Január 12. (péntek)
Az éjszaka alig aludtam, úgyhogy a betegségem miatt reggel még rosszabb állapotban keltem, mint amúgy szoktam.
Ezután végignéztem, ahogy az utcán a diákok mehetnek a suliba (köztük Casso is), majd délelőtt beültem a kocsiba és Anyával elmentünk az orvoshoz, aki kiírt egészen jövő hét szerdáig. De jó.
- Szóval most itt fekszem és azon gondolkozom, hogy miért nem tűnt fel eddig, hogy a csillárom nem teljesen szimmetrikus - dőltem hátra az ágyamon, miközben a vonal másik végén lévő nővérem felnevetett.
- Én már észrevettem.
- Jó neked - forgattam meg a szemeimet - De most komolyan, oké, hogy ma nem megyek suliba, de jövő héten már simán mehetnék! - nyöszörögtem.
- Ez van. Amúgy meg ez kicsit stréberesen hangzott - röhögött fel.
- Nem stréberesen, hanem olyan lányosan, aki fél éve jár a barátjával, és meg se tudja normálisan ünnepelni - vágtam rá.
- Oké, oké - adta meg magát.
Mivel dél körül semmi étvágyam nem volt, az ebédet ügyesen kihagytam, viszont pár órával később annyira megéheztem, hogy muszáj voltam lemenni a konyhába enni.
Találtam is a hűtőben egy kis szalonnát (jó magyar létemnek köszönhetően ki nem hagytam volna), úgyhogy azt azonnal letámadtam és kerítettem hozzá kenyeret, meg tormát. Az éhség a gyógyulás jele, nem? :)
- Látom, megéheztél - méregetett Anyu furán, amikor rámtalált.
- Eléggé - bólintottam - Ma gyógyszeren kívül még nem ettem semmit.
- Értem. Van spenót a hűtőben, ha gondolod - mondta, majd bement a dolgozószobába. Spenót, chhh. :)
Szóval éppen a Bud Spencert megszégyenítő zabálásomban voltam, amikor nyílt a bejárati ajtónk és belépett rajta Casso, aki annyiszor jön hozzánk, hogy a szüleim közölték vele, hogy már csöngetnie se kell. :)
- Jó étvágyat, Szöszi - röhögött fel, miközben végignézett rajtam. Huppsz.
- Köszi - nevettem zavartan. Hát, nem nyújthatott túl vonzó látványt, ahogy kócos, másfél napja ki nem fésült hajjal, karikás szemekkel, betegségtől sápadt arccal tömöm magamba a füstölt szalonnát egy ezeréves kockás melegítőgatyában, Casso pólójában (!) és egy az egész szetthez totálisan nem illő rózsaszín nyuszis papucsban, de jó hír, hogy ezek után nem menekült azonnal haza, ezzel pedig végérvényesen bizonyított nálam az érzéseivel kapcsolatban. :)
Casso egy laza mozdulattal levette a cipőjét, majd köszönt Apának, aki éppen lejött a konyhába pudingot enni.
- Kérsz? - kínálta meg Cassot, aki közben leült velem szemben az asztalhoz és szórakozottan figyelte, ahogy zabálok. Romantikus.
- Nem, köszönöm, már attól jóllaktam, hogy kábé húsz másodperce nézem, ahogy eszik a barátnőm - röhögött.
- Megértem - bólintott Apu, majd harmadikként csatlakozott és leült hozzánk - Pedig reggel még kakaós csigát se kért. Kezdtem megijedni - mesélte teljes beleéléssel, miközben teljesen úgy éreztem, hogy az én jelenlétemről konkrétan megfeledkeztek - Most meg itt tömi magát.
- Mindig ilyen, ha beteg? - kérdezte Casso szórakozottan.
- Neeem, általában ilyenkor haldoklik, de nyilván csak képletesen - legyintett Apu - Ez az ész nélküli kajálás most új.
- Befejeznétek? - forgattam meg a szemeimet. Összeszövetkezett ellenem a barátom és az apám. Ilyenkor mi van?
- Várj egy kicsit - intett le Apu kihasználva a "szülő vagyok, tedd, amit mondok" kártyát - Még nem meséltem el, amikor egyszer annyira kiakadtál, hogy lebetegedtél az osztályfényképezésre, hogy írtál egy levelet az osztályfőnöködnek, hogy tolja el, különben nem képviseled az iskolát a városi fogalmazás versenyen, vagy mi volt az - sztorizgatott, mire Cassora pillantottam, aki visszafojtott mosollyal nézett rám.
- Városi helyesírás verseny - javítottam ki Aput egy dühös pillantás kíséretében, miközben beláttam, hogy kétségtelen, ők már egy csapatban játszanak - Egyébként pedig bevált és a versenyen is második lettem, mivel valahogy a házigazda növendéke lett az első, amúgy nyertem volna.
- Tudom, aznap annyira ideges voltál, hogy kidobtad a kedvenc párizsimat - bólintott Apu, miközben a mellette ülő Casso visszatartva a röhögését figyelt engem.
- Oké, értem én. Az apám és a barátom összehaverkodtak, jaj de jó, de lehetne ezt úgy, hogy ezt nem az én szivatásomnál használjátok ki? - kérdeztem kiakadva - Ja, és igen, eszek, mint minden normális ember, aki húsz órája semmit nem evett, és másfél napja csak annyi volt a programja, hogy fekszik az ágyában tök egyedül és szedi a hányás ízű gyógyszereit! Apa, te pedig edd a pudingot, mert megromlik, ahelyett, hogy további régi sztorikat tálalnál ki rólam - mosolyogtam rá erőltetetten, mire ők ketten röhögve összenéztek, én pedig közben a papírjába csomagoltam a kenyeret - És Casso, ma büntetésből én választok filmet - szögeztem le.
- Ne már, én nem is csináltam semmit - túrt a hajába felröhögve.
- Tettestárs vagy - közöltem rá, majd Apára pillantva.
- Jó asszony lesz belőle - jegyezte meg Apu Cassonak, aki szórakozottan mosolyogva felém nézett.
- Attól még, mert beteg vagyok, tudok célozni - emeltem fel a kezemben lévő vágódeszkát fenyegetően.
- Az jó, mert amúgy nem - röhögött ki Casso. Mit ártottam én nekik?
Hjaj. :)
Mindegy, ezután felmentem a szobámba és tüntetőleg befeküdtem az ágyamba.
Mivel bezártam az ajtóm kulcsra (ha elegem van mindenből és mindenkiből, szoktam ilyet), csak annyit láttam, hogy a kilincs "lenyomódik", és mivel az ajtó nem nyílt, valaki bekopogott.
- Ki az? - kérdeztem, miközben unottan pörgettem az instámat.
- A tettestárs.
Casso hangjára akaratlanul is elmosolyodtam. Remélem, ez normális, hogy szimplán a beszédhangja ilyen hatással van rám.
- Akkor kinnt maradsz - közöltem.
- Ne már - röhögött fel.
- Nyugi, apámmal el leszel, ha már ilyen jóban vagytok - mondtam vigyorogva.
Casso erre csak hihetetlenül felröhögött, majd megszólalt.
- Nálam van a naplód.
Erre azonnal felpattantam, majd kinyitottam az ajtót és szembesültem a falnak dőlő Cassoval, aki erre ellökte magát a faltól és szórakozottan rámnézett.
- Tudtam, hogy ez működni fog - vigyorgott, majd egy puszit nyomott a homlokomra és elhaladva mellettem, bejött a szobámba.
- De tényleg itt van a naplóm, vagy csak szivattál? - kérdeztem összehúzva a szemöldökeimet, miközben becsuktam az ajtót, visszafeküdtem az ágyamba, Casso pedig leült mellém az ágy szélére.
- Tényleg itt van.
- És hol? - néztem körbe, csak mert Casso még táskát se hozott, a kezében meg szemmel láthatólag nem volt.
- A nappaliban. Éppen a szalonnát zabáltad, amikor leraktam - mondta röhögve.
- Értem - bólintottam - Szóval akkor elolvastad.
- Igen.
- És... mi a véleményed? - haraptam be az alsó ajkam, mire Casso halványan elmosolyodott.
- Őszintén? - túrt a hajába, miközben a szemembe nézett, majd közelebb hajolt hozzám - Hogy rohadtul szeretlek - simította meg az arcom mosolyogva, majd lehunyta a szemét és lágyan megcsókolt.
Vííí. Én is őt. :)
- Ja, és amúgy ha nekem is reggelente a Waka Waka-ra kellett volna kelnem, már rég öngyilkos lettem volna - tette hozzá, amikor elengedtük egymást, arra utalva, hogy anno kilencedikben ez volt az ébresztőm, mire felnevettem.
- Nem olyan rossz szám az - győzködtem mosolyogva.
- Erről vitatkozhatnánk egy darabig - zárta le a témát. Oké, Casso eleve nem bírja az egész zenei műfajt, értem én. :) - És most komolyan. Randi Gergővel a Hajósból? Szöszi, ne már - nézett rám mosolyogva.
Jó, igen, kilencedikben kiborultam, amikor Casso elkezdett Bettizni, és elmentem randira Gergővel. És akkor mi van?
- Úgy csinálsz, mint ha nem olvastad volna, hogy miért történt - kortyoltam bele a teámba (Anyu csinálta).
- Ja - bólintott vigyorogva - Amúgy egyszer véletlen földhöz vágtam a naplódat, de nem lett baja, mert szőnyegre esett.
- Hogy lehet valamit véletlenül a földhöz vágni? - nevettem fel értetlenül.
- Figyelj, most szépen fogok fogalmazni. Önkívületi állapotban voltam - mondta szórakozottan mosolyogva, majd a hajába túrva elröhögte magát, én meg próbáltam nem arra koncentrálni, hogy ez most kívülről milyen szexin nézett ki. :)
- Ez szép volt, de miért? - kérdeztem nevetve.
- Felbasztam az agyam az egyik résznél.
- Oké, és melyiknél? - érdeklődtem, miközben megállapítottam, hogy ezzel a mondattal kicsit lerombolta az előző szép megfogalmazását, de no problem. :)
- Nem fontos - legyintett.
Tehát soha nem fogom megtudni biztosan.
Mindegy.
- Ééés... - figyeltem az órámat - Négy óra van. Percpontosan fél éve jöttünk össze - vigyorogtam. Ilyen régen volt? :)
- Te miért tudsz ilyeneket? - kérdezte Casso röhögve.
- Mire gondolsz? - értetlenkedtem, miközben a galériámban már kerestem is az egyik kedvenc spontán közös képünket.
- Hát, mondjuk most, hogy pontosan hánykor szorultunk be a liftbe, hogy mikor milyen pulcsi volt rajtam, mennyit fizettünk az első randinkon, vagy fejből az összes pillanatunk dátumát. Például - nézett rám szórakozottan.
- Szeretem megjegyezni az ilyesmiket - vontam vállat mosolyogva - Kirakhatom ezt a képet? - fordítottam felé a telefonom.
A fotó egy másfél héttel ezelőtt teljesen random készített tükörszelfi volt, amit én fotóztam (vakuval), közben pedig Casso hátulról átölelte a derekam és belepuszilt a nyakamba. Nem nagy szám, ő szokásosan jól nézett ki, én meg simán csak az ő szürke pulcsijában és egy farmerban "pózoltam" (kábé annyiból állt, hogy a kezemmel megigazítottam közben a hajam, mert belelógott a szemembe, amúgy tök normálisan álltam, és nálam a pózolás ennyiben ki is merül) egy beállított fekete-fehér filterrel, és ennyi, de én akkor is imádom. <3
Casso amint ránézett a fotóra, halványan elmosolyodott, majd megszólalt.
- Oké - vont vállat - Ez amúgy jó lett.
- Szerintem is - vigyorogtam, majd kinagyítottam, hogy jobban szemügyre vehessem az apró részleteket.
- Nem úgy, mint a sütis.
Na, igen, a sütis kép. :)
Most szerdán (két napja) átmentem Cassohoz, akinek az apukájára rásóztak egy halom sütit (elméletileg valami céges akármiről maradt meg), amit megkóstoltunk és undorító volt, úgyhogy egymásra dobtuk/kentünk őket a kertben. Igazából Casso két hónap múlva lesz tizennyolc, én meg egy hónap múlva tizenhét, de ez részletkérdés. :)
Lényeg a lényeg, hogy Ricsi csinált kettőnkről egy olyan képet, amin mindketten tiszta tejszínhab és cukormáz vagyunk, Casso röhög, én meg egy puszit nyomok az arcára egy fél sütiszelettel a kezemben, amit a következő pillanatban amúgy a hajába nyomtam. :)
Szerintem tök jópofa kép kettőnkről, Casso viszont nem érti a rajongásomat érte, ugyanis szerinte "olyanok vagyunk rajta, mint két kurvanagy szülinapi torta". :)
- A sütis igenis jó kép - győzködtem - Ez így jó lesz? - kérdeztem az instámat felmutatva, ahol már csak egy gombnyomás választott el attól, hogy feltöltsem a tükrös képünket "Fél éve... <3" felirattal, jelöléssel (Cassot) és egy rövid, cuki, angol nyelvű idézettel.
- Aha - biccentett - Amúgy ezt küldd már át.
- Oké - vigyorogtam - Kirakod?
Kirakta. :)
Másodpercek teltek csak el, de azonnal jöttek a like-jaink és a kommentek, amiket csak egy darabig nézegettem mindig frissítgetve az oldalamat, aztán bevettem a gyógyszeremet, és egy lázmérés közben (pfúúúj, utálom) belevágtunk Cassoval a filmezésbe. :)

Mai nap - 5/5: még mindig beteg vagyok, viszont ma van fél éve, hogy együtt vagyunk, Casso tök sokáig maradt, és itthagyta nekem a naplómat, amit csak holnap olvasok el (ezt is utólag írom), mivel miután Casso hazament, egyszerűen bealudtam. Mindegy, holnap elolvasom. Viszont Cassot nagyon szeretem. <3