Január 30. (kedd)
A mai napom egészen addig volt tökéletes, amíg Cassoval meg nem érkeztünk a sulihoz.
De kezdjük a legelejéről.
- Jó reggelt, Szöszi - suttogta Casso a nyakamra, mire ösztönösen felhúztam a vállam egy picit.
- Szia - mosolyogtam rá, majd megfordultam a karjai között és egy hosszú, szédítő "jó reggelt" csók után felkeltünk.
Mindketten elkészültünk, majd lementünk a konyhába reggelizni.
Anya már dolgozott az emeleten, úgyhogy magunknak kellett kaját csinálni.
El is döntöttük, hogy csinálunk lágytojást, mert miért is ne.
- Szóóóval - lapozgatott Casso a telefonján, miközben én előszedtem a tojásokat, ő pedig közös elhatározásból "menjünk a biztosra" alapon gyorsan előkeresett egy lágytojás receptet, mert én valószínűleg még azt is képes lennék elrontani - Első lépés. Egy edényben forralj fel vizet.
- De mennyit? - kérdeztem tanácstalanul.
- Fogalmam sincs, azt nem írja - vont vállat - De úgy kábé annyit, hogy befedje a tojást.
- Valahogy így? - mutattam az edényre, amit nagyjából háromnegyedig töltöttem.
- Aha. És kapcsolt be a gázt - tanácsolta egy halvány mosollyal az arcán.
Igen, valami ilyesmi, amikor a két konyhatündér egymásra talál. :)
- Második. Adj hozzá egy csipet sót - olvasta tovább - Mit csinálsz? - nézett rám röhögve, amikor éppen megszagoltam a sót, hogy tényleg az-e. Szag alapján felismerem, tudom, hogy profi vagyok. :)
Bár mondjuk egyszer már csináltam Anyának sós kávét, úgyhogy lehet nem kéne nagyarcúskodnom ezzel a páratlan képességemmel. :)
- Nem akarok cukros lágytojást - vontam vállat, majd amikor megbizonyododtam, hogy sót szagolgatok, szórtam valamennyit a vízbe - Mi a következő? - kérdeztem.
Úgyhogy ezzel elvoltunk egy darabig. :)
- Szerintem jelentkezhetünk is a Konyhafőnökbe - jelentettem ki büszkén, amikor kész lett a "főztünk" (:D).
- Alap - biccentett szórakozottan.
Biztos megnyernénk, főleg, hogy egy lágytojás (vagyis több, csak egyszerre) elkészítése is alsóhangon tíz percet vett igénybe.
Recepttel. :)
Még jó, hogy Anyu ezt nem látta, ugyanis a szerencsétlenkedésünket végignézve valószínűleg sírva fakadna.
Na, mindegy. :)
- Egyébként most eltekintve attól, hogy nem voltam biztos a lágytojásban, tudok nokedlit szaggatni - meséltem Cassonak útközben, mire elnevette magát.
- Igen? - fordította felém a fejét mosolyogva.
- Aha. Mindenáron meg akartam tanulni, mert észrevettem, hogy ha egy lánytól meg akarják tudni, hogy mennyire házias, vagy a lány akar vele dicsekedni, akkor valamiért mindig a nokedliszaggatás kerül szóba - vontam vállat, mire Casso egyszerűen csak felröhögött.
De, most nem? :)
Az valahogy soha senkit nem izgat, hogy Anya mennyiszer befog a házimunkába porszívózni, mosogatni, törölgetni, felmosni, ablakot pucolni, pakolni, meg ilyenek, de ha nem tudok nokedlit szaggatni, akkor egy elkényesztetett liba vagyok. Soha nem értettem.
Jó, mondjuk igazából mindegy.
Eddig kifejezetten jó napom volt - hangsúly az "eddig"-en -, aztán megérkeztünk a suli előtt fagyoskodó társasághoz (akik egyébként fogalmam sincs, miért itt ácsorogtak a hidegben).
- Sziasztoook - integetett nekünk Csenge, aki már a fiúkkal viháncolt.
Ó, hogy az a...
- Jó reggelt - erőltettem egy mosolyt a fejemre, majd amikor Csenge elfordult, Enikőékre néztem, akiknek a "most akkor melyikünk fojtsa meg úgy, hogy ne legyen feltűnő?" tekintete az enyémhez hasonló véleményről árulkodott.
Csenge sajnos ma is tökéletesen nézett ki, csípőig érő, fehér kabát volt rajta (teljesen másik, mint ami tegnap), szűk, bézs farmer, abba elegánsan betűrt puha pulcsi, pont úgy, hogy látszódjon a gyönyörű díszöve, szép, női csizma, fényes haj, csillogó szájfény, hosszú szempillák és gyönyörű szemek. Ahh.
Mindegy, ott maradtam velük (hülye lennék otthagyni Csengét egyedüli lányként a fiúkkal, közülük is leginkább Cassoval), igyekeztem az új osztálytársunkat nem hátbaszúrni a tolltartómban lévő papírvágó ollómmal, majd megérkezett Márti is.
- Hali - intett nekünk, majd egy kis habozás után odajött hozzánk, miközben egy mozdulattal kirántotta a füléből a fülhallgatóját.
- Muti, mit hallgatsz - kapta ki a kezéből Ricsi a telefonját - Green Day? Adlak - biccentett, mire Márti elmosolyodott.
Hát igen, ő amióta az eszemet tudom, Green Day imádatban él. :)
Szegényt általánosban többször is leszólták emiatt.
- Kösz - nézett rá csodálkozva.
- Máskor is - vont vállat Ricsi röhögve.
Ahogy kettőjükre néztem, akaratlanul is átfutott az agyamban valami, de inkább hagytam.
- Nemtom', nekem a Green Day túl régi - szólalt meg Csenge, kizökkentve a gondolataimból, mire a fiúk (plusz Márti) visszafojtva a röhögésüket, egyszerre összenéztek.
- Miért, te mit hallgatsz? - kérdezte Laci végül, miközben Andris elkezdte nyávogva énekelni a Dance Monkey-t. Hülye. :)
- Ne izélj már, az egy tök jó szám - nézett Csenge Andrisra, aki ekkor a fiúkkal együtt irtózatosan elkezdett röhögni - Amúgy általában popot, meg ilyen TikTokos zenéket szoktam hallgatni, slágereket, amik így rám ragadnak, tudjátok - folytatta.
Na, erre a fiúk mégjobban röhögni kezdtek.
- Kérlek, folytasd - vihogott Ricsi.
Vissza kellett fojtanom a mosolyomat, hogy ez az, végre Csengét is kiröhögi valaki, hiába vagyunk bizonyos szemszögből egy oldalon, de mire idáig jutottam volna, Csenge mosolyogva visszaszólt.
- Bocs, hogy nekem nem jön be, amit ti szerettek, mondjuk én nem szóltam le eddig a tieteket... - dobta át a haját a válla felett - De most komolyan, metál? Ne már, ugyanolyan az összes zene, mindenki hörög, aztán ennyi. Pfúj, köszi, nem - nézett végig a fiúkon - Vannak az ilyen nagy bandák, meg a koncertjeik, ilyen Mellatika, meg ilyen fesztiválok, nem is értem, mi ez a nagy hype, akkor már inkább vennék valami mást abból a pénzből, amiből a jegyet vettem, Jézus.
- Errefelé Metallica koncertnek hívjuk, Slágerke - röhögött Casso - De lehet ez csak valami tájszólás. Nem? - fordult a többiek felé, akikkel ezután mégjobban elkezdtek röhögni.
Jó, függetlenül attól, hogy Csenge zenei stílusa közelebb áll az enyémhez, mint a fiúké (plusz Mártié), és nagyon nem tetszett Casso "Slágerke" becézése, akármilyen gúnyos is (sőt), azért erre akaratlanul is elmosolyodtam és vigyorogva összenéztem Saciékkal.
- Menjetek már! Te is, Rocki - tette csípőre a kezeit Cassora nézve, aki erre csak szórakozottan összenézett a többiekkel.
Milyen Rocki? Casso Slágerkének hívja Csengét, Csenge meg Rockinak Cassot? Valaki adjon egy nyugtatót.
Most.
- De amúgy szeretlek titeket, úgyhogy ne rontsátok el - tette hozzá mosolyogva.
Nem, egy nyugtató most már nem elég, egyszerre kérek vagy hármat, egy fájdalomcsillapítót, plusz egy koporsót Csengének.
Ámen.
A teremben nulla, azaz nulla életkedvvel huppantam le Mira mellé (Mátrai ültetésrendje szerint, és ma etikával kezdtünk).
- Szőlőcukor? - nyújtott felém egy csomaggal.
- Köszi - vettem egyet. Mira nem nagyon szokott kínálgatni senkit, sőt, úgyhogy egy kicsit furcsálltam - Nem szereted?
- Nem kívánom - vont vállat - Meg nincs is rá szükségem. Valószínűleg dolgozat lesz, ez meg serkenti az agyat. Az enyémet már nem kell tovább serkenteni.
- Értem - bólintottam - Elfordult a nyakláncod - figyelmeztettem. Mira nagyon kikészülne, ha utólag tudná meg, hogy egész nap így volt, mert elképesztően rendmániás (ilyen dolgokban is), úgyhogy gondoltam, szólok.
- És? Neked meg szétjött a copfod - nézett rám.
- Jó, jó. Csak szóltam - tettem fel a kezem védekezően.
A következő pillanatban Mira elejtette a füzetét, aminek így megszakadt a borítója, de a lány csak bevágta a táskájába.
- Bocsi, de minden rendben? - kérdeztem óvatosan.
Nem tetszett a viselkedése.
- Igen - felelte hűvösen.
- Nem úgy nézel ki... - fürkésztem.
- Mondom igen! - közölte indulatosan, majd felpattant és kiviharzott a teremből.
Értetlenül néztem utána, majd gondoltam egyet, és utánasiettem.
Mirát végül az udvaron találtam meg egy padon ülve.
Az arcát a tenyerébe temette, a haja előrehullott, és száz százalékig tűnt, hogy itt valami nagyon nem oké.
Félve ültem le mellé.
- Figyelj, ha bármiben tudok segíteni... - kezdtem halkan, mire hirtelen rámnézett.
- Senki nem tud segíteni. A szánalmad meg pláne - dörzsölte meg az arcát idegesen.
- De ha mégis tudnék segíteni, rám számíthatsz - biztattam.
- Van egy felesleges, egészséges szíved? - nézett rám, mire meglepetten pislogtam kettőt. Te jó ég! - Nincs. Erről ennyit.
- Úristen, mi történt? - kerekedtek el a szemeim. Mira nem válaszolt - Nekem elmondhatod, tényleg. Titokban tartom.
- Elhiszem. Enikőékkel együtt - biccentett ironikusan, miközben erőszakosan megtörölte a szemeit.
- Nem mondom el senkinek. Csak mondd, hogy mi történt, és megpróbálok segíteni - ajánlottam fel kedvesen.
- Tudod mit? Ha ennyire akarod, legyen - törölte meg a szemeit - A bátyámnak évek óta van egy súlyos betegsége, ami ellen évekig küzdöttünk, egy ideje kórházba került, és... - mesélte, majd hirtelen kitört belőle a zokogás - Úgy tűnik, hogy nem éli túl.
Ez egyszerre sokkolt le, és kezdtem el könnyezni miatta, ő folytatta tovább, én pedig a szememet törölgetve hallgattam.
- Megígértem neki, hogy nem sírok - mondta tovább levegőt kapkodva - Soha nem sírtam mások előtt, hogy azt higgyék, minden rendben, és erős vagyok, aztán minden nap, amikor hazaértem, és ránéztem, akkor már soha nem tudtam tovább tartani magam - folytatta szaggatottan.
Ahogy Mira ott sírt előttem (pontosabban velem), hirtelen teljesen máshogy láttam.
Nem volt az a maximalista, kegyetlen, nagy önbizalmú Mira, hanem egy lány, aki legbelül meg van törve, és zokogással ad ki mindent magából.
Körülbelül óra feléig (igen, közben becsengettek) sírtunk egymás mellett a padon (borzasztóan könnyű engem megsiratni, de ezen ki nem sírna?), aztán bementünk a mosdóba megmosni az arcunkat.
Casso közben már írt, hogy hol vagyok, de nem válaszoltam.
- És gondolom, ma elmész hozzá a kórházba - mondtam halkan, miközben elzártam a csapot.
- Igen, ma is - bólintott, majd határozottan megszorította a copfját - Innen egyből a suliból.
- Esetleg elkísérjelek odáig? - ajánlottam fel halkan, mire meglepetten rámnézett.
- Igazság szerint jó lenne - dörzsölte meg az arcát - Egyszer már elsírtam neked magam, amiről egy szót se szólsz senkinek, másodszorra csak nem fogom a villamoson.
- Akkor suli után - mosolyogtam rá.
Amikor felértünk az osztályunkhoz, az ajtó előtt Mira megtoppant.
- Nem szoktam ilyesmit mondani, de... - szólalt meg - Köszönöm, hogy meghallgattál, és hogy jössz velem. Tényleg - nézett rám.
- Ez a legkevesebb - vontam vállat halványan elmosolyodva, majd összeszedtem magam, és egy kopogás után benyitottam a terembe.
Mondanom sem kell, az osztályban (az igazgatóhelyettessel egyetemben) az összes szempár ránk szegeződött.
- Van valami érdekes rajtam, vagy miért néztek ennyire? - forgatta meg a szemeit Mira, teljesen visszacseppenve az egy szünettel ezelőtti, megszokott énjébe, majd felszegett állal végigment az osztálytermen, és leült a helyére.
Oscart neki. Hogy csinálja, hogy ezek után is ennyire el tudja rejteni az érzéseit?
Cassora pillantottam, aki teljesen értetlenül nézett kettőnket, mire csak legyintettem, ő meg hitetlenül elnevetve magát szórakozott tovább a mellette ülő Niki bojtos kulcstartójával. Elvan a gyerek, ha játszik. :)
Mátrai óra után természetesen kérdőre is vont minket.
- Rosszul voltam, Leni pedig velem maradt a mosdóban - mondta Mira.
Mivel Mátrainak kábé mi vagyunk a legjobb diákjai (tanulás szempontjából, amit én fogalmam sincs, hogy hozok össze), nem sokat akadékoskodott ezen, majd sietett a következő órájára.
- Oké, Szöszi, készülj fel, mert három kérdésem is van - ült le mellém Casso szünetben - Hova tűntél egy másodperc alatt, mit keresett veled egy maximalista őrült, és miért piros a szemed? - vonta fel a szemöldökét magában mosolyogva, mire zavartan elnevettem magam.
- Mira nem maximalista őrült - ráztam meg a fejem - A többit nem mondhatom meg.
Megígértem, be is tartom. És a lányoknak is ezt fogom mondani.
- Hát, oké - vont vállat - De ijesztő a szemed.
- Majd elmúlik - nevettem fel szomorkásan.
A piros szem elmúlik. De Mira bátyjának a betegsége közel sem biztos... ilyenkor jövök rá, hogy amikor hisztizek, hogy milyen rossz nekem, mennyi ember van körülöttem, akikről még csak nem is tudom, hogy nekik mennyivel nehezebb az élet... :(
Szóval ez jelentősen megbélyegezte a napomat.
Az utolsó óránk osztályfőnöki volt - Madaras így fél év után új ültetésrendet állított össze, ami amúgy nem lenne rossz, ha Casso nem Csenge (!!!) mellett ülne, én meg az így páratlan létszám miatt egyedül (év végéig!), no comment -, amin az ofő jelezte nekem, hogy ne felejtsem el a holnapi országos rajzversenyt, amire ugye továbbjutottam, majd amíg Mira az ofővel váltott egy pár szót, gyorsan elpakoltam a szekrényemben, hogy ne kelljen rám várnia.
- Ma mozi? - kérdezte Casso, aki közben odajött hozzám, amíg rámoltam.
- Inkább holnap. Nem biztos, hogy ma ráérek, és valószínűleg nem leszek olyan állapotomban, hogy mozizzak - feleltem őszintén.
Ki tud úgy összebújva mozizni a barátjával, hogy pár órával előtte egy osztálytársát kísérte el a kórházba, ahol a bátyja az életéért küzd?
- Oké, de miért? - nézett rám értetlenül.
- Mindegy - ráztam meg a fejem.
- Hát, te tudod. Amúgy ahhoz képest, hogy Mira milyen egyenes tud lenni, elég egyszer vele lenned, és egy rakás titkod lesz hirtelen - jegyezte meg.
Ekkor megláttam a folyosó másik végén Mirát a kijáratnál, és mivel erre úgy se tudtam mit mondani, mert abszolút betalált, egy pár másodperc csend után újra megszólaltam.
- Holnap mozi - mosolyogtam Cassora, majd lábujjhegyre állva egy puszit nyomtam a szájára, és Mirához siettem.
Casso csak értetlenül utánam nézett, majd feszülten felnevetett, és elindult a másik irányba, én pedig Mirához.
- Képes vagyok várni, ha már jössz velem, nem kellett volna otthagynod - mondta Mira Cassora nézve, aki eközben odament Ricsiékhez.
- Most már mindegy - húztam el a szám - Akkor menjünk.
Mira útközben olyan volt, mint amilyen lenni szokott.
Tartotta magát, egészen a kórház bejáratáig, ahol egyszer csak kitört belőle a zokogás.
- Tudok valamiben segíteni? - jött oda hozzánk egy nővér.
- Öhm - néztem Mirára, aki így képtelen volt normálisan kezelni az egész helyzetet, úgyhogy nem hagytam ott, és megpróbáltam összeszedni magam - A bátyját keressük Tüzes vezetéknévvel, többet nem nagyon tudok - túrtam a hajamba.
Szerencsére a nővér képben volt, úgyhogy eligazított minket.
Egészen a kórszobáig elkísértem Mirát, aki aztán nagy levegőt véve bement, én pedig kinnt maradtam.
Nem mentem haza, egyszerűen ott ragadtam a folyosón.
Akármennyire is nem ismerem Mira családját, és mint kiderült, Mirát sem, egyszerűen képtelen voltam csak úgy szó nélkül elmenni.
- Úristen, te még mindig itt vársz? - csodálkozott Mira, amikor hosszú idő után kijött a szobából - Nem kellett volna.
- Maradtam - vontam vállat mosolyogva - Tudsz valamit a bátyjádról?
- Az orvosok sokkal pozitívabbak, mint tegnap. Ennyit tudok.
- Akkor ez gondolom, jó, nem?
- Remélem, igazuk van - bólintott, majd rámnézett - Nem tudod, mennyit segítettél azzal, hogy eljöttél velem. Nem is értem, miért vagy velem ilyen kedves - mosolyodott el szomorkásan.
- Ez semmiség - vontam vállat mosolyogva - Az a lényeg, hogy jobban van a bátyád.
- Elméletileg - sóhajtott.
Egy darabig elbeszélgettünk, órák teltek el azóta, hogy megérkeztünk a kórházba, amikor kijött egy orvos, aki váltott egy pár szót Mira szüleivel, majd hozzánk fordult, és röviden elmondta, hogy Mira bátyját minden bizonnyal meg kell majd műteni, de túl fogja élni.
- Úristen! - ugrott Mira a szülei nyakába.
Ennek én is kifejezetten örültem, és bár egy kicsit zavarban voltam így idegenként, de akkora kő esett le a szívemről, hogy az elmondhatatlan.
- Köszönöm - ölelt át Mira engem is végül, amit mosolyogva viszonoztam.
Nemsokára hazamentem, majd mosolyogva mentem be a házba.
- Milyen volt a foci? - kérdezte Anya a konyhában.
Ja igen, neki azt mondtam, hogy beltéri focipályára mennek a fiúk focizni, és megyek velük. Khm.
- Jó volt - bólintottam - Felmegyek tanulni.
Hát, igen, a mai napom sem volt átlagos.
Akkor se, ha erről szinte senki nem tud.

Mai nap - 5/5: Csengét nem bírom, egyszerűen felidegesít a jelenléte, viszont Mirának elképesztően örülök, és ha csak ennyivel is, de tudtam neki segíteni, az végtelenül boldoggá tesz, és egyébként valamilyen szinten örülök, hogy egy másik oldalát is megismerhettem, akkor is, ha erről csak én tudok. Cassot pedig szokás szerint szeretem. :)
*******************************************
Ez egy kicsit másmilyen rész volt, mint a többi, és valószínűleg vannak benne elég unreal részek, de itt most nem is ez a lényeg.
Erről mindenképp akartam már régóta egy részt, mert nekem ez egy elég érzékeny téma, többet is könnyeztem rajta, mint amit vártam.
Úgyhogy remélem, hogy tetszett. ❤️

(A Cassos rész pedig készül)