[01.13.]
"... hivatalosan is a barátnőm lettél.
Kábé három hétig ment minden normálisan, imádtam, hogy végre együtt vagyunk, aztán természetesen pont a szülinapomon kezdődött minden. Mert mikor máskor?
Őszintén szólva, amikor Zsombi először hívott fel téged, már akkor meguntam, hogy egyáltalán szóba került, és most hogy járunk, öt hónap után egyszer csak megint felbukkant.
Miután nyolcadikban otthagytam a csapatot, volt nyugodt másfél évem, amíg nem láttam, örültem is, hogy megszabadultam tőle, aztán te újból visszahoztad, én meg már akkor tudtam, hogy ez el fog tartani egy darabig.
Mindegy, a szülinapomon leráztad, pár hétig megint semmi, aztán egyszer csak minden megváltozott.
Egészen addig tök jól elvoltunk, boldog voltam, imádtam, hogy olyan barátnőm van, mint te, aztán egyik nap hirtelen elkezdtél máshogy viselkedni, én meg nyilván akkor még nem tudtam, hogy miért.
Eleinte arra gondoltam, hogy pl. biztos fáradt vagy, van egy kis mélypontod, mint mindenkinek, meg ilyenek, de egy pár nap múlva azért már kezdtél gyanús lenni.
Párszor rá is kérdeztem, hogy minden oké-e, vagy hasonló, de egyfolytában csak annyit mondtál, hogy "persze", én meg elhittem, mert megbíztam benned, és nem gondoltam tovább, hogy mi lehet.
Nem nagyon tudok mit lelőni, tudod te is, mi volt aztán, amikor kéthónaposak lettünk volna, életem addigi legjobb két hónapja után, lementünk a pályára, fociztunk (amúgy nyertünk), közben pedig megérkezett Zsombi és a szemem előtt nyomult rád és kapott le.
Ez azért már önmagában belémrakta az ideget, már itt ki akartam nyírni, aztán még hol volt a vége.
Oké, leütöttem, jól esett, aztán közölte, hogy van valami, amiről nem tudok.
Amúgy magasról leszartam volna, miket pofázik össze, de ahogy rádnéztem, és láttam, hogy nagyon tartasz valamitől, és ahogy eszembe jutottak az előző hetek, kezdtem egyetérteni magammal, hogy basszameg, rohadtul volt okom gyanakodni.
Lehet, hogy ha nincsenek aznap ezek az események is összeáll a kép magamtól valamikor, rákérdeztem volna, megbeszéljük, de én akkor raktam össze, a lehető legrosszabbkor, és ezzel robbant is minden.
Szóval akkor már sejtettem, egyre inkább, hogy miről is lehet szó, hiába próbáltam meggyőzni magamat, hogy neeeem, te soha nem tennéd.
Hát, de. Mégis.
Amikor megláttam azt a képet és te elsírtad magad, már meg se kellett megkérdeznem, tudtam, hogy megcsaltál vele, azt is, hogy mikor. Azóta sokkal kevesebbet találkoztunk sulin kívül, valamennyire eltávolodtál tőlem, átlagosnál többet üzeneteztél... végülis egyszer már valamilyen szinten választottad őt helyettem, ez így egész kiszámítható volt.
(Mármint ezt gondoltam akkor.)
Nem hinnéd el, ha el tudnám mondani szavakkal, mennyire összetört.
Megcsaltál, te is. Deja vu, újra.
De elfogadtam, vagyis el akartam, hogy oké, akkor ez most egy gyönyörű lezárása volt az elmúlt másfél évünknek és úgy általában kettőnknek, volt két jó hónapom, erről ennyit.
Nem érdekelt, hogy hogyan magyarázod ki magad ebből, hogy "te még mindig szeretsz", vagy hogy mit találsz ki hozzá, hogy megbocsássak, ha neked ennyit számított, hogy velem jártál, hogy megbíztam benned, és hogy tényleg szerettelek, akkor nekem meg ennyit számít majd a próbálkozásod, hogy elfelejtesd velem.
Másrészt meg minden erőmmel azon voltam, hogy tovább lépjek rajtad, és ennek a tervében rohadtul nem volt benne, hogy meghallgassalak.
Én értem, hogy fájt, hogy szó nélkül szakítottam veled, és hogy nem hallgattalak meg... de baszki, szerinted nekem nem fájt, ami miatt ez történt?
Kibaszottul fájt, soha semmi nem fájt még ennyire azelőtt.
Nincs értelme utólag szemrehánynom, de elhiheted, hogy padlóra küldött, minden szakításom közül ez messze a legjobban.
Két éven át próbálkoztam nálad, szerettelek, mindent megtettem volna érted, volt két jó hónapom, amíg elhittem, hogy boldog maradhatok és végre minden úgy megy, ahogy azt akartam, aztán meg lettem csalva az exeddel, akit mindig rühelltem, és aki amikor szakított veled, még én öleltelek át, hogy ne sírj.
Tényleg gyűlöltem ezt az egészet, és soha többet senkiben nem akartam megbízni.
Mindegy, lényeg, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy végleg továbblépjek rajtad, ami amúgy nagyjából ment is, viszont legbelül még mindig ugyanannyira szerettelek, utáltam, hogy még mindig fontos vagy nekem, hogy nem tudok elszakadni tőled, hiába tartottalak néha egy... Hagyjuk. Szeretlek:)
De ez tényleg csak ritkán volt, amikor nagyon felbasztam az agyam.
Szóval miután szakítottunk, az első két hétben rád se akartam nézni, közben irogattam egy pár lánnyal, de egyikből se lett semmi, aztán a bátyámon keresztül megismertem Bogit.
Először majdnem megkérdeztem tőle, hogy "belefejeltél egy szivárványba?", aztán inkább hagytam. (xd)
Eleinte csak irogattunk, és igazából akkor még nem nagyon akartam tőle semmit, csak később kezdett el bejönni.
Nem a külső a fontos, khmmm.
(Félre ne érts, nyilván nem rád)
Ja igen, meg közben Nikivel is voltam, és a mai napig nem tudom, mi vitt rá erre.
Úgy volt az egész, hogy egyik szünetben odajött hozzám és elkezdett dumálni nekem, ami elég idegesítő volt, de aznap valamiért olyan hangulatomban voltam, hogy nem fogom lerázni.
Annyi utalást tett már nekem, hogy (részben) mit akar tőlem, hogy gondoltam, akkor itt az ideje, hogy megkapja. Neki teljesül a kívánsága, én meg azért enyhén szólva ki fogom bírni, sőt.
Nekem akkor már szinte mindegy volt, hogy kivel csinálom, csak legyen jó és ennyi.
(Na jó, ezek után nem tudom, hogy fogsz nézni rám, de mindegy xd)
Szóóóval ezt kipipáltam, és Nikit ezután hagytam is, úgy ahogy van. Nem mondom, hogy nem volt jó az a kb. tizenöt perc vele az öltözőben, mert amúgy de, viszont nekem ennyi belőle pont elég is volt.
És oké, erre rohadtul nem vagyok büszke, főleg, hogy itt már lassan kezdődött a visszaesésem a régebbi szokásaimra, de most úgyis mindent leírok neked, úgyhogy akkor már nem csak azt fogom, amiben magamat éltethetem...
Úgyhogy Niki után összejöttem Bogival, akivel amúgy egyáltalán nem volt komoly a kapcsolatom, akármennyire is úgy nézett ki.
Heti párszor találkoztunk, elvoltunk egymással, röhögtünk egy csomót, elmentünk moziba, koncertre, kajálni, meg ilyenek, aztán ezeken a napokon általában vagy ő aludt nálunk, vagy én náluk, vagy tökmindegy, hol, de lényeg, hogy együtt.
Szerintem vágod.
A naplódba nem akarok ennél konkrétabban fogalmazni. xd
Ez kábé egy hónapig ment így, aztán dobtam is, majd két nappal később összejöttem Anettel, akivel ugyanezt folytattam, csak feleannyi ideig.
Hát... azt mondják, a külső megfog, a belső megtart...
Nem is tartottam meg.
Ennyit Anettről.
Nem azt mondom, hogy szar volt ez a két és fél hónap, amíg külön voltunk, vagyis de, rohadt szar volt, mert elképzelni nem tudod, mennyire fájt, ami kettőnkkel történt, hogy továbblépni se tudtam rendesen, ez meg nagyon felbaszta az agyam, de azért valamilyen tekintetben igazából élvezhető lehetett volna... volna, mert nem volt teljes, valami végig hiányzott ebből az egészből.
Mert oké, végigbuliztam, csajok, szex, pia, haverok... ez mind megvolt, ami nyár elején full jó volt lazulásnak és hogy felejtsek, de egy idő után már úgy éreztem, hogy most komolyan, meddig akarok én még csak felejteni?
Azonkívül, hogy rohadtul hiányoztál (mint valami szappanoperában eskü), és néha szétrúgtam valamit, ami a közelemben volt (pl. a szekrényem, imádhat érte xd), idegesített, hogy ennyi idő után se vagyok képes továbblépni normálisan.
Mármint nem úgy, mint Bogival, Anettel vagy egy pár mégrövidebb "kapcsolattal", hanem úgy tényleg.
Szóval amikor éppen nem az járt a fejemben, hogy a francba, miért szeretlek még mindig ennyire, és hogy mennyire kurvára hiányzol, ezen gondolkodtam, hogy mégis miért nem vagyok képes túllépni rajtad?
És nem is úgy, mint tavaly nyáron, vagy amikor kilencedikben szilveszter után el akartalak felejteni, hanem igazából. Miért nem megy???
Úgyhogy egészen addig ezen őrlődtem (szerintem ezt a szót a 19. században használták utoljára, mi van ma velem? Xd), amíg nem jött az a tábor, amire amúgy csak a többiek miatt jelentkeztem.
Kábé alsóban voltam ilyesmiben utoljára, azóta mindig csak edzőtáborban voltam, amikor meg ott se, akkor meg fesztiválszezon volt, ilyenkor meg ki megy táborba? xdd
Mindegy, mivel mindenki ment, úgy voltam vele, hogy oké, akkor már én is (de egyedi vagyok xd), fogjuk fel egy osztálykirándulásnak és túléljük.
Amikor ennyi idő után megláttalak, őszintén nem tudtam eldönteni, hogy most hogy kéne reagálnom.
Még mindig rohadtul fájt, hogy megcsaltál, valahol belül továbbra is haragudtam rád, és eszembe se jutott, hogy megpróbáljak veled mindent újrakezdeni, viszont még mindig szerettelek, sőt, ahogy újból láttalak, még inkább ezt éreztem, úgyhogy inkább úgy láttam jónak, ha egyszerűen nem fogok viselkedni veled sehogy, csak mint mindenki mással.
Majdnem három hónap eltelt azóta, hogy szakítottunk, én meg nem fogom örökké arra pazarolni az energiámat, hogy bunkózzak, de azért még mindig bennem volt, amiket fennt leírtam, szóval sima osztálytársnak próbáltalak kezelni.
De mint veled kb. minden, ez a tervem is azonnal megbukott. (Mire számítottam?)
Mert mondjuk tőlem pár méterre leütötted Zsombit, Ricsinél érdeklődtél rólam, közösen csocsóztunk, a második tanári játékban beültettek az ölembe, és ezt így mind az első három órában.
Jó lesz ez így...
Ahogy eltelt az első két nap, átgondoltam ezt az egészet kicsit máshogy, és arra jutottam, hogy ez így már tényleg nem mehet tovább.
Igen, felejteni akartam, és soha többet nem emlékezni arra, ami kettőnkkel történt, de rájöttem, hogy ez így nem nagyon megy.
Úgy is emlékszek mindenre, minek erőltetem a felejtést, ha úgy se tudok?
Így egyikünk se tud továbblépni, akkor meg csak szívunk tovább, ezért beláttam, hogy jobb lesz, ha mégis meghallgatlak. Valószínűleg nem fog változtatni semmin, de te legalább lenyugszol, és talán tovább tudsz lépni, én meg majd megoldom.
Különben is, ha már ennyi mindent megéltünk ketten, akkor zárjuk le normálisan. Akármennyire is nem akartam.
De miattad megtettem, és nem bántam meg.
Az, hogy szakítottam veled, életem egyik legrosszabb döntése volt, ez viszont az egyik legjobb.
Eredetileg akkor akartam veled erről beszélni, amikor a Kikában leváltunk a többiektől, de annyira el voltál foglalva a szőnyegekkel, meg minden szarral, hogy közelről se az volt a megfelelő pillanat.
Úgyhogy beszálltunk a liftbe, beragadtunk, de jó, te pedig elkezdtél mesélni.
Na, hát az első gondolatom az volt, hogy Zsombi előbb vagy utóbb, de a temetőben végzi, és nagy valószínűséggel általam.
(Soha nem fogalmaztam meg még szebben, hogy kinyírok és elások egy embert)
Aztán ahogy lehajtott fejjel álldogáltál előttem ezzel a sok szarral, amit itt összehoztál az elmúlt időben, rájöttem, hogy ezek után képtelen vagyok rád haragudni, csak annyit tudtam, hogy mindennél jobban akarlak.
Hogy szépen mondjam, egyszerűen csak átadtam magam az érzéseimnek, amik ellen egész eddig próbáltam ellenállni.
Úgyhogy megcsókoltalak, újra összejöttünk, én meg beláttam, hogy valami rohadt hosszú volt ez a két és fél hónap.
Kurvára hiányoztál, Szöszi.

Úgyhogy ez azért elég jó nyár volt.
Azóta egyszer nem ment minden úgy, ahogy kéne, és nyilván Zsombi miatt.
Mivel Marosy Zsomborka soha nem tudott veszteni, és most azután, hogy megtudta, hogy miért voltatok együtt, hogy járni kezdtünk, aztán, hogy szétszedett minket, most megint összejöttünk, ez már túl sok volt neki, úgyhogy az volt a következő terve, hogy márpedig te fogsz szakítani velem.
Szóval teledumálta a fejed, hogy ő legyen a jófej, aki próbál megvédeni tőlem. De most komolyan, ez milyen beteg már?
Oké, gimi előtt volt egy szar korszakom, miután szakítottam Lizával, ő összejött egy haverommal, a szüleim meg nonstop balhéztak, de könyörgöm, ekkor még csak nem is ismertelek, három éve volt, és már rég nem is vagyok ilyen...
És nem, nem mondtam még neked, mert nem vagyok rá büszke, tudtam, hogy kiakadsz rajtam, meg ha már úgysem aktuális, akkor meg minek? Vagy hogy?
"Szia, Szöszi, képzeld, nyolcadikban füveztem, összevesztem a családommal, majdnem kibasztam magam a csapatomból és a sulimból, egy csomó csajjal voltam, meg tizenöt évesen kiadták nekem a cigit, büszke vagy rám?"
Amúgy meg sok dolgot nem nagyon tudnék elmondani, mert sok napnak a második felére még utána lévő nap se emlékeztem, szóval így kicsit nehéz lenne. xd
És az, hogy Zsombi ezzel akarta elérni, hogy szakítsunk, az azért elég röhejes, főleg, hogy a nagy része, amit mondott, nem is volt igaz.
De amikor közölted, hogy "ez így nem mehet tovább", először konkrétan nem tudtam hova tenni, hogy pénteken az éjszaka közepén még áthívsz, szexi fehérneműben vársz, szombat hajnalban két nyögés közben azt mondod, hogy szeretsz, kora reggel nem tudunk elszakadni egymástól, kedden meg már szakítasz velem?
Terhes lettél, vagy mi van? Xd
Aztán nem sokkal később kiderült, hogy megtudtál dolgokat, és oké, nem azt mondom, hogy nem értettem meg, hogy miért akadtál ki ennyire, mert dehogynem, sőt, előre tudtam is, hogy ez lesz, de azt azért nem gondoltam, hogy amiatt, ami három éve történt, szakítanál...
Mindegy, amikor rákérdeztél, hogy igaz-e, nem akartam hazudni, mert igazából neked még soha nem hazudtam (volt egy pár félreértésünk, de nyilván akaratlanul) és ezután se akartam, úgyhogy mondtam, hogy igen.
Te pedig elsírtad magad és otthagytál.
Nem tudtam, hogy ez ennyire bántani fog, de ahogy végignéztem, hogy miattam sírsz, mert csalódtál bennem, mást nem tudtam csinálni, csak egy nagyon hosszút káromkodni magamban, hogy ezt kurvára elbasztam, és szétütni a falat a szobámban.
Ja, vannak ilyen kirohanásaim.
És miközben utáltam belegondolni abba, hogy mi van akkor, ha elveszítelek emiatt, miközben az előző alkalommal is néha fizikai fájdalmat éreztem (pedig akkor én szakítottam), ideges is voltam magamra, hogy hogy tudtam ezt is elcseszni, úgy ahogy van?
Csak később gondoltam bele, hogy honnan tudhattad meg mindezt, és már eleinte is Zsombira gondoltam, aztán Ricsi mondta, hogy Sacitól hallotta, hogy igen, ezt megint annak a fasznak köszönhetjük.
Na, hát ezzel fogtam is magam és szó nélkül a sportcsarnokba indultam, ott meg őszintén, kurvára megvertem. (Amúgy ha akarod, hozhatok neked hibajavítót, hogy kicenzúrázhass, mert most még lehet lesz egy pár. Xd)
Leütni akartam csak alapból, egyszer-kétszer, aztán végül túlteljesítettem, van ilyen, de legalább jól esett.
Ezt se terveztem akkor elmondani neked, ha már az ilyesmi húzásaim miatt akadtál ki rám, de ez már nem az a szint volt, hogy visszafogjam magam.
Amit veled csinált, a zsarolása, hogy a focipályán megcsókolt, a szakításunk, hogy utána is bántott, és most ez is... akármennyire is sejtettem, hogy nem fogsz örülni neki, ez már eddig is kijárt volna neki, sőt.
Már az elsőnél is.
Plusz fel voltam baszva, akkor épp bárkit meg tudtam volna verni.
Ja, és azt nem is tudod, hogy közben miket mondott rád, én meg nem fogom leírni, a fantáziádra bízom.
Ennyit róla.
Egyébként azt meg külön nem értem, amit rólad mondott neked, pláne, hogy el is hitted.
Igeeen, persze, csak a szex miatt vagyok veled, nyilván, ezért vártam szó nélkül több mint fél éven keresztül, mert csak szexre kellesz, hogy utána dobjalak, így van. (???)
És igen, azért vertem meg miattad Zsombit többször is, azért teszek meg érted bármit, viszlek el akárhova, ahova csak akarod (és néha én akármennyire nem), elviselem a macskádat, amikor utálom őket, meg írom ezt is, mert nem szeretlek, és ez most pár random példa volt az utóbbi időből.
Azért beszélek pl. Bettivel, mint volt barátnőmmel, akivel egyszer amúgy már szakítottam és nem véletlenül, mert őt jobban szeretem, mint téged (???), véletlenül se, mert a padtársam volt és páros munka volt jegyre, és ezért mondtam neked még aznap délután, hogy szeretlek...
Szöszi, komolyan? :) Ne csináld már.
(Amúgy remélem érezted az iróniát, mielőtt magadba zuhannál.)
Úgyhogy fogalmam sincs, hogyan tudnék neked még bizonyítani, de ha ez után a levél dolog után se tudod elhinni nekem, hogy nem véletlenül vagyok veled ennyi ideje, mert tényleg nagyon szeretlek, jobban, mint eddig bárki mást, mindent imádok benned, és soha nem akarlak elveszíteni, akkor én komolyan nem tudok már mit csinálni.
Feladom. Xd

Mindegy, ez a levél ennyi lenne, így is lerohad a kezem (törin nem írunk ennyit eskü) és talán már értesz.
És mivel ez olyan nyálas lett, mint amire előre számítottam, ezt most oszd be valahogy, mert több ilyen nem lesz a közeljövőben. Bántja az egómat. Xd
("xd" kirohanásom van, komolyan nem direkt csinálom)
Na, de az a lényeg, hogy két és fél év után végre rendeződött minden, és zárásként elmondom, hogy amúgy gyönyörű vagy és imádlak.
Én meg már annyi ideje irogatok itt, hogy lassan komolyan rámrontasz, úgyhogy ez most ennyi lenne.
Szeretlek, Szöszi.

U.i.: elolvastam a naplódat. Erre még visszatérünk xd

Casso"

Vigyorogva fejeztem be az utolsó sorokat. Úristeeeeen! :)
- Jó reggelt - köszönt Anyu mosolyogva, amikor leért a konyhába, mire azonnal összecsaptam a naplómat - Mit olvasol? - fürkészett meglepődve.
Oké, értem én, hogy az utóbbi időben nem nagyon szoktam olvasni, de ennyire meglepő, ha könyv van a kezemben?
- Semmit - feleltem, mire kérdőn nézett rám - Jóóó, a naplómat - adtam meg magam.
Na, hát erre még kérdőbben nézett rám (fogalmam sincs, hogy létezik-e ez a szó :D), úgyhogy folytattam.
- Casso beleírt - vallottam be magamban mosolyogva.
- Ó. És mit írt? - érdeklődött Anyu, miközben beültette Csepit az etetőszékbe.
- Az utolsó négy oldalra, hogy ő hogy élte meg az elmúlt éveinket - szorítottam magamhoz a naplómat.
- Ez aranyos. De nem néztem volna ki belőle - nevetett fel hitetlenül.
- Szerintem senki, őt beleértve. De ez az alku része volt, és amúgy elpoénkodta az egészet, de közben olyan ahhhw volt - meséltem intelligensen, mire Anya elmosolyodott, majd egy kis hatásszünet után közölte, hogy vegyem be a gyógyszereimet. :)

Mai nap - 5/5***: ez úgy lett volna tökéletes, ha még ma Casso nyakába ugorhatok, de mivel a betegségem ezt nem engedi, elolvasom még párszor és olvadozok egy kicsit. Szereteeeeem. :)
******************************************
Na, ezzel megdolgoztam rendesen, de remélem tetszett. 😊
Amúgy egyszer volt egy wattpades instám, ami törlődött, de most örömmel bejelentem, hogy csináltam egy újat, mert miért is ne, szóval kövessetek. ❤️
szelei_kiki

(Tudom, hogy kreatív vagyok, nem is könnyű vele együtt élni. 😂)

Na szép estét mindenkinek! ❤️