Május 15. (hétfő)
A tegnapi napon rengeteget gondolkodtam, igyekeztem helyretenni az érzéseimet, és mondjuk sokra nem jutottam, annyi biztos, hogy amikor Casso felvázolta nekem, hogy ő hogy látja a történteket, teljesen betalált vele, amit egyre jobban érzek magamban.
Ma reggel egyedül mentem suliba, Casso még tegnap este írt egy sort, hogy majd csak a suliban fogunk találkozni, ami mondjuk nem dobott fel nagyon, nehéz volt a tudat, és épphogy nem sírtam el magam, de igazából nem lepett meg, ha Casso eldönti, hogy távol marad tőlem, akkor távol is marad.
És persze, csak két napja nem láttam, szóval nem is igazán az eltelt idő miatt, de hiányzik.
Mindenesetre ha már most "időt" tartunk, igyekezni fogok ezt kihasználni.
- Nem vagy jól - fürkészett Anya szomorúan felsóhajtva reggel.
- Nem nagyon - vallottam be őszintén.
Már az nagyon fejbevágó volt, hogy Casso tényleg nem várt a kapunkban reggel, úgyhogy mehettem egyedül a suliba.
A suli előtt már ott voltak szokás szerint a többiek, a meleg miatt már viszonylag nyáriasabb ruhában, a fiúknál előkerültek a halász gatyák, rövidujjúk, napszemüvegek, lányoknál a szoknyák, lengébb nadrágok, csini fejkendők (Mártin volt egy, de Ricsi lenyúlta :D), crop-topok, sok-sok ékszer, nyáriasabb körmök, szóval kezdett egyre erősebben érződni az a "mindjárt nyár" hangulat, de én inkább nem mentem oda hozzájuk, csak intettem egyet és bementem az épületbe, ezzel ideiglenesen megkímélve magam a kérdésektől, pedig biztos volt nekik, látva, hogy egyedül érkeztem.
Az első óránk német volt, úgyhogy a teremben szépen kipakoltam, összeszedtem a német cuccom és lementem a nyelvi előadóba, ahol még csak Samu és Kolos voltak.
- Hali - néztek fel rám, majd visszahajoltak a telefonjaikhoz, amiken egymás ellen játszottak valami játékon (általában Paula is be szokott szállni hozzájuk, de ő még nem érkezett meg).
- Sziasztok - köszöntem vissza, majd leültem a helyemre, és elővéve a rajzfüzetem (mindenhova magammal hordom, hátha), firkálgatni kezdtem.
Pontosabban, szombat délután két sírás között elkezdtem egy rajzot, elég depresszív, és kicsit szürreális, főleg hozzám képest, de szeretem rajzolni, úgyhogy most azt folytattam, miközben egyébként ezerrel pörögtek a gondolataim.
Az elsők, akik hármunkon kívül megérkeztek, Csenge és Kriszti voltak, mire kellemesen kizökkentem az alkotásomból, és mivel Kriszti az ülésrend szerint kettővel mellettem ül az összetolt padsorban, legszélül, ő leült a helyére, Csenge pedig mellé, így mellettem voltak, szóval inkább összecsuktam a rajzfüzetem, hogy majd máskor rajzolok.
Mármint, ez volt a tervem.
- Úúú, muta már, mit rajzolsz - szúrta ki a rajzom Kriszti, majd kettőt se pislogtam, már nálam se volt a füzet - Jézus, de ügyes vagy - dicsért meg Kriszti, miközben Csengével zavartalanul átlapozták a füzetem.
- Köszi - feleltem kicsit zavartan fészkelődve.
Nem mindig vagyok oda érte, ha random emberek a rajzaimat nézegetik, amiknek a nagy részében konkrétan az érzéseim, a lelkem egy része van megjelenítve, ami elég privát, pláne, ha kérdés nélkül nézegetik.
Persze, vannak azok a rajzaim, festményeim, vagy bármilyen alkotásaim, amikkel kapcsolatban nem zavar, ha látják mások, de ebben a füzetben tipikusan nem ilyenek vannak.
Alig vártam, hogy visszaadják, mert mondjuk nincs akkora bajom Krisztivel, de azért na.
Csenge hálistennek közben valami srácnak írt vissza Instán (egész eddig az a fiú volt a két lány beszédtémája egyébként), úgyhogy ő nem nagyon nézett bele a füzetbe.
- Legyél már festő, vagy valami - adta vissza Kriszti a füzetem - Full tehetséges vagy.
- Köszi, valószínűleg valami hasonló lennék, legalábbis egyelőre ez a tervem - mondtam.
Az utóbbi időben egyébként egyre többször a jövőm a téma, a "nagybetűs Élet", az érettségi, a továbbtanulás... elég aggasztó.
Nemsokára megérkeztek a többiek, én addig a németet néztem át, majd végre valahára becsengettek.
- "Hol van már?" - gondoltam magamban, amikor már kezdett nem tetszeni, hogy sehol se látom, de aztán csengetés után egy perccel, még épphogy Madaras előtt megérkezett Ő is, lazán, mint ha mi sem lenne természetesebb, hogy csak most jön.
Lepacsizott a fiúkkal, ledobta a táskáját a pad mellé, majd ahogy egyáltalán nem sietve végigment a termen a hátsó padsorig, csak egy pillanatra találkozott össze a tekintetünk, na jó, talán többig is, másoknak valószínűleg észrevétlenül, de annyira mindent elmondó volt, és szívfacsaróan visszaidézett mindent, hogy nem bírtam, és elkaptam a tekintetem.
Igazából egész német alatt zavarban voltam, ott ült közvetlenül mögöttem, és nem tudom, hogy csak beképzeltem, vagy tényleg nézett olykor, késztetést éreztem, hogy hátraforduljak hozzá, kész megváltás volt, amikor kicsengettek.
Pontosabban, arra a két percre, amíg szabad voltam, Saci azonnal utánam sietett, elráncigált a lánymosdóba, és kifaggatott, hogy mi történt, hogy Casso és én ennyire tartjuk a "távolságot".
- Ugye nem szakítottatok? Vagy nem terveztek? - kérdezte teljesen beparázva, mire kínosan elnevettem magam - Mint a múltkor.
- Nem, nem, ez nem olyan, mint a múltkori... múltkoriak - javítottam magam, mire szemmel láthatólag kicsit megnyugodott - Csak mindkettőnknek szüksége van egy kis... időre - feleltem nagy nehezen.
- De mi történt? Baj van? - kérdezte lehangoltan, én pedig az ajkaimat összeszorítva gondoltam át, hogy erre most mit is mondhatnék - Vagy ha nem akarod elmondani...
- Nem, nem erről van szó - védekeztem - Csak egy kicsit nehéz beszélnem róla. Viszont Saci, valamit el kéne mondanom, eddig nem akartam, csak most, hogy így alakultak a dolgok, lehet, hogy nem baj, ha tudod előre - igazítottam meg a hajam zavartan, sőt, az, hogy zavartan, nem is jó kifejezés, inkább rémesen görcsölve, feszülten, nehéz volt.
De most, hogy kiszúrta, ami nem volt nehéz, hogy Cassoval és velem van valami, ki tudja mi lesz az elkövetkezendő napokban, hetekben, jobb, ha én vallom be, legalább egy kis részét.
- Igen? - pislogott csodálkozva.
- Ígérd meg, hogy nem akadsz ki nagyon, és nem veszünk össze, mint a múltkor - dörzsöltem meg a homlokom.
- Öhm - lepődött meg - Okés - ígérte meg bizonytalanul - Miért, mi az?
- Hát, hogy is kezdjem... - túrtam a hajamba feszülten - Tudod, irtóra örülök, hogy boldog vagy Ákossal, legyél is, megérdemled, szeret téged, nem erről van szó, csak... - szedtem össze magam, miközben nem is mertem ránézni - Csak ugye tudod, mi volt velem meg Ákossal régen, és ez nekem egy kicsit fura helyzet, már az elejétől fogva, úgyhogy előre bocsánat, ha valamikor furán reagálnék, csak tényleg elég nehéz, de próbálom kezelni, ígérem. De egyébként nagyon szépek vagytok egymás mellett, meg örülök neki, hogy boldog vagy, barátnők vagyunk, nagyon jó rád nézni, csak... érted, ugye? - néztem rá, tartva a reakciójától.
- Persze - húzta el a száját - Emiatt nem mertem elmondani eleinte, tudtam, hogy ez lesz, úgy tudtam, és bocsi, ha miattam rosszul érzed magad, csak azt mondtad, hogy...
- Tudom - temettem a tenyerembe az arcom - Nem akartam, hogy nehezebb legyen neked, és ne haragudj, ha most az lett.
- Legalább tudom. Kevesebbet fogok beszélni mostantól róla, meg megkérem, hogy máshol találkozzunk, bizti megérti majd - ígérte meg.
- Nem, nem, dehogy! - tiltakoztam - Mindent csináljatok csak úgy, ahogy eddig, és ahogy jó volt, ne, miattam ne.
- De nem is tudok ugyanúgy, most, hogy ez tudom - vallotta be felsóhajtva, mire lesütöttem a szemem - Ugye nem miattunk volt, hogy Cassoval...? - esett le neki hirtelen, mire először nem tudtam mit mondani - Jézusom, Leni, mondd, hogy nem miattunk! - sokkolódott le.
- Semmiről nem tehettek, pláne te - mondtam, hogy megnyugtassam.
Így is, fogalmam sincs mekkora lelkiismeret-furdalást okoztam neki, nem tehetem meg vele, hogy még emiatt is magát okolja.
- De van köze hozzánk? Mert ha van, akkor... - kezdte volna a bocsánatkérést, de félbeszakítottam.
Nehogy már ő kérjen tőlem bocsánatot, amiért összejött a szerelmével, boldog, én meg nem tudtam feldolgozni rendesen, biztos, hogy nem.
- Saci, nyugodj meg, nem tehettek semmiről - nyugtattam - Én voltam a hülye, csináltam valamit, amit nem kellett volna, kicsit húzós hétvégénk volt Cassoval, most csak mindkettőnknek időre van szüksége, hogy rendezzük magunkban a történteket.
- Biztos? - kérdezte lehangoltan.
- Biztos, ne aggódj - mondtam, Saci pedig azonnal átölelt - És csináljatok mindent úgy Ákossal, ahogy nektek jó.
Enikőéknek ugyanennyit mondtam a nap során, bár nekik akármennyire is jó barátnők vagyunk, nem tartoztam annyi magyarázattal, mint Sacinak, aki meg lassan három éve a legjobb barátnőm.
- Van kajád? - huppant le mellém Ricsi a semmiből egyik szünetben, mire felnéztem a rajzomból.
- Egy Balaton szeletem - feleltem - Megeheted, én úgy se fogom.
- Most gondold meg, utána már késő lesz.
- Edd meg nyugodtan.
- Ez gyanúsan könnyen ment, tuti átversz - fürkészett jókedvűen.
- Nem, dehogy, tied. Nem vagyok éhes.
- Te tudod. Merre van? - tért rá a lényegre.
- A táskámban. A nagyobb cipzáros részt kihúzod, elvileg ott lesz egy doboz, abba van. Lila-átlátszó, pattintós - írtam körül, hogy megtalálja, mire Ricsi az ölébe kapta a táskám.
- A doboz színéért mínuszpont - jegyezte meg szórakozottan. Fradista. :)
- Sajnálom - nevettem fel, miközben tovább rajzolgattam - Megvan? - pillantottam fel rá.
- Ahaa - vette ki a dobozt - Kösz.
- Szívesen - vontam vállat.
- Amúgy gyere már oda hozzánk te is valamikor, ne antiszockodj egész nap - jegyezte meg, amit egyébként tök lazán tett, ha már egy társaság vagyunk, de kedves volt.
- Még meglátom, de azért köszi - tűrtem az egyik hajtincsem a fülem mögé - Egyébként félre ne értsétek, nem veletek van bajom, csak kicsit... nem vagyok olyan állapotban - írtam körül nagyjából.
- Ja, vágom - sóhajtott fel - Tesóm se.
Erre bűnbánóan lesütöttem a szemem.
Az utóbbi pár napban három szerettemet is megbántottam, egyet összetörtem, egynek csalódást okoztam, egynek pedig lelkiismeret-furdalása van miattam, ezt így sorban.
Csodás.
- Mondott neked valamit? - kérdeztem halkan, körülpillantva, hogy Casso itt van-e valahol, hogy hallja-e, de nem volt.
- Nem nagyon - rázta meg a fejét.
Ricsi nemsokára visszament a többiekhez, de azért örültem, hogy odajött hozzám, figyelmes volt, még akkor is, ha ez egy Balaton szeletembe került. :)
Az utolsó óránk angol volt, szabadfoglalkozással, úgyhogy Saci beült mellém, elbeszélgettünk, egészen addig, amíg a bennt lévő helyettesítő tanár nem akadt ki Csengére, aki a hozzá hátraforduló Bettivel nevetgélt hangosan, úgyhogy a tanár fogta magát és rámparancsolt, hogy Csenge cseréljen velem helyet - így kerültem Casso mellé, aki amúgy egész addig zenét hallgatva a telefonját nyomkodta.
- Folytasd csak nyugodtan - mondtam neki halkan, amikor zavartan leültem mellé, és leraktam magam elé a rajzfüzetem, hogy rajzoljak tovább.
Ezt persze csak udvariasságból mondtam, ő pedig pontosan jól tudta, úgyhogy kivette az AirPodsát a füléből és elrakta, hogy ne mellettem hallgasson zenét.
- Szüleid mennyit tudnak amúgy? - kérdezte rámnézve, mire elhúztam a szám.
- Anya tud mindent - feleltem halkan - Szóval, ha úgy alakulna, se kell falaznod - tettem hozzá.
- Nem örült túlzottan, gondolom.
- Nagyon nem - vágtam rá kínosan elnevetve magam.
- Hát, az gáz - mondta őszintén - Mondjuk én se lettem volna oda. Vigyázz magadra jobban, Szöszi - nézett rám sóhajtva, mire szomorúan elmosolyodtam.
Egy kis ideig beállt kettőnk közé a csend, de végül megtörtem én.
- Hogyhogy ott maradtál velem végig?
Casso egy darabig időzött a válasszal, majd zavartan a hajába túrt és őszintén rám pillantott.
- Nem tudtalak otthagyni így, jobban féltettelek annál - mondta őszintén - Ha bármi lett volna, egy életen át hibáztatom magam miatta, hogy nem voltam ott.
- Nem tudom, hogy bocsánatot kérjek, vagy megköszönjem először - temettem a tenyerembe az arcom.
Casso erre nem válaszolt, csak egy picit megrázta a fejét, arra utalva, hogy egyiket se várja el, majd a padjára támasztotta a homlokát és lenyúlta a rajzom.
A combján megtámasztva az alkarját fogta a kezében a füzetet, nézte a legújabb, félkész alkotásom, hátralapozott egyet, hogy ez előtt készült-e olyan, amit még nem látott, de nem készült, úgyhogy visszalapozott a jelenlegihez, és tudom, hogy értette, kevesen vannak, akik értik az ilyen jellegű rajzaimat, hogy mit akarok velük mondani, és ő köztük van, mert bár akármennyire is nem művészlélek, ismer.
Szóval értette, mit akartam ezzel a rajzzal, akkor is, ha még bőven nem volt kész, és nem is nézte sokáig, visszarakta elém a füzetem, én pedig rá se mertem nézni.
Nem mondott semmit.
- Nem ide illő téma... - törtem meg a csendet, csak hogy valamiről beszéljünk - Laci szülinapjáról tudsz valamit?
(Az említett most csütörtökön, 18-án lesz tizenhét.)
- Nem nagyon - vont vállat - Gondolom, a hétvégén ünnepli, egyébként annyit tudok, mint te.
- Tavaly is volt bulija - jutott eszembe.
- Amire egyikőnk se ment - jegyezte meg feszülten elnevetve magát.
Na igen, akkor volt friss a szakításunk, nem nagyon volt egyikőnknek se hangulata ünnepelgetni.
- Te tervezel idén, gondolom... - néztem rá.
- Passz - mondta őszintén - Egyelőre nagyon nincs hangulatom hozzá.
- Nekem se - vallottam be - Szegény, mindig az ő szülinapja.
- Ja - értett egyet.
- Mondjuk, ha most a héten esetleg mégis elmennék, inkább viszek magammal málnaszörpöt, vagy kölyökpezsgőt - tettem hozzá dünnyögve.
- Az biztos.

Mai nap - 5/2: könnyebb, hogy Sacival beszéltem. Minden más ugyanolyan nehéz.