fájó szívvel, de letiltom.
- Okés - egyeztem bele - Várj, a nevem alapján nem fogsz megtalálni, más a felhasználónevem - jutott eszembe, majd bizonytalanul a telefonjához tartottam a kezem - Beírhatom?
- Persze - adta a kezembe teljesen nyugodtan.
Fura volt, mégiscsak idegen, soha nem találkoztunk még, aztán itt irogatok a telefonjába, hogy felvehesse velem a kapcsolatot.
És még mindig nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy mindezt egy szemtelenül helyes, tökéletes, menő sráccal csinálom.
- Várj, visszakövetlek - vettem elő a telefonom én is, ahogy megkaptam az értesítést, mivel bekövetett, pedig "idegenek-előtt-nem-vesszük-elő-a-te-le-fo-nun-kat" - Varga Roland - olvastam fel a nevét mosolyogva, majd engedélyeztem a követését és visszakövettem.
- Iksziksz lavender alulvonal kétszázhuszonnégy iksz - olvasta fel ő is az enyémet jókedvűen, mire elnevettem magam, ő pedig mosolyogva rámnézett.
Még beszéltünk néhány szót, majd mennie kellett, úgyhogy hátralépett egyet és elköszönt.
- Majd írok, jó? - kérdezte mosolyogva a hajába túrva, magabiztosan és minden lányt a lábáról levevő stílusban. Ahw.
- Okés - mosolyogtam, a hajamat igazgatva.
- Akkor még beszélünk. Vigyázz a ruhás zacskókkal.
Még intett egyet, majd elment, én pedig amint elszakítottam tőle a tekintetem, jó pár percig csak vigyorogva bámultam magam elé, majd amikor tudatosult bennem az egész, teljesen oda-meg vissza a számhoz kaptam a számat.
Úristeeeen, ilyen egészen biztosan nincs.
Márti, amikor kiért hozzám, állítása szerint először megijedt tőlem, hogy ész nélkül vigyorgok, majd halkan elmeséltem neki, hogy mi történt, ő pedig erre örömében ugrálni kezdett.
- Jézusom Lencsiii!!!
***************************************
[Harmadik fejezet - Leni szemszöge ~ VÁLTOZAT]

Az egész úgy kezdődött, hogy hatodik óra után, amikor átsétáltam rajzkörre, szóltam Rolinak, hogy ma bepótoljuk a hétfőn elmaradt korrepet.
- Jó - egyezett bele nagy nehezen - A rajzod után itt várlak, oké?
- Neked ma nincs szakköröd?
- Kivételesen elmarad a gitár - mosolyodott el.

Helyes, menő, deszkás srác, gondolhattam volna, hogy gitározik is, így már tökéletes amerikai high school filmes-tinibálvány.
Azért talán egyik szünetben nem fakad ki valami szívszaggató dalban a folyosón nagy magányban, és szívből remélem, hogy az apjával se keveredik konfliktusba, amiért Roli az álmai akarja követni, az apja pedig azt szeretné, hogy vigye tovább az ő stabil, jól kereső szakmáját.
Na mindegy.
Szóval, rajzkör után ígérete alapján ott találtam a terem mellett a telefonját nyomkodva, majd ahogy észrevett, elrakta azt a zsebébe és ellökte magát a faltól.
- Mehetünk, Szöszi? - kérdezte halványan mosolyogva.
- Mehetünk - biccentettem - És van nevem. Ne hívj Szöszinek - tettem hozzá.
- Van neved. Jó hosszú - mondta, majd mosolyogva hozzátette - Szöszi.
Minden lány oda van érte. Nem tagadom, tényleg kifejezetten helyes, sportos, népszerű, nem vehető el tőle, hogy jó pali (más lányok szavaival élve), tíz per sok, meg tényleg van benne, az egész stílusában valami, ami azonnal megfog lányokat és fiúkat egyaránt, de én még egyelőre ellenállok a tömeghódításnak.
Legnagyobb flexem, hogy nem crusholtam még Rolit, és remélem, egész életemben villogtathatok majd vele. Szerettem már bele menő srácba, elhittem neki, hogy viszonozza az érzéseimet, egy nap ráébredtem, hogy kihasznált, szakított velem, összetörtem, én pedig akkor elhatároztam, hogy soha többet nem esek bele abba a hibába, hogy olyan fiúk után epekedjek, akiknek igazából nem számít semmi, nem számítasz, nem számítanak az érzéseid, nem számít, hogy nem egy szabadon rángatható bábu, vagy egy eldobható rongy vagy és nem számít az sem, hogy mennyire fájdalmas, ha rájössz, hogy mennyit hitegetett. Köszönöm, de Ákosnak, a volt barátomnak hála ebből többet nem kérek.
- Egyelőre én szánok rá időt, hogy korrepetáljalak egy készségtantárgyból, úgyhogy ne idegesíts fel - közöltem.
- Oké, főnök - bólintott szórakozottan, mire hitetlenül elnevetve magam megforgattam a szemeimet.
Amikor megérkeztünk hozzánk és felmentünk a szobámba, leültem a kanapémra a rajzlapos mappámmal és a rajzos tolltartómmal (rengeteg féle grafit és színesceruza, drága filcek, stb, kincsként őrzöm) a kezemben, ő pedig mellém.
- Na - szedtem össze magam, miközben kivettem egy rajzlapot a mappából, majd a mappa gumijával rárögzítettem arra, hogy rajzolni tudjunk - Mit tudsz rajzolni leginkább? - kérdeztem kezdésnek.
- Semmit?
- Ne már, valamit csak tudsz.
- Szöszi. Ha tudnék, nem lennék itt - nézett rám derűsen.
- Fejezd be a szöszizést, különben nem is fogsz tudni semmit, ha rajtam múlik - mondtam - Akkor kezdjük előröl. Rajzold le mondjuk azt a kilincset, ahogy tudod, aztán majd onnan építkezünk - mutattam az ajtómra, miközben a kezébe adtam a mappát a papírral és kiválasztottam neki egy egyszerű grafitceruzát.
- Azt próbálhatod egy darabig - jegyezte meg, majd felsóhajtott és laza mozdulatokkal rajzolni kezdett.
Néha felnézett, megnézte a kilincsemet, valami hasonlót megpróbált lerajzolni (bár néha olyan vonalakat húzott, amiket szerintem ő se értett, hogy mit ábrázolnak) nemtörődöm-féle csuklómozdulatokkal, a kanapé támlájának dőlve.
- Szerintem jobb, ha erre nem építesz semmit - mondta szórakozottan, amikor viszonylag rövid idő után késznek nyilvánította a művét.
- Te mondtad, nem én - vallottam be, mire elröhögte magát, én pedig közben mosolyogva odahajoltam a lapjához, hogy közelebbről tanulányozzam - Na, először is azt vettem észre, hogy tök furán fogod a ceruzát rajzolás közben. Mutasd csak - pillantottam a kezére.
- Szerinted tudom, hogy fogtam?
- Csak fogd meg, ahogy rajzoláskor szoktad - mondtam, mire zavartan elnevette magát és teljesítettem, amit kértem tőle - Ahhaaa, maradj így - fürkésztem, majd elővettem magamnak egy másik ceruzát és rutinszerűen felvettem - Nézd, én valahogy így szoktam fogni. Próbáld ki.
- Várj, ezt még elemeznem kell - nézegette a kéztartásomat, majd az alapján valahogy megpróbálta leutánozni.
- Segítek - tettem le a ceruzámat, mire abbahagyta a próbálkozást, én pedig odanyúltam a kezéhez és kicsit eligazgattam az ujjait, miközben csak egy pillanatra néztem rá, és tökéletesen láttam, hogy egy apró, elfojtott mosolyra húzódtak az ajkai.
Hiheti azt, hogy nyomulok, hogy tetszik nekem, felőlem higyjen akármit, de én tényleg csak a kéztartásán javítottam.
- Na, most maradj így - emeltem el a kezeimet - A másik, hogy túlságosan elnagyoltad a rajzolást, haladj kicsit aprólékosabban, és ne össze-vissza másolj. Először próbáld meg halványan megrajzolni a kilincsnek azt a hátlapját, rá magának a kilincsnek a formáját, és csak utána kezdd el kidolgozni. Aprólékosan - nyomatékosítottam - És ne dőlj hátra közben, nem látod rendesen a lapot. Most így hirtelen ennyi jutott eszembe - húztam fel a lábaimat magam elé, majd rátámasztottam az állam - Próbáld meg mégegyszer.
Roli nem nagyon ellenkezett, rászánta magát, és elkezdte valahogy úgy, ahogy mondtam.
Hogy őszinte legyek, azt hittem, kevésbé fog menni a közös munka, nem fog hallgatni rám, sóhajtozni fog, szemforgatni a kéréseimre, beszólogatni, hogy mit pattogok már egy hülye vonal miatt, feltűnően nézni az időt, rosszabb esetben még nyomkodni is nekikezd, vagy üzenetezni, de számításaim ellenére teljesen normális volt.
Oké, érződött, hogy soha nem fog szeretni rajzolni (pláne kilincset), de azért próbálta a lehető legkevésbé éreztetni velem, hogy közel sem annyira lelkes ettől, mint mondjuk én, alkalmazkodott és csinálta, amit mondtam.
Tényleg pozitív csalódásként érintett, egy ilyen sráctól teljesen más viselkedésre számítottam, ami miatt kínszenvedés lesz ez a pár óra, de őszintén szólva még élveztem is, beszélgettünk is közben sokat, jófej volt, rendes volt és annyival máshogy láttam így, hogy ketten voltunk, mint eddig, hogy az döbbenet.
- Na, egyre jobb, ügyes vagy - dicsértem meg, mire mosolyogva felém fordította a fejét.
- Kösz - mondta, majd az ő rajzai mellé firkantott gyors segítő illusztrációimra pillantva hozzátette - Te meg rohadt tehetséges.
- A kilincsrajzolás mindig megmozgatott - válaszoltam poénkodva, mire felröhögött - Egyébként - váltottam témát - Furán fog hangzani, de most teljesen más vagy, mint a suliban.
- Igen? - nézett rám elmosolyodva.
- Szerintem igen.
- És, ez jó vagy rossz? - kérdezte, miközben a teljes felsőtestével az irányomba fordult.
- Nem is tudom... - gondoltam át, miközben magam sem vettem észre, hogy mosolygok - Talán jó - feleltem végül.
- Talán jó - ismételte meg mosolyogva - Hát, Szöszi, igazából te ugyanolyan vagy, csak többet hallak beszélni.
- És... ez jó vagy rossz? - kérdeztem, mire újból elmosolyott.
- Talán jó - mondta, mire hitetlenül elnevettem magam, majd egy kis ideig lehunyt szemekkel a kanapé háttámlájának döntöttem a fejem.
Éreztem, hogy néz, majd egyszer csak gyengéden megérintette a kezem - talán véletlen, vagy talán nem.
Nem akartam hirtelen kinyitni a szemem, és ránézni, nehogy elrettentsem magamtól, de az érintésére annyi régebbi emlék zúdult rám, ami egyszerűen túl sok volt ahhoz, hogy türtőztessem magam, hogy inkább csak elfordítottam a fejem, ő pedig éreztem, hogy elhúzza a kezét.
Ahogy ezt érzékeltem, egy belső, tudatalatti énem hatására, magam sem tudom miért, a keze után kaptam, és óvatosan megfogtam, majd erre egyszerre egymásra néztünk.
Egymás szemeiben elveszve mindketten elmosolyodtunk, miközben ő is gyengéden megfogta a kezem, és összekulcsoltuk az ujjainkat.
Nem tudom, milyen hirtelen feltörő érzelemhullám irányított minket, méginkább nem tudom, hogy honnan került ez közénk, de hagytam, hogy sodorjon, elbűvölt az egész helyzet, így szinte fel sem fogtam ép ésszel, amikor Roli az ajkaimra tévedt tekintettel lassan közelíteni kezdett hozzám, mire én is így tettem, a szép szemeire és az ajkaira pillantgattam, majd amikor a kezeivel óvatosan megsimította az arcom, bevillant elém egy régi, fájdalmas emlék, ami akkor még olyan boldog volt, az a varázslatos első csók, az ámításaim kezdete, ez pedig azonnal kizökkentett és elrettentett a helyzettől.
- Szerintem én iszom valamit - hajoltam el tőle, majd inkább rá se nézve felálltam mellőle. Tudom, hogy nem értette, mi van velem és nem tudta hová venni ezt a hirtelen meghátrálásomat, de emiatt nem is hibáztatom - Te?
- Nem, köszi - felelte látszólagosan kimért, érzelemmentes beszédstílusban.
Kínosan elnevettem magam, majd visszafordultam hozzá.
- Ne haragudj, csak... - magyarázkodtam a hajamba túrva - Csak rámjött valami, ami miatt kicsit furán reagáltam, de nem tehetsz róla, nem erről van szó, régi dolog, csak hirtelen bevillant és...
- Nem gáz - szakított félbe.
- Akkor jó. Jó - bólintottam megnyugtatva magam - Szóval biztos nem kérsz inni?
- Igen - biccentett, majd egy pár másodperc csend múlva félvállra lazán felkapta a táskáját - Szerintem megyek, kösz a korrepet.
Zavartan elnevettem magam.
- Szívesen. Várlak hétfőn - mondtam őszintén.
Még kikísértem Rolit, majd a kapuban elköszöntünk, én pedig ahogy visszamentem a házba és becsuktam a bejárati ajtót magam mögött, ezer meg ezer cikázó gondolattal a fejemben a tenyerembe temettem az arcom.
Nem tudom, mi történt velem.
**************************************
[Negyedik fejezet - Leni szemszöge, tizedik osztály ~ VÁLTOZAT]

- Na, mégis ittvagy? Ki hívott el? - ugrott a nyakamba Lili.
- Casso - súgtam a fülébe. Először meglepődött, majd hitetlenül elmosolyodott és otthagyott engem Cassoval.
Ahogy ketten álltunk az udvar kellős közepén a suliból kiszűrő zenével a háttérben, automatikusan bevillantak a távoli emlékeim. A mellkasom hullámzott, a szívem vadul dobogott, de valami mégsem volt a régi.
Mondjuk, hogy mindkettőnk mással jár.

- Szép ez a zene - állapítottam meg mosolyogva, csak hogy megtörjem a csendet.
- Lassú - felelte Casso, mire elnevettem magam.
- Ünneprontó - hunyorogtam rá nevetve, mire elmosolyodott - Bemegyünk?
- Mehetünk - vont vállat.
A tánctéren ráérősen beálltunk a lassúzó párok közé, majd Casso átfogta a derekam, és táncolni kezdtünk.
"Mindkettőnk mással jár" - egyfolytában ez volt a fejemben, de ahogy táncoltunk, a közelségének köszönhetően akármennyire is akartam, egyszerűen sokkal közömbösebb információnak éreztem ezt, mint akartam.
És ahogy érzékeltem, ezzel nem voltam egyedül.
Még azután is ezen kattogott az agyam, amikor már rég nem táncoltunk, sőt, a bálnak erősen kezdett vége lenni, majd az utolsó zeneszám alatt, amire a barátnőimmel ugráltam, fogalmam sincs, milyen felindulásból, de azt mondtam nekik, hogy nyugodtan induljanak el majd haza nélkülem, a nővéremmel találkozom a bál után itt a sulinál.
Ennél átlátszóbb nehezen lehettem volna, viszont fogalmam sincs hogy, de elhitték, vagy csak nem kérdezősködtek, úgyhogy a bál végén szépen elköszöntünk egymástól.
- Puszilom a nővéredet - mosolygott rám Saci.
Már akkor belém nyilallt a lelkiismeret-furdalás, hogy lényegében átvertem őket, de magam számára már nem volt visszaút, megvártam, amíg elmennek, majd azonnal visszasiettem az előadóterembe, ahol tudomásom szerint a tanárok befogták a fiúkat pakolni.
Valóban ott voltak, Ricsi és Andris például valami székeket pakolt, Lacinak más fiúkkal szemetet kellett szednie, Casso pedig a suli konyhája és az előadóterem között ingázott közepes lelkesedéssel, tálcákkal, poharakkal, szalvétás zacskókkal, meg ilyenekkel a kezében, amiket vissza kellett vinni.
Hálistennek ezeket a feladatokat pont Hajdú rótta ki rá, én ezután pont Hajdú közelében lábatlankodtam, csak úgy, pont addig, amíg be nem fogott engem is munkára, ráadásul pont arra, amit Casso csinál.
Én meg természetesen pontosan nem tudtam, hogy székeket és asztalokat nem fog pakoltatni velem, szemétszedésre, meg takarításra meg már van elég lány, szóval csak ez marad.
Vele akartam lenni, na.
Amikor felvettem néhány fémtálcát, Casso éppen akkor ért vissza az előző köréről.
- Megvárlak - mosolyogtam rá a tálcákkal a kezemben.
- Oké, köszi - biccentett, felvette a maradék cuccot az asztalról, majd egymás mellett elindultunk a konyha felé - Amúgy azt hittem, már rég elmentél - jegyezte meg útközben.
- Pedig nem - feleltem mosolyogva.
- Jó, csak mert Saciék már elmentek.
- Igen, tudom - bólintottam - Csak én kicsit lemaradtam és ittmarasztaltak a tanárok pakolni.
- Értem - biccentett, majd befordultunk az ebédlőbe.
Az ebédlőn átvágva, kikerülgetve az asztalokat, és igyekezve nem leverni a felrakott székeket (khmm, ez rám vonatkozik), bementünk a konyhába, majd leraktuk a tálcákat és mentünk is ki.
- Na jó, ez is megvolt - jelentette be Casso lezártnak tekintve a pakolását.
- Meg. Szerinted Ricsiék végeztek már? - kérdeztem.
- Nem hinném - mondta, majd leült útközben egy lépcsőfokra, mire értetlenül megtorpantam.
- Nem megyünk vissza? - kérdeztem.
- Ha akarsz, mehetsz, de nekem már nincs kedvem pakolni - vont vállat lazán.
- Nekem se nagyon - láttam be, majd leültem mellé - Zavar, ha megvárom veled a többieket?
Casso elmosolyodott.
- Azt hittem, több, mint egy év alatt megjegyezted már, hogy nem szoktál zavarni.
- Jó, jó, csak kérdeztem.
- Én meg csak mondtam - válaszolta, miközben felpillantott a lépcsőfordulókon, de nem jött le senki.
Az előadóterem kivételével az egész iskola üres volt, már a portás is hazament, ami szokatlan látványt nyújtott, egészen addig, amíg egyáltalán láttunk valamit, csak mert egyszer csak lekapcsolódott felettünk az összes villany.
- Áramszünet van? - kérdeztem meglepődve.
- Nem - rázta meg a fejét Casso - A harmadikon ég a villany, csak itt nem - mondta felnézve. Valóban. - Szerintem ez ilyen automatikus cucc, úgy érzékeli, hogy nincs itt senki.
- Pedig mi ketten itt vagyunk - jegyeztem meg, miközben megpróbáltam integetni a karommal, hátha visszakapcsolódik, ami nyilván nem jött össze, felállni meg nem volt kedvem.
- Hát igen - biccentett - Félsz a sötétben?
- Csak ha egyedül vagyok. De nem vagyok, szóval így nem - mosolyogtam rá - Gondolom, neked nincsenek ilyesmi félelmeid.
- Nem nagyon. Viszont azért nem rossz, hogy én se vagyok egyedül - tette hozzá egy halvány mosollyal az arcán, miközben egymás szemeibe néztünk - Ilyenkor néha még szeretni is tudom a sötétet.
A következő pillanatban valahol nagy csapódást hallottunk, mire az ijedtségtől automatikusan ugrottam egyet, és ösztönösen odakapva megszorítottam Casso kezét.
- Bocsi - mondtam gyorsan, amikor tudatosult bennem, hogy mit csináltam.
- Nem gáz - mosolyodott el, majd nyugtatóan rákulcsolta az ujjait a kezemre - Amúgy valószínűleg csak a konyhában van huzat.
- Akkor jó - fújtam ki magam, majd a kezeinkre pillantottam és elmosolyodtam - Puha kezed van.
- A tied is az - felelte mosolyogva.
- Köszi - nevettem el magam zavartan.
Ezután, ahogy egymás szemeibe néztünk, mindkettőnket elfogott valami fura, ismeretlen érzés, közeli, de mégis távoli, olyan, amit megtennénk, de valami mégis visszatartott tőle.
A gyomromban lévő lepkék hirtelen csapdosni kezdtek, a szívem pedig vadul dobogni kezdett. Casso tekintete az ajkaimra szökött, a hirtelen feltörő érzelmektől megbabonázva pedig lassan közelebb hajoltunk egymáshoz, majd ösztönösen lehunytuk a szemeinket.
- Meg akarlak csókolni, Szöszi - suttogta az ajkaimra.
- Barátnőd van - emlékeztettem halkan.
Nem akartam, hogy eltávolodjom tőlem, de a lelkem mélyén valahol kötelességemnek éreztem felhívni erre a figyelmét.
- Barátod van - felelte.
És ezek szerint neki is az enyémet.
- Nem számít - mondtam.
- Nekem se - mondta.
Engedtünk a kísértésnek, még akkor is, ha tudtuk, hogy nem helyes, amit csinálunk, mi voltunk akkor egymásnak a tiltott gyümölcs - vagy talán még annál is jobbak.
Amikor az ajkaink összeértek, már tudtuk, hogy innen egyhamar nem lesz visszaút, teljesen az érzelmeink hatása alá kerültünk, semmi nem érdekelt minket, nem érdekelt, hogy mindkettőnk mással jár, nem érdekelt, hogy bármelyik pillanatban lebukhatunk, nem érdekelt, hogy a lelkiismeretünk ezerrel ellenezte ezt az egészet, semmi nem számított, akkor csak mi voltunk, ketten, egymásba veszve.
Újra megcsókolt, újra megcsókoltam, visszahúzott, én újból visszahúztam, és tényleg úgy tűnt, hogy soha nem szabadulunk ki innen, túl édes bűn volt, túl nagy volt a kísértés.
A hosszú, lágy és érzelmes csókunkat fentről lehallatszódó hangok szakították meg.
- Valaki jön - tettem az ajkaira a mutatóujjamat, amikor lépteket hallottam, majd eltávolodtunk egymástól és egyszerre felnéztünk.
Amint észrevettük, hogy Ricsiék jönnek a lépcsőkön, azonnal szétrebbentünk, elengedtük egymás kezeit is, nehogy valami gyanús legyen, majd nemsokára felkapcsolódott felettünk a lámpa és hirtelen megint ugyanazok voltunk, mint mielőtt lekapcsolódott volna.
Casso, akinek barátnője van, én, akinek barátja van, két egyszerű osztálytárs, akik nem többek barátoknál - akkor is, ha az egyik fél titkon többet érez, a másik fél pedig bár régebben viszonozta ezt egy rövid ideig, annyi minden történt azóta, hogy olyan, mint ha nem is lett volna soha ilyen.
Ahogy Ricsiék a mi lépcsőfordulónkba értek, hátrafordulva felálltunk, mint ha mi sem lenne természetesebb (először Casso, majd én is követtem a példáját), és bevártuk őket.
- Halljátok, Hajdú egy terrorista, vagy a fél termet megcsináltatta velünk - mesélte Laci.
- Tudom, hogy az, mondj valami újat - húztam el a számat.
- Ja, amúgy titeket keresett - szólt közbe Ricsi Cassora és rám nézve - De azt hiszi, elmentetek.
- Akkor szerintem tényleg menjünk - mondta Casso, majd velem és a fiúkkal együtt nem sokkal később elhagytuk a sulit.
Együtt indultunk el, Ricsi, Andris és Laci egyfolytában hülyültek, Casso néhányszor hozzászólt a beszélgetéshez, de nem volt túl bőbeszédű, én meg csak hallgattam és csendben emésztettem a történteket.
Először is, Casso megcsalta Jennifert velem, én pedig megcsaltam Zsombit Cassoval, de az én esetemben még mindig kisebb fejtörést okoz ez az egész, ugyanis én Cassot szeretem, Zsombival pedig csak Casso miatt vagyok együtt, Casso viszont szereti Jennifert, és Jennifer is Cassot, én meg fogalmam sincs, hogy jöttem képbe, vagy egyáltalán Casso mit akart tőlem.
Vegyes érzéseim vannak ezzel a csókkal kapcsolatban - egyrészt semmit nem értek, és bár boldog voltam abban a pillanatban, most annál inkább bűntudatom van, és össze vagyok zavarodva. Mi ütött belénk?

Útközben Andris és Laci is levált tőlünk, úgyhogy csak hárman maradtunk, Ricsi, Casso és én.
Hogy ne legyen feltűnő, hogy kettőnkkel történt valami, ekkor már (főleg Casso) normálisan beszélgettünk Ricsivel, egészen a Petőfi utcáig, ugyanis ő Sacihoz ment, úgyhogy ott megállt.
Mielőtt befordult volna, felváltva kettőnkre nézett, majd látszólag mondott volna valamit, de végül nem tette, csak elköszönt tőlünk.
- Szerinted... - kérdeztem ezután Cassot halkan, de félbeszakított.
- Nem mond semmit - felelte kitalálva a gondolataimat.
- Tehát akkor rájött? Vagy sejti?
- Valószínűleg - mondta, miközben az imént elhagyott utca felé pillantott.
Szóval Ricsi falazni fog, de mondjuk benne nem nagyon van okom kételkedni.
Mondanom sem kell, azután, hogy Cassoval is elváltunk egymástól, egyedül a szobámban még annál is jobban sajgott a fejem a történtektől, amit egészen estig bírtam, majd ráírtam Cassora, remélve, hogy nincs Jenniferrel egy légtérben.
"Beszélnünk kell."
Azt hittem, várnom kell majd a válaszára, de Casso szinte azonnal visszaírt.
"Várj, felhívlak"
És hívott is.
- Szia - köszöntem bele a telefonomba halkan, majd miután visszaköszönt, belekezdtem - Ne haragudj, ha zavarlak, de... - Casso alig hallhatóan elnevette magát - De szerintem beszélnünk kéne arról a... tudod. Órák óta ezen kattog az agyam, és fogalmam sincs, hogy most mi van.
Casso egy darabig nem szólt, majd a hangok alapján hátradőlt valami ágyon, vagy kanapén, fogalmam sincs.
- Nekem se, Leni - felelte őszintén - Figyelj, annyi tény, hogy elcsesztük, de... nem tudom, tényleg. Passz - nevette el magát feszülten.
- Hát, ez így nem lesz túl egyszerű - húztam el a szám.
- Ez semmiképpen nem egyszerű.
- Oké, akkor ígérd meg, hogy őszinte leszel, jó? - kértem meg gondterhelten kifújva egy nagy adag levegőt - Én az leszek. Miért csókoltál meg? - kérdeztem lehunyva a szemem.
Casso egy pár másodpercet megint hallgatott, amiért nem hibáztattam, én is ezt tettem volna, majd egy zavart nevetés-féle hagyta el a száját.
- Nem gondoltam volna, hogy ezt telefonban kell megbeszélnem veled egyszer - jegyezte meg halkan. Igazság szerint tényleg jobb lett volna találkozni, de nem húzhattuk tovább a dolgot, ilyenkor meg már nem tudnám megmagyarázni a szüleimnek, hogy Cassoval találkozgatok, ő pedig ezzel pontosan tisztában van. De talán telefonban kevésbé kínos ez a mindenképpen szörnyen kínos beszélgetés - Na jó, én válaszolnék, de nem tudok - mondta végül - Tényleg azt hittem, hogy túltettem magam rajtad, nem tudom, mi jött rám hirtelen - hallatszódott Casso hangján, hogy ha nem is zavarban volt, de nagyon nem volt kellemes erről beszélnie, de pontosan jól tudta, hogy már nyakig benne van a dologban, úgyhogy mindenképpen le kell tisztáznunk - Tudod, hogy fontos vagy nekem, Leni.
Megmosolyogtatott volna, ha nem ebben a szituációban vagyunk és nem zavar össze vele méginkább.
- De Jennifer... - fogtam a fejem teljesen összekavarodva - Nem, én ezt az egészet nem értem.
- Figyelj, most őszinte leszek - ígérte meg - Azt hittem, sikerült elfelejteni téged, de tényleg túl fontos vagy, amivel nemrég szembesültem. Jenni tetszik, ő is fontos, mert a barátnőm, csak... - akadt meg egy pillanatra - Nem, tényleg nem tudom. Nem tudom, hogy szeretlek-e, fontos vagy, és a szívemhez nőttél, közel vagyok hozzá, de nem akarok beleesni ugyanabba, mint tavaly. De mondjuk lassan már úgyis benne vagyok, szóval cseszhetem - tette hozzá.
- Tudnál szeretni, ha akarnál - mondtam halkan, lesütve a szemem, majd az ajkamba haraptam és váltottam - Jenniferrel hogy vagy?
Az, hogy a kérdéseink egymáshoz mennyire indiszkrétek, az már egyáltalán nem számított.
- Két hónapja ismerem. Számít nekem, a barátnőm, de nem tudok többet mondani, amíg nem tudom, hogy veled mi van. Tetszett az a csók, Leni - mondta, mire lehajtottam a fejem.
- Nekem is - vallottam be - Jobban, mint gondolnád.
Casso egy darabig várt, hogy összeszedjem a gondolataimat, és én tényleg próbálkoztam, de egy idő után ő szólalt meg előbb.
- Mondj már valamit.
Kínosan összeszorítottam a szemem.
Nem akartam bevallani neki. Tönkretenném őt is és a kapcsolatát is azzal, ha megtudja, hogy szeretem, ezzel teljesen kidöntöm az egyensúlyából.
- Nem tehetem - ráztam meg a fejem - Mindent borítana.
Felsóhajtott.
- Olyan mindegy most már, nem?
Az ajkamba harapva erőt vettem magamon, majd kimondtam.
- Szeretlek. Elfelejteni próbáltalak, de nem tudlak. Lassan egy éve folyamatosan - mondtam halkan.
Cassot ez ugyanúgy ledöbbentette, mint ő engem az előbb.
- Basszameg - szaladt ki a száján halkan - De Leni, te is jársz vala... - kezdte, de félbeszakítottam.
- Vele próbállak elfelejteni. Összetört, hogy Jennivel látlak.
Jó pár másodperc eltelt, amíg újra szóhoz tudott jutni.
- Jézusom, Leni - nyögött fel gondterhelten - De miért nem... - kezdett bele, majd nem fejezte be a mondatot - Hogy legyen akkor?
- Nem tudom - temettem a tenyerembe az arcom.
Előállt az a helyzet, hogy szembesültünk vele, hogy igazából mindketten szeretjük a másikat, miközben mást kéne szeretnünk, és bár annyira egyértelműnek tűnhet így az egész, de az összes gátlásunk akkor tört elő.
- Most, hogy ezeket tudod - szólaltam meg halkan - Tudnál szeretni? Akarnál? - kérdeztem, majd összeszorított ajkakkal vártam a válaszát.
Casso időzött egy darabig a válasszal.
- Igen - mondta őszintén.
- Én is - suttogtam halkan.
Sokáig beszéltünk még - és végül ez alapján cselekedtünk az elkövetkezendő hetekben.
Én pár nap múlva szakítottam Zsombival, Casso két héttel később szakított Jenniferrel. Amíg Jennifer itt volt Magyarországon, nem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk, kevesen is tudták addig, rajtunk kívül csak a barátnőim, a nővérem és Ricsi, akinek mondanunk se kellett. Mindenki mással jobban láttuk, ha csak később tudatjuk, majd ha "hivatalosan" is járunk - addig is a legnagyobb titokban éltük ki az egymás iránt érzett szerelmünket, ügyesen megoldott találkákon, suli mögött, vagy a szomszédságunkat kihasználva.
Izgalmas volt, volt benne valami varázs, szenvedély és tényleg boldogok voltunk.

Így összehozott minket az, ami fél évvel később örökre szétszakított.
*****************************************
[Ötödik fejezet - Bogi szemszöge]
Ma olyan dél körül keltem fel, ami igazából nem túl ritka nálam, csak általában sorozat miatt vagyok fennt hajnalig.
Viszont most a pasimmal beszéltem addig (Roli), és igazából egyikünk se tudta letenni a telefont, szóval ja, elhúzódott egy darabig a beszélgetésünk, de én nem bánom.
Egy hete nem találkoztunk, mert én elutaztam nyaralni a barátnőimmel, de ma fogunk, mert tegnap felhívott, hogy lehetne-e esetleg, én mondtam, hogy viccel, persze hogy lehet, és ahhw, már nagyon várom.
A barátnőimnek egyébként a múlt héten megmutattam képen Rolit és teljesen odavoltak, hogy milyen jó palit szedtem össze (igazuk van, Roli minden tekintetben maga a Tökély), és mindenáron meg akarják ismerni, szóóóval Rolit majd valahogy rá kell beszélnem.
Na, de a sztorizásból egyelőre ennyi elég.
Rolival abban maradtunk, hogy egy ritka forgalmú parkban találkozunk, de gondolom onnan majd úgyis elmegyünk kajálni, moziba, át hozzá, vagy ilyenek, szóval így készültem.
Mivel nagyon meleg van, fekete, nyárias rövid nadrágot vettem fel neccharisnyával (imádom a neccharisnyákat), Converse-el, meg egy szűk haspólót. A körmeimet tegnap csináltattam meg, szóval a színeket ahhoz válogattam, plusz a hajamat lazán összefogtam, pont úgy, hogy pár tincs kilógjon belőle.
Amíg odaértem a parkba, rámdudáltak, megbámultak párszor, de már hozzászoktam, szóval megpróbáltam figyelmen kívül hagyni.
De azért egy-két ilyen taplót szívesen tökön rúgnék amúgy, ha tetszem neki, tartsa meg magának, mit gondol, hogy majd ettől bármit is akarok majd tőle, vagy mi van? Pláne az ilyen 40+-osok, ki vannak éhezve, vagy mi az anyám? Nézzenek pornót, ha nem jó az asszony, de ne engem csesztessenek.
Ahh, agyfasz.
Na mindegy.
Amikor megérkeztem, azt hittem, túl korán jöttem, de nem, Rolival pont egyszerre értünk oda, szóval egyikünknek se kellett várnia.
Egyébként ahogy megláttam, megint beláttam, hogy ahh, annyira tökéletes pali.
Annyira jól néz ki, szexi, rohadt jó arc, menő, de egyben aranyos és kedves is tud lenni, meg minden, teljesen levesz a lábamról. Annyira imádom a csávót.
- Sziaaaa! - szaladtam oda hozzá mosolyogva.
Ránézésre nem volt túl jó passzban, de gondoltam, ezen pikkpakk segíthetek, hátha csak fáradt, idegesítő ember ült mellette a buszon, kikapott a csapata, vagy mit tudom én.
Odahajoltam hozzá, átöleltem a vállát és megcsókoltam, amit nagyon kedvtelenül viszonzott csak, úgyhogy szorosabban magamhoz húztam és mosolyogva, a karját simogatva újra megcsókoltam, hogy oldódjon már fel egy kicsit.
- Bogi - szólított meg két csók között, majd erőt vett magán és kicsit eltolt magától - Beszélnünk kéne.
Egy kicsit más hangulatra számítottam, szóval nem kicsit meglepődtem ezen.
- Oké - egyeztem bele értetlenül pislogva - Miről?
Roli egy pár másodpercig nem válaszolt, gondolom, összeszedte a gondolatait, vagy ilyesmi, aztán végül rámnézett és belekezdett.
- Szakítsunk - jelentette ki a semmiből, mire először majdnem torkomon akadt a levegő.
- Tessék? - kérdeztem vissza, mint ha rosszul hallottam volna.
- Figyelj, gondolkodtam és... - kezdte a hajába túrva - Jó volt veled, tényleg, de nem tudom tovább csinálni. Túl jó lány vagy ahhoz, hogy mehessen ez így tovább.
- Oké, ezt most komolyan nem értem - ráztam meg a fejem.
- Bogi, megcsaltalak - mondta Roli, mire konkrétan lefagytam - De igazából még előtte szakítani akartam, ha találkoztunk volna és lett volna alkalmam rá.
Erre nem tudtam mit mondani, de azt tudom, hogy semmit sem értettem, dühös voltam és rohadtul szomorú.
- Van egy másik lány az életemben - folytatta - Nem tudom és nem is akarom tovább csinálni ezt így kettőnkkel.
Még mindig sok volt a megválaszolatlan kérdés a fejemben, abban viszont teljesen biztos voltam, hogy nem tudom, ki az a lány, de legszívesebben utálnám.
Ha már Rolit nem tudom ez után sem.
- Szereted? - néztem rá teljesen összetörve, mire egy pár másodpercet megint hallgatott, mint ha nem is kérdeztem volna.
- Már egy jó ideje - felelte őszintén, a szemeimbe nézve, mire szó nélkül bólintottam.
Bár ne lennének ennyire rohadt gyönyörűek a szemei. Vagy inkább csak bár ne lenne nekem annyira fontos, hogy megsirathasson.
- Mikor csaltál meg vele?
- Neki semmi köze az egészhez - rázta meg a fejét - Volt barátnőm. Május eleje óta neki semmi köze hozzám.
- Akkor? Ki volt?
- Anett. Lefeküdtem vele - mondta.
Nem tudom eldönteni, hogy így jobb, hogy szemrebbenés nélkül közöl velem mindent őszintén és egyik pillanatról a másikra török össze, vagy ha apránként magam jöttem volna rá az ámításaira.
Ez volt az a pont, amikor már nem bírtam tovább, dühösen megtöröltem a szemem és pofon vágtam.
Nem ütöttem erősen, épphogy csak meglegyintettem, de már nem bírtam magammal.
Roli nem szólt semmit, látszólag meg se lepődött rajta, csak automatikusan elfordította a fejét a kezem irányában.
- Mire kellettem neked? - kérdeztem dühösen.
Roli nem mondott semmit, de ahogy egy csöppet sem zavarban végig a szemembe nézett, mindent értettem.
Lehet, nem is akartam inkább tudni.
- Sajnálom - lépett egyet hátra, majd nemsokára megfordult és elment.
Ez így elég sok volt egyszerre, úgyhogy egy jó darabig ott álltam a parkban lefagyva, rezzenéstelen arccal. Folyamatosan sírtam, de jobban hasonlított kívülről egy elbambult könnyezésére, mint zokogásra, belül viszont annál inkább összezuhantam.
Az egészből egy újabb autódudálás zökkentett ki, ekkor pedig eljutott minden szava az agyamig, leroskadtam egy padra, a tenyerembe temettem az arcom és kitört belőlem a keserves zokogás.
****************************************
[Hatodik fejezet - Leni szemszöge; és most előre mondom, hogy mindannyiótok neve gyönyörű és különleges, a továbbiakban ne vegyétek komolyan Leni és Casso (inkább Casso) kritizálását ❤️]

- Nem, nem, nem - ráztam meg a fejem - Mindenképpen mássalhangzóval fog kezdődni a gyerek neve.
- Mi bajod az Ivett-tel? - nevette el magát Casso hitetlenül.
- Varga Ivett? - mondtam ki magamnak összehúzva a szemöldököm - Varga Ivett, Varga Ivett. Mondd ki nekem.
- Varga Ivett.
- Jó, annyira nem rossz, csak... - gondolkodtam el, mire mosolyogva visszakérdezett, hogy "ugye?" - Nem, valahogy nekem nem stimmel az "a" után az "i". Különben is, senki nem fogja tudni helyesen leírni a toldalékolt nevét, hogy "Ivett-tel".
- Az nem a mi problémánk.
- És hogy becézed azt, hogy Ivett? Ivi? Vetti? Vagy hogy?
- Passz. Nekem "kis Szöszi" lesz.
Oké, ez irtó aranyos volt és elképesztően megmosolyogtatott belülről, még ha ő ezt nem is tudja. :)
- És ha a te hajadat örökli? - kérdeztem mosolyogva.
- Akkor is - vont vállat.
- És ha nem Ivett lesz a neve?
- Na jó, menj már - röhögte el magát - Mondj akkor jobb nevet.
- Laura.
- Biztos, hogy nem - vágta rá.
- Lídia, Luca, Léda, Léna, Linda, Lívia, Lujza.
- Te mindenáron "L" betűset akarsz?
- Nem, kezdődhet "R"-rel, "K"-val, vagy esetleg "D"-vel és "Sz"-szel.
- Na, ezzel kábé a nevek hetven százalékát dobtad - biccentett szórakozottan, miközben elfeküdt a kanapénkon, én pedig a fotelben a listámat nézegettem, ahová már tegnap, lelkes, hónapok múlva leendő anyaként kinyomtattam az összes női keresztnevet, kihúzogattam a nem szimpatikusokat és kiemelővel kiemeltem a számomra esélyeseket.
- Ahhoz, hogy megtaláljuk a tökéletes nevet, még ennél is többet selejteznünk kell majd.
- Ideadod azt a lapot, légyszi? - nyúlt felém, mire odaadtam a papírt, ő pedig átnézte - Oké, "a"-val ne kezdődjön, ez igaz. De a "b"-vel mi bajod van?
- Miért, te el tudsz képzelni mondjuk egy Varga Babettet? Vagy Bettinát?
- Babettet nehezen, de ha Bettit gyors átkeresztelhetnénk, a Bettina nem lenne rossz.
- De nem tudjuk átkeresztelni. A végén még azt hiszi, hogy róla neveztük el a lányunkat.
- Ja. Jó, akkor a "b"-t hagyjuk - egyezett bele, majd továbbolvasta a neveket - Dezideráta - mondta szórakozottan, mire felnevettem - Diána?
- Azt kihúztam.
- Látom.
- Nem tudom miért, de nem tudom elképzelni a gyerekemet Diánának. Szép név, de nem fog meg.
- Hát, oké - vont vállat - Varga Életke? Vagy Ekaterina.
- Ne hülyéskedj már - nevettem - Egyébként az Elvirát tegnap bekarikáztam, de hagyd figyelmen kívül, mert közben rájöttem, hogy az a vonatos izé. Meg magánhangzóval kezdődik.
- Figyelmen kívül hagytam így is - nézett rám szórakozottan - Továbbra se értem, mi bajod az Ivett-tel egyébként - jegyezte meg, miután tovább olvasott - Hát, bocs, Leni, de a "k" betűseid se fogtak meg. A Kata egész jó lenne, de... á, nem - rázta meg a fejét - Na, itt van az "L" betűs hadsereged. Először is, Lédának már csak azért sem fogják hívni, mert soha nem fogja tudni Ady-t lemosni magáról.
- Jó, erre én is gondoltam, de szerintem szép név.
- Nem lesz Léda. Léna depláne - olvasta tovább - Lindának hívták a régi magyartanárom, amikor alsós voltam. A Líviával nem tudok mit kezdeni, Lídia meg... uhh, nem. Luca se, Lujza sem.
- És akkor most kicsit bővebben is kifejtenéd, hogy miért nem, vagy csak ennyit terveztél közölni velem?
- Hát, figyelj - lapozott vissza a listában - A Lídia nekem kicsit pornósztár feeling, vagy leszbikus, még nem tudom eldönteni, a Luca nem fog meg, a Lujzáról meg mindig a Blaha fog eszembe jutni, és valószínűleg nem csak nekem. A Léna még talán, de az is fura egy kicsit - tovább olvasott - Viszooont a Rebeka, meg a Regi egész jó. Vagy a Szabina is, de a Szófiától nem tudom, mit akarsz.
- Jó, az így most tényleg nem tetszik annyira - láttam be.
- Kövezz meg, de szerintem a Zsanett se rossz. Közben amúgy visszaadom a listádat, én már elmondtam, hogy szerintem melyikek jók - nyújtotta oda nekem.
- A Zsanett szerintem is szép, de nem olyan jó az összecsengése a Vargával - Szóval akkor van a Rebeka, meg a Szabina, a Reginánál meggondoltam magam. És ha Szabina helyett Szabrina lenne?
- Varga Szabrina? Sok az "r" - mondta.
- Igaz - bólintottam - Melyik hangzik jobban, a Varga Rebeka, vagy a Varga Szabina?
- A Varga Ivett.
Ma sem jutottunk előrébb a névválasztásban.
***************************************
[Hetedik fejezet - Leni szemszöge ~ nyomatékosan VÁLTOZAT]

Tegnap volt tíz éve, hogy szakítottam Cassoval.
Persze, lassan harminckét évesen, két gyerekes családanyaként, szerető férjjel,
házimunka közben, munkával is teljesen elhavazva nem szoktam sűrűn a régi sztorikon gondolkodni, főleg nem egy gimnáziumi románcon, ami megmosolyogtat néha, de már réges-régen túltettem magam rajta, nem is tudom, hogy jutott most ez eszembe.
Tíz év telt el, ezalatt befejeztem az egyetemet, felvettek egy jól fizető munkahelyre, az állásom miatt pár évig kint éltem Londonban, ahol szintén a munkámnak köszönhetően megismertem a jelenlegi férjemet, Dénest, huszonhat évesen eljegyeztek, volt egy gyönyörű esküvőm, visszaköltöztem Magyarországra és született két angyali kislányom (ikrek), akik most éppen Anyuéknál vannak egy pár napig.
Nem mondom azt, hogy minden olyan tökéletes lenne, de mindenesetre én elvagyok így, kamasz-szerelem ide vagy oda.
- Szívem, neked van még dolgod mára? - kérdezte a férjem, miközben kipakoltam a tányérokat a mosogatógépből.
- Igen. El kell mennem bevásárolni, főznöm kell, mert holnap nem biztos, hogy lesz rá időm és a főnököm is rámsózott még munkát a gépen, úgyhogy azt is megcsinálom ma. Ja, meg van vagy egy toronnyi vasalnivalóm, be kell raknom mosást, kiteregetni és felmosni, bár ez az utóbbi lehet ráér holnap, ha ma már nincs időm. Meglátjuk - egyenesedtem fel, becsukva a mosogatógép ajtaját, majd fáradtan nyújtózkodtam egyet.
- Értem - bólintott - Gondoltam, ha már nincsenek itthon a gyerekek és kettesben leszünk, kihasználhatnánk, de te tudod.
- Sokkal szívesebben választanám a te opciódat, de nem kéne se éhen halnunk, se kuplerájban élnünk. És az állásomat is szeretném megtartani.
- Hát, ahogy akarod - hagyta rám, majd témát váltott - Van itthon valami chips, szotyi, vagy ilyesmi?
- Nincs, de ha éhes vagy... - kezdtem magyarázni, miközben kinyitottam a hűtőajtót.
- Nem vagyok, nem azért - legyintett - Csak mindjárt kezdődik egy meccs a tévében. Fontos.
- Fontos - biccentettem - Hát, van egy csomag popcorn, amit igazából magamnak vettem valamelyik nap, de mindegy, hozok helyette majd másikat.
- Tökéletes, királynő vagy - puszilta meg az arcom, majd már ott se volt, ment a fontos meccshez a tévében.
- Szívesen - gondoltam magamban.
Ezután nem sokkal elkészülődtem, hogy elmenjek a szokásos nagybevásárlásra.
Mivel a kocsink elromlott, muszáj voltam a tömegközlekedést választani, úgyhogy elővettem egy nagyobb hátizsákot és egyelőre üresen felvettem a hátamra.
Hegyen (inkább dombon, de viszonylag magasan és nyugodt helyen) lakunk, szóval mire elcaplattam a buszmegállóig, az eleve nem volt egy túl rövid idő, és inkább próbáltam nem arra gondolni, hogy ezt visszafele majd cuccokkal kell megtennem.
Igazából majdnem biztos voltam benne, hogy úgyis taxival jövök.
Mindegy, olyan háromnegyed-egy óra múlva kiválasztottam egy szimpatikus bevásárlókocsit a bolt bejáratánál, majd a szokásos rutinomat követve elkezdtem végigmenni a sorokon, és levenni a polcról a különböző árukat a fejemben összetett bevásárlólista alapján.
- Annyira jó lenne, ha nem pakolnának át mindig mindent - gondoltam magamban bosszúsan.
Piszkosul idegesítő.
Azt hiszem, éppen a kasszát hagytam el fizetés után és pakoltam be a hátizsákomba a cuccokat a kijárat közelében elhelyezett hosszú asztalnál, amikor megcsúszott a kezem és elejtettem a nyitott cipzárú pénztárcám.
- A francba már! - idegeskedtem, majd a hátizsákot az asztalon hagyva lehajoltam és elkezdtem összeszedegetni az aprókat a földről.
Csak egy kicsit volt kellemetlen, ráadásul feszült is voltam a rengeteg teendőm miatt, a munkám miatt, a férjem miatt, kapkodtam, a hajam egyfolytában az arcomba hullott, ráadásul égett is a fejem rendesen, hogy a földön kuporogva szedegetem fel a sok-sok érmét a földről, szóval úgy ahogy voltam, teljesen szét voltam csúszva.
- Várjon, itt is van - hallottam meg egy férfi ismerős hangját a hátam mögül, amikor már azt hittem, hogy megvagyok, amit először még nem sikerült beazonosítanom, majd az a valaki felszedett még egy-két messzebb gurult aprót és odanyújtotta nekem, én pedig oda se nézve vettem el tőle.
- Köszönöm szépen - szórtam bele utolsónak a tárcámba azt a néhány érmét, majd gondosan becipzároztam a pénztárcám, felegyenesedtem és elraktam a táskámba.
Ezt másodpercek töredéke alatt vittem véghez, majd rápillantottam az imént besegítő idegenre, akivel egymás szemébe nézve egyszerre ismertük fel egymást.
Tíz éve szakítottunk, de be kellett látnom, hogy még tíz év után is lélegzetelállítóan jóképű és egyáltalán nem látszik meg rajta semmi a korából. Hiába, ez már csak a személyéhez tartozik, az imidzse része a genetikai lottó-nyertesség.
Hogy őszinte legyek, ez alatt a tíz év alatt nagyon kevésszer találkoztunk és még kevesebbszer beszéltünk, konkrétan egy kezemen meg tudnám számolni. Utoljára talán négy-öt éve láttam, tudtommal ő is élt külföldön egy darabig.
Keveset tudok róla és az életéről azóta, hogy nem tartom vele a kapcsolatot, ezt a kevés infót is a nővérem mondta el nekem (aki szintén csak egy keveset tud a volt barátomról Pityun keresztül) amikor éppen nem tiltottam meg neki, hogy Róla beszéljen. Mondjuk ez csak az első egy-két évben volt, utána már nem kellett megtiltanom semmit, egyszerűen csak nem került témába.
Szóval igen, nagyon rég láttam, nagyon rég beszéltem vele és nagyon régóta nem része az életemnek (mint én se az övének), mégis, most, hogy ott állt előttem, valami fura érzés tört rám.
Abszurd hasonlat lesz, de valami olyasmi, mint amikor jópár hét nyaralás, vagy távolléti munka után végre hazaérek és az otthon örömére levetem magam az ágyamra.
Mondtam, hogy abszurd lesz - de tényleg csak így tudom körülírni.
- Ó - pislogtam - Szia - köszöntem a fülem mögé tűrve egy hajtincsem, mire halványan elmosolyodott.
Ugyanaz a mosoly. Ugyanaz.
- Szia - köszönt vissza, majd fürkészve végigmért - Bocs, nem ismertelek fel először.
Tény, hogy vele ellentétben én nem keveset változtam külsőleg, azóta, amikor még a "Szöszi"-je voltam pár éven át - a szőke, hosszú hajam például sötétbarna, nagy hullámú és rövid lett, cuki macskás pulcsik és skinny farmer helyett blúzt, magassarkút és vászonnadrágot hordok, vagy szűk, elegáns szoknyát (esetleg blézert), a régen szívesen pingálgatott körmeim most teljesen natúrak és normális (rövid) hosszúságúak, az arcomról látszik, hogy már nagyon nem tizenéves vagyok (és még csak nem is huszonkettő), és bár egyáltalán nem vagyok elhízva, azért szedtem fel egy-két kilót az évek alatt. Ezt az utóbbit egyébként annyira nem is bánom.
Igazából ahogy hosszú idő után újra elvesztem abban a szép kék szempárban, akkor tudatosult bennem először igazán, hogy mennyire nem vagyok már az a cuki, bolond, szerelmes kamasz lány, aki a suli legmenőbb, leghelyesebb, legeslegjobb fiújával jár, belepirul, ha "Szöszi"-nek hívja, és a közös zenéikre rajzolgat a szobájában.
Ma már rajzolni se nagyon van időm.
- És, hogy vagy mostanában? - érdeklődtem, miközben, ha már így összesodródtunk, egymás mellett a kijárat felé vettük az irányt.
Ugyanarra vezetett az utunk, kínos lett volna nem együtt mennünk.
- Megvagyok - vont vállat - Te? - nézett rám.
- Én is - válaszoltam.
Egy darabig beállt kettőnk közé a kínos csend, csak néhány szót váltottunk, meg feltettünk egy-két sablonkérdést, de a parkolóba érve valahogy rámtört, hogy ennyi év után, ami alatt szinte nem is találkoztunk, most még nem akarok elválni tőle, ki tudja, mikor beszélünk megint legközelebb?
Valószínűleg ő is ezt gondolta, szóval a parkoló patkáinál szó nélkül egymás szemeibe néztünk, majd sóhajtva rászántam magam, hogy jó, mindegy, köszönjünk el, amikor megkérdezte:
- Kocsival vagy?
Meglepett a kérdése, de teljesen őszintén válaszoltam neki.
- Nem, tegnap vittük szervízbe. Félig busszal, félig gyalog megyek - feleltem, miközben elővette a kocsikulcsát.
- Merre laksz? - kérdezte.
- Szeben utca. Nem hinném, hogy tudod, hol van, nincs túlságosan közelben.
- Az ott van magasan, nem?
- De - bólintottam.
- Akkor tudom - mondta, majd megpörgette az ujján a kocsikulcsát és rámnézett - Hazadobjalak?
Nem tudom megmagyarázni, de a kérdésére nagyon vigyorogni kezdtem magamban, aminek köze sincs ahhoz, hogy így nem kell a félhomályban felhurcolnom a házunkhoz magamat és a cuccokat gyalogszerrel, egyszerűen csak olyan furcsán jó érzés volt vele lenni. Talán, mert egy picit visszacsöppentem miatta a kamaszkoromba. Vagy nem tudom.
- Ha útba esik, akkor megköszönöm - hálákodtam, mire Casso is elmosolyodott, majd a fejével előre biccentett, valószínűleg a kocsija irányába, hogy kövessem.
- Gyere csak.
Az autója ránézésre se volt egy kétfilléres darab, férfias, elegáns, és nagyon menő.
Kinyitotta a slusszkulccsal, majd felnyitotta a csomagtartót és berakta a táskámat.
Ahogy beültem a kocsija anyósülésére és bekötöttem magam, kicsit feszengeni kezdtem, majd az ölemben tartott kezeimet összekulcsolva figyeltem, ahogy beindítja az autót.
Ahogy a kezére pillantottam, azonnal észrevettem a jegygyűrűjét, és bár tudtam róla, hogy van menyasszonya (azt hiszem, Valériának hívják, egyszer láttam, tagadhatatlanul csinos, bájos, gyönyörű nőszemély, vajon miért nem lepődöm meg?), azért kicsit zavarba hozott, még akkor is, ha engem pedig otthon vár a férjem.
Egy biztos, ha valaki tizenegy éve azt mondta volna nekem, hogy lesz olyan nap, amikor mindketten jegygyűrűt hordunk majd, csak éppen nem egymásét, és tíz év különlét után együtt utazunk kettesben, egészen biztosan ráripakodok, hogy ne mondjon ilyeneket, ilyen nincs - hát, ezek szerint mégis van.
- Amúgy nem könnyű az a táska, tényleg az volt a terved, hogy egyedül felcipeled a hegyoldalon? - kérdezte halványan mosolyogva.
- Nagyon más választásom nincsen - sóhajtottam - Valakinek fel kell vinnie, ha nincs kocsim.
- Férjed?
- Dolgozik - vágtam rá.
Vagy éppen meccset néz az ágyban popcornnal. No comment.
- Valéria, ugye? - kérdeztem egy kicsivel később, mert elbizonytalanodtam - A feleséged.
- Igen - biccentett - Egyébként még nem vettem el.
- Értem - bólintottam - Ő fiatalabb nálad, nem?
- Pár évvel csak.
- Ne érts félre, de amikor egyszer láttam valahol, jóval fiatalabbnak tűnt, mint te - mondtam - Csinos nő, nagyon jól tartja magát akkor - jegyeztem meg, mire halványan elmosolyodott - Mondjuk te sem panaszkodhatsz, ha részleges amnéziát szenvedtem volna, azt is hihetném, hogy tíz évvel ezelőtt vagyunk.
Casso arcán erre átfutott valami furcsa érzés, mire egy pillanatig elszakította a tekintetét az útról és rámnézett.
Amikor visszafordult, láttam, hogy már veszi a levegőt hozzá, hogy mondjon valamit erre, de végül mégsem tette, aminek az okát valószínűleg soha nem fogom megtudni biztosan.
Ezt látva inkább témát váltottam.
- Egyébként az utat mondjam? - kérdeztem.
- Nem kell, szerintem tudom. Ha mégsem, majd kérdezek.
- Oké, főnök - tettem fel a kezeimet mosolyogva, mire halkan elröhögte magát.
Útközben dugóba kerültünk.
- Baleset volt, vagy mi? - leskelődtem előre az ablakon át.
- Valószínűleg.
Gyorsan megnyitottam a GPS-t, ami igazolta a sejtelmünket, ráadásul hosszú álldogálást ígért, úgyhogy habozva megnyitottam a telefonomon a névjegyzéket.
- Egy pillanat, ha nem gond, gyorsan hazatelefonálok, hogy kések. Hamar lerendezem - ígértem meg zavartan Cassora nézve, miközben megkerestem a férjemet a listámban.
- Csak nyugodtan - mondta, miközben előrébb állt az autóval egy kicsit.
Felhívtam Dénest.
- Szia Drága - köszönt bele a telefonba.
- Szia, bocsi, ha zavarlak... - kezdtem bele - De nem tudom, mikor érek haza, szóval egyrészt ne lepődj meg, hogy kések, másrészt meg ha ráérsz, megkérhetlek, hogy rakj be egy mosást? Hátha lejár, mire hazaérek, és azzal is könnyebb dolgom lesz, és...
- Hát, oké - adta meg magát félbeszakítva - Akkor majd gyere.
Jó hamar lerázott, de mindegy.
Ahogy letettem a telefont, gondterhelten felsóhajtottam, majd egy pillanatra lehunytam a szemem.
- Minden oké? - kérdezte Casso felém fordítva a fejét, mire zavartan elnevettem magam.
- Őszintén szólva nem nagyon, teljesen szét vagyok csúszva és idegileg is kivagyok - temettem a tenyerembe az arcom - Ne haragudj, ha úgy érzed, hogy ez rajtad csapódik le, jogtalanul.
- Nem ezért kérdeztem - rázta meg a fejét kedvesen elmosolyodva - Csak érdekelt.
- Tényleg? - fordultam felé meglepetten.
Ez elég hülyén jött ki így, de már olyan régen hallottam bárkitől is ezt az egyszerű "minden oké?" kérdést, hogy lassan már el is felejtettem, hogy valaki ezt őszintén is meg tudja kérdezni, hátsó szándék nélkül.
- Igen.
- Ó - pislogtam, majd észrevettem, hogy akaratlanul mosolygok - Köszönöm.
Casso erre szavakkal nem mondott semmit, csak oldalra fordítva a fejét a szemeimbe nézett, ezzel pedig tudom, hogy méginkább lelepleződtem, hogy te jó ég, dehogy is, semmi sem oké, ő pedig pontosan értette az egész helyzetemet.
Egyszerre kaptuk el a tekintetünket, majd beállt kettőnk közé a merengős csend, ami már közel sem volt olyan kínos, mint amikor összefutottunk a boltban.
- Tudom, hogy lejárt lemez az egész, de... - szólaltam meg halkan - Elképesztően hiányoztál olykor.
Casso csak egy pillanatig tudott rámnézni, miközben én az ablaküvegnek döntve a fejem figyeltem a város fényeit, majd egyszer csak megtörte a csendet.
- Tudod, hogy te is.
Erre csak lesütöttem a szemem, és emiatt akkora érzelmi hullám hatása alá kerültem, hogy időbe telt, mire kisodródtam belőle.
- Ne haragudj, nem tudom, miért hoztam fel a témát - magyarázkodtam megrázva a fejem.
Casso nem válaszolt, csak egy kis idő múlva inkább témát váltott.
- Egyébként még mindig ugyanott dolgozol? - kérdezte érdeklődve.
- Igen, szeretem azt a helyet. Akkor is, ha mindenki szerint túl sokat dolgozom - tettem hozzá - A főnököm elég kemény, de ez kell ahhoz, hogy ne menjen csődbe a cég.
- Részben. És, marad másra időd?
- Magamra nem túl sok, de rengeteg teendőm van, muszáj megcsinálni. Nagy háztartás, két gyerek... - soroltam, mire meglepetten rámnézett - Két kislány - tettem hozzá büszkén.
- Gratulálok - biccentett - Egyébként azt tudtam, hogy szültél egyszer, de...
- Ikrek - mondtam mosolyogva.
- Ja - bólintott - És, milyen nevet kaptak?
- Linett és Kira. Az egyiket a férjem a választotta, a másikat meg én.
- Te voltál a Kira - találta ki azonnal, mire hitetlenül elnevettem magam - És a rövid "i"-s formájában - tette hozzá.
- Honnan tudtad? - pislogtam meglepetten, mire Casso mosolyogva rámnézett.
Vajon honnan?
- Biztos jó anya vagy - mondta egy kicsivel később - Nem tudlak elképzelni nem annak.
- Remélem, igazad van. Eleinte rengeteget stresszeltem rajta, most már talán egy kicsit belejöttem a dologba. Egyébként ti gondolkodtatok már gyereken? - érdeklődtem, hogy ne csak rólam folyjon a szó.
- Hát... - fordította el a fejét - Szóba került már párszor, meg nem lenne rossz majd, főleg Vali szeretne jobban, de még nem érezzük úgy, hogy ideje lenne - magyarázta kevésbé összeszedetten - Érted.
- Persze - biccentettem - Nálunk is így volt az első pár évben.
Casso bólintott, majd kicsit tisztult az autóút, úgyhogy előrébb gurult.
- Amúgy remélem a férjed nem kifogásolja majd, hogy én hoztalak - váltott témát - Hogy hívják amúgy?
- Dénes - válaszoltam.
Dénessel már jó pár éve házasok vagyunk - és itt szembesültem vele, hogy mennyire kiestünk Cassoval egymás életéből.
Talán, ha Casso és én nem lettünk volna olyan fiatalok, talán lett volna esélyünk megmenteni a kapcsolatunkat sok évvel ezelőtt. Sokat veszekedtünk, sok volt a problémánk, sok volt a feszültség - és nem mondhatom azt, hogy a jelenlegi házasságomban minden annyival simábban megy, mint régen Cassoval, mert dehogy megy, sőt, sokkal nehezebb az egész, csak annyi a különbség, hogy már rég nem vagyok tini, de még friss, fiatal felnőtt sem; megkomolyodtam, megtanultam a helyén kezelni az eseményeket, elsiklani különböző dolgok felett.
A Cassoval való kapcsolatomban volt valami fiatalkori varázs, sok érzelem és szenvedély, szabadságérzet, álmodozások, rózsaszín felhő... hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik néha az az életem, nem gondolok vissza rá olykor egy szomorú mosollyal az arcomon, arra az időkre, amikor még olyan varázslatosan pofonegyszerű volt az élet.
Talán vágyom rá néha újból, talán elgondolkodtat olykor az idő gyors múlása, de ha vissza is kaphatnám azt az életet, nem tudnék olyan boldogan élni benne, részben mert tényleg kinőttem a kamaszkori románcokból és mert annyi minden nem lenne, amit most szeretek és fontos nekem, hogy ha választhatnék, akkor se kérném vissza.
Igen, azt hiszem, nem kérném vissza.
- Szerintem nem lesz olyan nagy baj - feleltem Casso első kérdésére bizonytalanul - Vagyis nem hinném. És nálatok?
Casso először nem felelt a kérdésemre, látszólag magában átfuttatta a válaszokat, amiket mondhatna, úgyhogy elnevettem magam és megszakítottam a gondolkodását.
- Tehát nem tervezted beavatni.
- Figyelj - nézett rám őszintén - Te se örülnél, ha Dénes a volt barátnőjét fuvarozgatná haza este.
- Valóban nem - láttam be - Viszont most így megközelítve valószínűleg Dénes se örülne, ha tudná, hogy a volt barátom fuvarozgat haza engem.
- Ezért kérdeztem. Mondd majd, hogy hol rakjalak ki.
- Oké, köszi - bólintottam.
Amikor a hamar elröppent, de hosszú idő eltelte után az utcánkhoz értünk, pont abba a sarokba, ahol befordulva nagyon kevés sétával már otthon vagyok, Cassora néztem.
- Itt szerintem jó lesz - jeleztem halkan, mire Casso lelasított és megállt - Nagyon köszönöm, hogy elhoztál, és ne haragudj, ha kínos helyzetbe hoztalak, hozlak, vagy... vagy ilyesmi.
Casso elmosolyodott.
- Ne görcsöld túl magad - nézett rám, miközben a mosolya megmagyarázhatatlanul megnyugtatott, majd előrehajolt egy kicsit a kormány felett, és a házunkra pillantott, amire így épphogy rálátást nyert, mint a házunkra, és mint az emeleti szoba ablakán kilátszódó tévé-képernyőre, amin (ráadásul férfi szemmel) azonnal kiszúrta a focimeccset, tudom, hogy tudta onnantól, hogy azt a férjem nézi, megalkotott róla egy véleményt, megtartotta magának, mindezt egy rövid pillantás alatt, majd újból rámnézett.
- Segítsek kiszedni a cuccokat? - kérdezte.
- Nem, köszi, szerintem megoldom - nyitottam ki az ajtót, majd kiszálltam a kocsiból és hátramentem a csomagtartóhoz, ahol megállt a tudomány. Egyedül a saját autómat tudom  csak kezelni sajnos - Öhm, hogy is nyílik ez?
- Várj, megyek - nevette el magát, miközben megnyomott valami gombot, lassan kinyílt a csomagtartó magától, ő pedig kiszállt hozzám és segített kiszedni a cuccaimat.
- Köszönöm - vettem fel a hátizsákom.
Csak néhány szót beszéltünk ez után, majd nem akartam tovább feltartani, meg látszólag ő sem engem, úgyhogy ideje volt elbúcsúznunk.
- Akkor... majd beszélünk - tűrtem egy hajtincsemet a fülem mögé, majd nem akartam túl nyomulósnak tűnni, úgyhogy az előző évekre visszagondolva kénytelen-kelletlen hozzátettetem: - Valamikor.
- Beszélünk - egyezett bele Casso, miközben hátralépett egyet - És legközelebb ne szervezz magadnak gerinctörést - tette hozzá mosolyogva, arra utalva, hogy ezt a sok nehéz cuccot felcipelnem tényleg egyenes út lenne minimum egy ortopédushoz.
- Nem fogok - nevettem el magam.
Casso kinyitotta a kocsija ajtaját, majd mielőtt beült volna, visszafordultam hozzá.
- Casso - szóltam utána, mire felém fordította a fejét - Örülök, hogy találkoztunk - vallottam be őszintén, mire elmosolyodott.
- Én is, Szöszi - mondta mosolyogva, majd beült a kocsiba, elindította, intett egyet és elhajtott.
Egy kis ideig ott álltam még az utcasarkon, és csendben figyeltem a távolodó autó alakját, majd amikor észrevettem, hogy szüntelenül mosolygok, hitetlenül elnevetve magam lehajtottam a fejem.
Tíz éve volt, hogy szakítottunk.
Tíz éve nem éreztem magam ennyire teljesnek.
****************************************
Ennyit egyelőre. 😊
Remélem, hogy tetszett egy-kettő a fentiekből, igyekeztem jól és megfelelő mennyiségűt összeválogatni, írjátok meg, ha van véleményetek, hozzáfűznivalótok, vagy ilyesmi. 🥰

Remélem mindenkinek jól telt a tavaszi szünet, kellemes húsvétotok volt, és nem sokára találkozunk a következő részben.

Puszi mindenkinek! ❤️
Kiki