Október 23. (hétfő)
Kezdődik a Halloween-hét. Hurrá.
A tavalyiakkal ellentétben idén töklámpásos hűtőmágneseket kell ajándékozni egymásnak, amire egy ráragasztott kis fehér cetlire kell ráírni a neved.
A büfében első dolgom volt beszerezni egy mágnest, és "Szöszi ♡" felirattal ellátva odaadni Cassonak, aki válaszként egy puszit nyomott a homlokomra, aztán pedig azt mondta, hogy ha a büfénél lesz, akkor majd "beszerez" nekem egyet. :)
Első órában végigültünk egy október 23-ai előadást, ami igaz elég uncsi volt, de legalább elment egy kicsi a tanításból.
Német előtti szünetben összeszedtem a cuccaimat, majd lementem a nyelvi előadóba, és leültem a helyemre.
Madaras éppen valami kérdőszavakról magyarázott, amikor a mögöttem ülő Casso egy picit meghúzta a hajam, én meg erre azonnal hátrafordultam.
- Mi az? - kérdeztem halkan, mire Casso a kezembe nyomott egy töklámpásos mágnest "Casso" felirattal. Nem tudom, hogy mondtam-e már, de egyébként Casso fiú létére egész olvashatóan ír. Legalábbis mondjuk Andrishoz képest tuti, aki szerintem hieroglifákat használ a mi abc-nk helyett - Köszi - vigyorogtam.
Szünetben vettem egy melegszendvicset a büfében, majd kimentem a lányokkal az udvarra.
- Hideg van - jegyezte meg Enikő, miközben jobban összehúzta magán a farmerdzsekijét - Vagy csak én fázom?
- Én nem annyira - ráztam meg a fejem - Fűt a melegszendvics - haraptam egyet a szenyámba.
- Kár, hogy nem szeretem a sajtot - mondta. Ezt eddig nem is tudtam.
- Hogyhogy? - lepődött meg Saci.
- Nem tudom - vont vállat Enikő.
Hát, ízlések és pofonok. :)
Angolon hiányzott Kocsis, úgyhogy tíz perc késéssel Meggyesi (az idei énektanárunk) jött be helyettesíteni.
Az osztálytársaim próbálták meggyőzni, hogy szabadfoglalkozás legyen, de sajnos nem jártak sikerrel, így a tanárnő elővette a papírt, amire Kocsis felírta az órai munkát.
- A tanár úr szerint a múlt órán vettetek egy olvasmányt, amit majd párban kell feldolgoznotok és prezentáció formájában előadni jövő órán - olvasta fel a feladatot - Úgyhogy most felosztjuk a szöveget.
Miután bekezdésenként kiosztották a padoknak a szövegüket, elkezdhettük megtervezni az előadást.
- Lina, csinálnál te is valamit? - sóhajtottam fel fáradtan. Miért kellett mellém ültetni?
- Mindjárt - lapozott egyet a könyvében.
De legalább az óra utolsó percében eljutott az agyáig, hogy ez egy páros feladat, és nem olvasni kéne. Fantasztikus, mondhatom.
A nagy tervezgetés közben sajnos nem tudta elkerülni a figyelmemet Casso és Betti, akik - csak mert sajnos még mindig padtársak - látszólag egész jól elvoltak egymással. Ami zavart. Nem is kicsit.
Nevettek, jókedvűen beszélgettek, Betti is sokat nevetett, biztos Casso poénkodott is, és ugyanez fordítva.
Nagyon zavart.
Nem kicsit vonta el a figyelmem a feladatról.
Most ezt nem azért mondom, hogy Casso rajtam kívül egy lánnyal se beszélhet, mert ezt nyilván nem várhatom el tőle, de azért Betti mégiscsak más eset. Nagyon más. És Jennifer is. És Bogi is. És Casso összes exe. És a tizedikes lányok is. Meg úgy gyakorlatilag az összes lány a suliban vagy sulin kívül, aki úgy néz rá, amit én igen erősen ellenzek, és melegen ajánlom, hogy felejtsék el azonnal, hogy elszedik tőlem Cassot.
Nem szeretem bevallani magamnak, de elbizonytalanítanak. Nem szeretem bevallani magamnak, hogy él bennem az az érzés, hogy Casso igenis elszedhető tőlem. Persze, nincs miért aggódnom, tudom, hogy Casso szeret, hogy nem érdekli más lány, de...
Soha nem voltam erős önbizalomból, így néhány gyengébb pillanatomban van, hogy felteszem magamnak a kérdést, hogy mindebben miért is vagyok olyan biztos, vagy abban, hogy ez így is fog maradni, megjelennek bennem a "mi van, ha..." típusú gondolatok, a túlgondolás, jelenetek, amik valóvá válhatnak, amikbe utálok belegondolni, mégis megteszem, és minél jobban belemélyedek, annál reálisabbá válnak a fejemben, annál inkább tartok tőlük, mindezek az érzések kegyetlenül felemésztenek, eltorzítják a gondolataimat, a valós dolgokat, amiket tisztán kellene látnom, de egyszerűen nem mennek.
Akárhogy is akarok, nem mindig tudok tisztán gondolkodni, vagy reálisan látni a történteket, ez a tudat pedig méginkább elbizonytalanít.
Mindig ugyanaz a körforgás, egy jelenet, ami belekényszerít a fentiekbe, a túlgondolásba, ebből adódóan a félelembe, a szorongásba, önmagam alul-, és mások nálam feljebb értékelésébe, felemészt, majd végül valami meggyőz, hogy csak túlgondoltam, ezért hülyének nézem magam és nem foglalkozom vele, egészen addig, amíg nem jön a következő.
Nincs miért bizonytalannak lennem, elvileg.
Nem tehetek róla, hogy ennek ellenére mégis vannak ilyen pillanataim.
Nem akarom elveszíteni őt, ez pedig hajlamos végletes, eltúlzott és a kelleténél erősebb érzésekbe hajszolni. Féltékenység, önbizalomhiány, aggodalom.
Három külön érzés, mégis sokszor egynek érzem őket.
Legtöbbször igyekszem elfojtani, mert tudom, hogy csak túlgondolom és nincs miért ne bíznom Cassoban.
A mostani órán is hasonló érzések kavarogtak bennem, ahogy a barátomra és a mellette ülő lányra néztem.
Persze, csak beszélgettek, csinálták, ami a feladat, nem, Leni, ne gondold túl.
Akkor se, ha beszélgetés és beszélgetés között is tud óriási különbség lenni.
Talán jobb is, hogy a feladat miatt viszonylag időben kizökkentem ebből.
- Akkor jössz hozzánk, vagy inkább menjek én hozzátok? - kérdeztem Linát (sokadszor), ugyanis fogalmam sincs miért, és ki miatt, de hát történetesen nem sikerült befejeznünk a feladatot.
Lina erre csak némán vállat vont.
- Szuper - sziszegtem. Vele is aztán csak eggyel többen vagyunk.
Végül megegyeztünk, hogy én megyek hozzá, úgyhogy holnap suli után folytatjuk az előadást. Na, ezt is megbeszéltük.
Otthon megírtam a háziaimat, majd felmentem Instára.
"Marosy Bálint kérte, hogy követhessen."
Jó vicc. A Marosy-akból Zsombi óta már rendesen elegem van.

Mai nap - 5/?: persze nincs semmi probléma, de most valahogy nem vagyok elég kiegyensúlyozott ahhoz, hogy rendesen tudjak értékelni. Mindegy. Bízom Cassoban, és nincs mi miatt aggódnom. Azt hiszem, ez az a tisztán látás, amire szükségem van, hogy ne inogjak meg.