Október 18. (szerda)
- Mit fogsz rajzolni? - kérdezte Lau, amikor rajzórán belevágtunk a "felkészítésbe", amíg a többiek az órai feladatot végezték.
- Még nem tudom - ráztam meg a fejem.
Ez látszólag rossz válasznak számított, ugyanis Lau kérdőn felvonta a szemöldökét, és szikrákat szóró szemekkel rám nézett. Uppsz.
- És mikor szándékoztad volna kitalálni? - mosolygott erőltetetten.
- Már gondolkoztam rajta, csak nem jutottam semmire... - próbáltam kimagyarázni magam. (Nem sikerült.)
Na, ez is egy rendkívül hatásos felkészítés volt. Gyakorlatilag a fele azzal ment el, hogy Lau leszúrt engem, hogy "hogy lehetek ennyire felkészületlen", valamint ki kellett találnom az alkotásom koncepcióját, amire aztán óra után rájöttem, hogy tök hülyeség az egész, szóval majd improvizálok. Remek.
Udvari szünetben eléggé fújt a szél, a tanárok meg nem engedtek vissza a suliba, ugyanis szerintük "felháborító, hogy itt a lehetőség, hogy a szabad levegőn legyek, én meg biztos bennt maradnék a teremben telefonozni" (ezt amúgy nem tudom, honnan szedték, de mindegy), úgyhogy inkább odamentem Cassohoz, aki csak hátulról átölelte a derekam, és úgy hallgatta tovább az egyik végzős srác sztoriát. Ahw. :)
A mellkasának döntve a fejemet körülnéztem az udvaron, hogy ha esetleg történik valami érdekes, ne maradjak le róla.
Sajnos, vagy nem sajnos minden úgy ment, mint ahogy általában szokott. A tizedikes lánybanda az egyik padon elhelyezkedve súgdolózott és félpercenként össze-összevihogott valamin (szebben nem tudom kifejezni magam), a végzős fiúk fociztak, a tizedikesek próbáltak hozzájuk csatlakozni, az egyik kilencedikes lány pedig Marcival beszélgetett. Na, Marcihoz önszántából hozzászólt egy lány. Ilyen sincs minden nap. :)
(Jó, ez nem volt túl kedves. :D)
Hatodik órában átmentem a rajzterembe rajzkörre, ahol gyakorlásképpen alkottam egyet "fájdalom" témában a verseny miatt. A feladat alapból nem ez volt, de Várady megengedte, hogy gyakorolhassak péntekre, ami jól jött, tekintve, hogy a rajzórás felkészülésből tényleg semmi kézzelfogható nem lett.
Egyébként egész jó lett a végeredmény, úgyhogy szerintem majd valami hasonlót fogok összedobni a versenyen is.
Délután átmentem Cassoékhoz. Mostanában mindig csak ő jön hozzám, úgyhogy most csere van. :)
Amikor csengettem, Casso apukája nyitott ajtót.
- Jó napot - köszöntem zavartan. Vele még nem sokat beszéltem.
- Szia - mosolygott rám - Gyere csak be, a fiam szerintem fent van az emeleten - lépett oldalra, hogy be tudjak menni a házba.
Akkor jöttem rá, hogy egyébként Casso inkább az apjára ütött. Mármint oké, nyilván, mert fiú, de a szemszín, a gödröcskék, meg a hajszín akkor is full ugyanaz.
Ja, és azt tegyük hozzá, hogy az apja is jóképű, egy vér, meg ilyenek, de hát náluk az egész család tökéletes, szóval ne lepődjünk meg ilyesmiken. :)
Felmentem a lépcsőn, majd bementem Casso szobájába, aki mivel nem volt ott, bekopogtam az eggyel odébb lévőbe, Ricsihez.
- Casso? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Asszem eszik - vont vállat Ricsi - Most ment le.
- Köszi - biccentettem, majd lesiettem a konyhába.
Csakugyan, Casso éppen a konyhapultnak dőlve várta, hogy megsüljön a pirítósa. Gondolom.
- Csak nem éhes vagy? - mosolyodtam el, amikor megláttam.
- De - bólintott - Na, végre - lökte el magát a pulttól, amikor a pirítóssütő úgy döntött, kilöki magából a megpirult kenyeret.
Casso fogott egy tálcát, egy éles késsel beleszúrt a pirítós tetejébe, majd azt valahogy feldobta (mármint a pirítóst a késről), és elkapta a tálcával.
- Na jó, ezt meddig gyakoroltad? - nevettem el magam hitetlenül.
- Nem tudom - vont vállat lazán - Már vagy ezerszer megcsináltam, nagyon élem - tette hozzá szórakozottan, mire felnevettem.
- Profi - biccentettem - Kaphatok én is? - kunyeráltam vigyorogva.
- Ja. Ott a kenyér - mutatott az egyik polcra.
- Te is aztán jó házigazda vagy - jegyeztem meg nevetve.
- Igyekszem - ült le az egyik székre egy jókedvű mosollyal az arcán - Na, mégse vagy éhes? - kérdezte derűsen, amikor lehuppantam mellé.
- De, igen, csak fáradt vagyok - magyaráztam.
- Aha - bólintott Casso "ismerlek, úgyhogy ezt most nem veszem be" stílusban - Oké, kapsz egy harapást - ajánlotta fel nagylelkűen - De csak mert jófej vagyok - tette hozzá.
- Köszi - vigyorogtam - Tényleg az vagy. Bocsi, ez véletlenül kettő lett.
- Hogyan lehet véletlenül kettőt harapni?
- Jó, na - szabadkoztam - Igazából három volt - vallottam be őszintén, mire Casso "ez hülye"-féleképpen felröhögött. :)

Mai nap - 5/5: egész jó. :D