Május 17. (szerda)
- Anya, pénteken ott aludhatok Saciéknál? - kérdeztem anyukámtól reggel.
- Ott, de... azt hiszem, tudod, mit akarok mondani - nézett rám csípőre téve a kezeit.
Na igen, Anya kicsit aggódik miattam a péntek esti események óta.
- Igen, tudom - sütöttem le a szemem.
- Egyébként Sacival beszéltél már a dolgokról? - érdeklődött.
- Igen, beszéltem. Kicsit azért könnyebb így.
- És nem neheztelt nagyon?
- Nem nagyon, csak kicsit lelkiismeret-furdalást okoztam neki, de igyekeztem, hogy ne érezze így - mondtam.
- És Cassoval mi a helyzet? Hogy megy ez az "idő" dolog? - kérdezett tovább.
- Hát, elég... rossz. Nem bunkó, nem néz át rajtam, meg semmi ilyen, csak tényleg távol marad, és elég rossz érzés, hogy miattam ilyen, nem is tudom, hogy írjam körül, hogy lehangolt, de egyben ha ránézel, nem tudnád megmondani, milyen érzések vannak benne, ráadásul most a nagypapája is...
- Mi van a nagypapájával? - lepődött meg Anya.
- Nem tudom pontosan, nem beszéltünk még erről, de szerintem kórházba került. Szívbeteg, és elvileg a szíve miatt van, nagyon remélem, hogy nem lesz nagy baj.
- Azt én is nagyon - bólintott Anya - Istenem, a szívem meghasad emiatt a fiú miatt - sóhajtott fel.
- Üdv a klubban, Anya.
- Most, hogy tartjátok ezt az "időt", azért sikerült rendezned magadban valamit?
- Talán. Azt hiszem - feleltem bizonytalanul - Igazából azóta teljesen megváltozott a nézőpontom mindennel kapcsolatban, azzal, hogy szembesültem vele, hogy másoknak miket okoztam ezzel az egésszel, elég fejbevágó volt, hogy tök önző voltam, és annyira méltatlan a körülöttem lévőkkel, úgyhogy az egyetlen, ami most már érdekel, hogy mindezt helyrehozzam - vallottam be őszintén.
- És Ákos? Ő zavar még?
- Mindig fura lesz egy kicsit, de majd hozzászokom. Megbántottalak téged, Cassot, Sacit, mindezt azért, mert nem tudtam elengedni, de ez az a szint, hogy ennyit már tényleg nem ér az a srác - mondtam lehangoltan felsóhajtva - Úgyhogy bocsánat, és igyekezni fogok.
Ezekkel a gondolatokkal léptem ki az ajtón, és már épp dugtam volna a fülembe a fülhallgatóm, amikor megpillantottam Őt a szomszédban.
Egyszerre értünk ki a házból, úgyhogy zavartan becsuktam a kaput, és a hajamat megigazítva megálltam előtte a házunk előtt.
- Szia - köszöntem halkan.
- Szia - jött oda hozzám.
Ahogy egymás mellett elindultunk, újra éreztem közelről az illatát, néha-néha még a karunk is összeért, bár akkor valamelyikőnk egyből bocsánatot kért, ami külön elkeserítő volt, de jó volt együtt menni, még akkor is, ha nem beszéltünk sokat.
- Mi történt tegnap? - kérdeztem óvatosan - Már ha szeretnél beszélni róla.
- Nagypapám tegnap összeesett a szíve miatt, bevitték a kórházba, egyelőre ennyi.
- Nagyon sajnálom - mondtam őszintén - De reménykedjünk, hogy nem lesz nagyobb baj.
Casso erre nem mondott semmit, csak egy feszült nevetés-féle hagyta el a száját, ami nagyon nem jelentett jót.
- Reménykedünk, nem? - néztem rá aggódva.
- Hát... - túrt a hajába - Reménykedj.
- Úristen, nem gondoltam, hogy ilyen rossz a helyzet - sokkolódtam le - Nem, nem adjuk fel, akkor is reménykedünk! - ráztam meg a fejem, mint aki nem hajlandó ezt elfogadni - Ugye? - kérdeztem, hogy erősítsen meg.
- Leni - sóhajtott fel, majd rámnézett - Nem akarok számokkal dobálózni, hogy hányan haltak már bele ebbe, de hirtelen megállt a szíve, ráadásul hetven éves, te mennyi esélyt látsz? Mert ha semennyit, gratulálok, jó páran egyet fognak érteni veled, köztük én is, vagy az összes orvos, akivel beszéltünk.
- Kérlek, szólj, ha bármit tudok segíteni - mondtam komolyan - Tudom, hogy mit beszéltünk meg pár napja, de tényleg, ha bármit, akár a legapróbb dolgokat tudok, kérni se kell, csak mondd.
Casso egy pillanatra rámnézett, majd el is kapta a tekintetét hamar, látszólag akart mondani valamit, de végül nem tette.
- Szeretnék ezen túlesni előbb - szólalt meg - Aztán jó lenne, ha beszélnénk - mondta.
- Rendben - bólintottam, majd egy kis csend után folytattam, hagyva, hogy kitörjön belőlem minden, ami megfogalmazódott bennem az utóbbi időben - Tudom, elszúrtam, és nagyon hülye voltam, de szeretném, ha tudnád, hogy ugyanúgy szeretnék veled lenni, melletted, támogatni, igazából ameddig csak akarod, de talán még az után is, és mindentől függetlenül ugyanúgy szeretlek, a legjobb dolog az életemben, hogy vagy nekem, és szeretnék mindent megtenni azért, hogy jóvá tegyem, amit tudok. Nem kezeltem jól, nagyon nem, de már tudom, hogy nem ért ennyit, és soha nem fogja tudni megadni nekem azt, csak egy töredékét is, amit te meg tudsz, soha nem érdekelne jobban, mint te, egyes egyedül téged szeretlek, csak feltépődött egy régi sebem, és rosszul reagáltam. Sajnálom.
Casso erre felsóhajtott, majd megállt, mire én is megtorpantam. Érezhető volt, hogy a beszélgetést, amibe most belekezdtem, nem tervezi letudni a maradék két percben, ami az útból még hátra volt, illetve annál komolyabb, hogy sétálás közben beszéljük meg.
- Ha már régi sebek... - szólalt meg engem visszaidézve - Én meg utoljára három éve néztem végig, ahogy a barátnőm, akit szerettem, beleesik egy haveromba. Egyszer is utáltam összetörni miatta, másodszorra még inkább.
Ez a pár mondata olyan váratlanul ért, és nem is tudom, hogy nem gondoltam erre eddig, hogy nem csak engem taglóz le egy három éve történt esemény.
- Nem bírom, ha megcsalnak, és ezt se, mert akkor már is nem én vagyok az egyetlen, mondtam már, hogy nem tudok, vagy csak gyűlölök osztozkodni, főleg rajtad, soha nem tudtam, három éve pedig méginkább. Mindkettőnknek vannak dolgai, amiket nem tud elviselni egy kapcsolatban, és alapelv, hogy egyből szakít, az enyém ez, akkor is, ha rohadtul nem akarlak elveszíteni téged is, úgy, mint Lizát régen, és fontos is vagy annyira, hogy ahelyett, hogy már napok óta szakítottam volna, megpróbálom lerendezni magamban, vagy mégis elviselni, csak nem gondoltam volna, hogy rá fog jönni egy olyan, mint a tegnapi, úgyhogy egyelőre, ha nagyon segíteni akarsz, csak hagyj időt nekem erre, nem kell olyan görcsösen kerülnünk egymást, mint eddig a héten, csak ne várd, hogy a közeljövőben ugyanolyan tudok lenni, mint eddig. Három éve megfogadtam, hogy soha senkit nem engedek magamhoz annyira közel, mint Őt régen, hogy talajra tudjon vágni, nem tudod, milyen szarul voltam akkor, nem akartam az esélyt se megadni, hogy mégegyszer átéljem, és ez nyilván nem jött össze onnantól kezdve, hogy megismertelek, és most itt vagyunk, másodszorra élek át egy olyat, vagy hasonlót, ami egyszer már tönkretett, és sokadszorra utálom, hogy szeretlek annyira, hogy megint össze tudj törni, de annyira is, hogy akkor se tudjak elszakadni tőled, menjek szembe az összes elvemmel, amit a józan eszemmel állítottam fel, pont azért, hogy ne essek bele abba, amibe egyszer már beleestem, én már összetörtem egyszer emiatt, hidd el, az az egy rohadtul elég volt. De fontos vagy annyira, hogy inkább lerendezem magamban, kivárom, hogy már kevésbé fájjon, hogy aztán maradhassak melletted, ha tudok, tanulnom kéne ebből az egészből, de nem tanulok, mert annyira rohadtul... nem várom el, hogy megérts, de tudd, hogy ez tőlem kábé így annyinak felel meg, mint ha most előre megkértelek volna - tette hozzá őszintén - Utálom, hogy itt vagyunk már megint.
- Akkor ezt vehetem részben egy kibékülésnek? - kérdeztem egy furcsa mosollyal az arcomon.
- Nem vesztünk össze. Azért jöttem el szombaton.
- Akkor csak képletesen. És akkor is reménykedünk, én legalábbis biztos.
- Jobb előbb beletörődni, Leni. Cuki vagy, de jobb.
- Nem állhatsz hozzá így - néztem rá szomorúan.
- Nem vagyok orvos, de ez nem hozzáállás kérdése. Mondtak egy-két számot, nem volt túl biztató.
- Tévedhetnek - simítottam meg a karját - Különben is, nagypapád azt mondta nekem a múltkor, hogy azért van két füle az embernek, hogy az egyiken bemenjen, a másikon meg ki, és igaza volt, hallgass rá.
- Te ilyenekről beszélgettél vele? - nézett rám hitetlenül.
- Sok mindenről beszélgettünk. Rólad, a fülekről, Titanilláról... - soroltam elmosolyodva - Egyébként meg ahogy láttam, nagypapád erős ember, és vannak még csodák, és te is erős vagy, tudd, hogy megértelek, megértem, hogy nehéz, és hogy mindig itt leszek neked, ha kell, támogatlak, segítek, amit csak tudok, bármi bárhogy alakul. Jó? - néztem rá.
Casso erre nem tudott mondani először semmit, szavak nélkül válaszolt azzal, ahogy egymás szemébe néztünk, majd amikor megöleltük egymást, végre eldöntöttem, hogy mit szeretnék tenni, hogy jóvá tehessem a történteket.
Hát, ezt, amit az előbb elmondtam.
- Akkor béke van - összesítette Márti, akivel tanítás után elmentem sütizni, hogy beszélgessünk az élet nagy dolgairól.
- Igazából nem vesztünk össze, legalábbis Casso szerint... - válaszoltam - Inkább csak rátérnénk arra, hogy javuljunk, egyidőben azzal, hogy... biztos tudod Ricsitől - sóhajtottam fel.
- Igen, sajnos - bólintott Márti - Basszus, még csak most lett hetven, ráadásul ilyen hirtelen a szíve, menjen a francba az egész... élet - mondta végül megfogalmazva, hogy mi is menjen a francba igazából.
- Az mehetne - értettem egyet - Jó, mondjuk, elég kicsik az esélyek, de hátha...
- Nem hinném sajnos - rázta meg a fejét Márti lehangoltan - A szüleim egészségügyisek, beszéltem velük erről nem keveset, irtó gyakori a szívbetegség általi halál, főleg ez a szívmegállásos dolog, ami Ricsiék nagypapájának van. Tényleg csoda kellene, hogy túlélje, de akkor se tudna teljesen kigyógyulni ebből.
- Nehéz - sóhajtottam fel - Pedig egyébként annyira cuki és jófej bácsi, Istenem, tényleg mehetne a francba az egész élet.
- Rohadtul, basszus.

Mai nap - 5/2: igazából tényleg csak ennyit tudok mondani, Cassoékat pedig elképesztően sajnálom, és igyekezni fogok mindent megtenni ahhoz, hogy felnőjek a feladathoz, hogy mellette lehessek és hogy támaszkodhasson rám.