Sziasztok! ❤️
Mielőtt belekezdenénk, igen, kiraktam korábban, megesett a szívem, húzom az idegeiteket, az életemmel játszom, meg ilyenek (illetve ezen a mélyponton már nagyon szeretnék túllendülni, hogy őszinte legyek), szóval, nagy levegő mindenkinek, és jó olvasást! 🥰
***************************************
[05.13]
A hajam kócos volt, a szobámba besütött a reggeli napfény, és ő ott ült, mindennek ellenére mellettem, majd ahogy észrevette, hogy felébredtem, kikapcsolta a telefonját.
- Szia - köszöntem neki halkan, rekedtes hangon, és fogalmam se volt, hogyan fog viszonyulni hozzám, úgyhogy félénken felültem az ágyamban, és folyamatosan őt néztem, várva a reakcióját.
- Szia - szólalt meg kimérten, és fájdalmasan rideg volt, mint akinek egyáltalán nincsenek érzései, de egyben fáradt is volt a hangja, és nem tudom, hogy ez testi, vagy lelki fáradtság volt-e.
- Haragszol? - kérdeztem félve, mire kínosan elnevette magát.
- Mire? - nézett rám hitetlenül.
Az értetlensége nem az a kedves, "ugyan, semmi nem történt"-típusú volt, inkább olyan, mint aki azt kérdezné, "te ezt haragnak tudnád hívni?".
- Hát... úgy az egészre - hajtottam le a fejem - Tudom, nagyon elszúrtam, az egész éjszakát, semmiről nem tehetsz, és jogtalanul zúdult a nyakadba az egész, és... - magyarázkodtam, de ő félbeszakított.
Most már inkább tűnt csak fáradtnak, mint ridegnek.
- Leni - szólalt meg, majd úgy tűnt, hogy amit eredetileg akart, azt inkább hagyja, helyette megkérdezett mást - Oké, egyáltalán mennyi van meg a tegnapról?
Ekkor, frissen ébredten még nem nagyon tudtam semmit, csak annyit, hogy ittam, sokat ráadásul, és sírtam, ő pedig így talált rám, az emlékeim nagyon lassan kezdtek csak visszatérni, már amennyire visszatértek.
- Nem... nem tudom - temettem a tenyereimbe az arcom kétségbeesetten - Miért, történt valami? Mármint, nyilván, de...
- Egy-két dolog, de akkor beavatlak - nézett rám - Az úgy gondolom még megvan, hogy ittál, de nem kicsit, hanem kibaszott sokat, konkrétan nem voltál magadnál, egy lépést nem tudtál megtenni egyedül, háromszor estél el, ebből kétszer elkaptalak, egyszer meg beverted a fejed a kőbe, aztán nem hagytalak közlekedni. Másfél üveg tömény után elvettem tőled a piát, amit fél éjszaka sírtál vissza, olyanokat hajtogattál folyton, hogy nem bírod, el akarsz menekülni, senki nem ért meg, egyedül vagy, meg ilyenek, nagyon jó volt, végig sírtál, aztán bealudtál, én meg felhoztalak. Ja, azt meg nyilván ne hagyjuk ki, hogy említettél egy-két kicsit necces dolgot, amit nem teljesen értettem, vagyis valamennyit értettem, de remélem, rosszul, vagy csak be voltál rúgva és úgy jött, szóval így utólag inkább megkérdezem, van valami, amit el tudnál mondani? - kérdezte, én pedig holt sápadtan hallgattam végig.
Ennek hatására egyébként sorra kezdtek beugrani a tegnapiak, és hát, borzasztó érzés volt.
- Azt hiszem - hajtottam le a fejem bűnbánóan - Gondolom, szerepelt a történetben Ákos.
Ahogy ezt kimondtam, nem mertem ránézni, de éreztem a pillantását, és azt a keserű, összeomlott érzést, ami megjelent benne azzal, hogy valószínűleg ráerősítettem a tegnap bevallottakra, elvéve tőle az utolsó reményét is.
- Nem mondtál neveket, de nem kellett sokat következtetnem rajta, hogy rájöjjek.
- Mit mondtam róla? - húztam el a szám - Bár lehet, inkább nem is akarom tudni - hunytam le a szemeimet, rém kínosan.
- Én viszont rohadtul akarom tudni, hogy mi ez az egész, mert konkrétan azóta ki vagyok borulva tőle - közölte feszülten elnevetve magát.
- Hidd el, nagyon sok mindent tudnék mondani, csak fogalmam sincs, hol kezdjem! - nyöszörögtem.
- Akárhol. Hallgatlak - dőlt neki az ágy támlájának, és olyan komolynak, keménynek tűnt, nagyon régen, vagy talán soha nem láttam még ilyennek.
Mint aki belefáradt az érzelmeibe, a fájdalmakba, és egyszerűen csak kikapcsolta az érzéseit, vagy csak nem mutat ki semmit, alig szólt valamit, amit meg igen, azt is nagyon kimérten.
Irtó nagy volt a váltás az eddigiekhez képest, soha nem volt még velem ilyen, még akkor se, amikor rosszban voltunk, akkor legalább tudtam, hogy haragszik rám, de most fogalmam se volt, mit érezhet, én pedig ettől érzékenyebb voltam vele, és bűnbánóbb, mint valaha.
- Szóval, tudod, hogy mi történt régen Ákossal és velem, és mondjuk én nem sokat beszéltem veled erről, és nem is akartam, de három éve... - szedtem össze magam, hogy őszintén bevalljak mindent. Fogalmam se volt, tegnap miket mondtam neki, úgyhogy ferdíteni teljesen feleslegesnek láttam - Szóval három éve ugye... tetszett. Vagy talán szerelmes is voltam, de olyan reménytelenül, esélyem se volt, észre se vett. Elérhetetlen volt, ha csak egyszer véletlen rámpillantott, két napig sikongattam miatta, szóval érted, nagyon reménytelen, plátói volt az egész. Aztán, aztán tudod, hogy bevallottam neki, és irtóra összetört, és megalázott, és... és borzasztó volt - töröltem meg a szemem - Azt hittem, hogy túlléptem ezen az egészen, ami így is volt, mert jöttél te, és mindig annyival jobb voltál, mint ő, és még most is az vagy, de... - folytattam az érzéseimtől beremegett hangon, félénken Cassora pillantva, aki egy kicsit hátradöntve a fejét, a falnak támasztotta azt, pont, mint aki kezd besokallni attól, hogy vannak érzései - ...de mindig, ahogy látom, vagy eszembe jut, amikor Ákos Sacival van, egyszerűen... rossz érzés, mert Ákosra soha nem fogok tudni úgy nézni, ahogy ti néztek, én csak azt a fiút látom, ha ránézek, akit régen szerettem, és csak fájdalmat okozott nekem, lerombolta az önbecsülésem, annyit sírtam miatta, és soha nem voltam elég jó neki, soha semmit nem jelentettem neki, és most itt van Saci, akit meg boldoggá tesz, és szereti, ami nekem nem járt tőle, és ez olyan önzőség, hogy így érzem, de nem tehetek róla. Most már nem szeretnék Ákostól semmit, csak azt, hogy el tudjam engedni, hogy ne zavarjon, hogy mással van, ne ragaszkodjak ahhoz, ami régen történt, ne akarjam görcsösen kompenzálni magamban a történteket, ne tudjon még mindig megbántani és ne járjon a fejemben, csak hagyjon békén - fakadtam ki - Ugye érted?
- Leni, ha zavar, hogy mással van, akkor valamit mégis akarsz tőle - közölte egyszerűen - Azzal, hogy ennyire görcsösen el akarod tüntetni az életedből, csak ki akarod kerülni, hogy be kelljen látnod magadban, ami meg csak ráerősít erre.
- Nem, nem akarok tőle semmit - tiltakoztam - Itt vagy te, sokkal jobb vagy, sokkal jobban szeretlek, mint őt bármikor, eszem ágában sincs őt választani, soha. Az meg csak plusz, hogy most már barátnője is van, és rám meg a legmagasabbról tesz.
- Most mondtad ki, hogy miért akarod kikerülni - szólalt meg hirtelen - Itt vagyok én, barátnője van, nem érdekled - sorolta fel, engem idézve, és akkor éreztem, hogy meghökkentően rátalált a titok nyitjára, én pedig eddig nem is vettem észre - Ha már terapeutát játszom, ha ez a három nem lenne, akkor hogy éreznél? - kérdezte egyszerűen.
Lesokkolóan máshogy tálalta nekem a dolgot, mint ahogy én eddig megközelítettem, mindezt ugyanúgy, mint eddig, kimutatott érzések nélkül.
- Casso, pontosan jól tudod, és az előbb is mondtam, a barátom vagy, nem tudom elképzelni, hogy...
- Azért próbáld meg - nézett rám.
Életem legnehezebb pár perce volt, amíg néma csendben, rám se nézve várta, hogy átgondoljam a dolgot.
- Nem, nekem ez így nem megy - dörzsöltem meg az arcom gondterhelten.
- Oké, akkor segítek, szólj, ha rosszul értettem valamit - biccentett - Szóval, a legjobb barátnőd összejött egy sráccal, akivel gondolom régen te is össze akartál, csak nem sikerült, ezért valahol irigyelni kezdted Sacit, mert neki meg igen, ami szar érzés, főleg, hogy a barátnőd, így alapból lett egy bűntudatod, hogy nem tudsz örülni neki, hogy összejött azzal, aki tetszik neki. Eddig azt hitted, hogy már túlléptél azon, hogy három éve összetörtek, ami egyébként így is volt, csak most elkezdett idegesíteni, mert ugyanaz a srác összejött a legjobb barátnőddel, és most visszatértünk ugyanoda. Ha feltesszük, hogy Ákos tényleg nem kezdett el megint érdekelni, akkor gyakorlatilag ennyi történt, hogy nem tudod feldolgozni, hogy valami másnak összejött, neked meg nem - zárta le a történet egyik részét - Vagy, a másik, ami lehet, hogy szembesültél vele, hogy Ákos amúgy elérhető, ettől megint elkezdett érdekelni a téma, kevésnek érzed magad, mert ennek ellenére neked anno mégsem jött össze, emiatt magadban valahol féltékeny vagy Sacira, ezért akarsz kompenzálni, hogy te akkor sem vagy kevés, emiatt kezdett el zavarni megint, hogy viszont Ákosnak ugyanúgy nem tetszel, és ezzel zaklatod magad, ahelyett, hogy csak elfogadnád. És erre még csak rájön pluszban, hogy közben egyébként itt vagyok én, ami miatt összekavarodsz, hogy akkor miért érzed úgy, hogy érdekel egy másik srác, amit amúgy nagyon nem akarsz belátni, ezért nyomod ezeket a körítéseket, hogy egyébként szeretsz, összehasonlítgatsz minket, satöbbi, amikről még csak nem is mondom azt, hogy nem hiszem el, ez az én részem, az, hogy én mit érzek, vagy mit gondolok ezzel kapcsolatban, az más dolog. Az is lehet, hogy ez a kettő, amit mondtam, egymás után jött, de én nagyjából felvázoltam neked, hogy mi történt - fejezte be - Válassz.
Zavarbaejtően egyenes volt, és meghökkentően átlátta a dolgokat, azokat is, amiket el se mondtam neki, és nem szóltam közbe, mert ahogy ezeket elmondta, fejbevágóan ért, hogy minden szava teljesen igaz volt, fájdalmas, de igaz, ennél pedig csak az volt feszélyezőbb, hogy továbbra sem mutatott ki semmilyen érzelmet, teljesen közömbös arckifejezéssel, maga elé nézve sorolta fel nekem a fentieket.
Először nem tudtam, hogy mit mondjak, csak az ezerrel pörgő gondolataimmal ültem ott mellette az ágyon, amit érzékelt is, úgyhogy időközben felállt mellőlem.
- Nem tudom - válaszoltam végül az arcomat megdörzsölve, majd ránéztem - Elmondod, hogy te mit érzel ezzel kapcsolatban?
Casso erre egy pár másodpercig nem válaszolt, csak maga elé nézve hallgatott, majd kínosan elröhögte magát.
- Szerinted, Leni, leegyszerűsítve a sztorit, milyen érzés volt azt hallgatni egy teljes éjszakán át a barátnőmtől, hogy egy másik srác érdekli? - kérdezte egyszerűen, ebbe az egy mondatba visszaengedve az érzéseit - Aki az egyik legjobb haverom amúgy.
- Engem nem érdekel... - kezdtem a tagadást egyből, mire Casso felém fordította a fejét.
- Leni.
A számat harapdálva lesütöttem a szemem, és tényleg mondani akartam erre valamit, de egy szó se jött ki a torkomon először.
Pár másodperc múlva ránéztem és erőtlenül megszólaltam.
- Szeretlek, Casso - mondtam ki elhalt hangon, őszintén kimondva, mert ki kellett mondanom, mire a barátom inkább rám se nézett, csak kellemetlenül elnevette magát, a tőlem ellenkező irányba elkapva a tekintetét.
Szörnyű lelkiismeret-furdalással a tenyerembe temettem az arcom, majd nemsokára felnéztem rá.
- Már mész is? - kérdeztem lehangoltan, amikor észrevettem, hogy Casso a székem támláján lévő pulcsijához nyúl, hogy felvegye.
Casso fáradtan felsóhajtott.
- Leni, bocs, de komolyan nem várhatod el tőlem, hogy... - kezdte őszintén, de egyszerre kellemetlenül - Konkrétan semmit nem aludtam, meg ez az egész nekem rohadt sok volt így, nem emlékszel, nem érzed, kiesett, oké, nekem meg nem, majd... beszélünk - mondta végül.
- Kérlek, csak egy nagyon kicsit - álltam fel az ágyamból - Így is többet tettél értem, mint megérdemeltem volna, vagy alap lett volna, egész este, de még éjszaka is, hogy itt maradtál, de kérlek, ne hagyj itt, csak egy kicsit. Szükségem van rád, most nagyon - vallottam be, egyre nehezülő szívvel, miközben éreztem, ahogy összeszorul a torkom, és fojtogatnak a könnyeim.
- Oké, Leni, nekem meg arra, hogy most egy kicsit... - fordult vissza hozzám, majd a hajába túrva átfogalmazta magában, amit még ki se mondott, csak elsőre akart - Egyedül. Őszintén, veled most ne haragudj, de rohadtul nincs hangulatom.
Szomorúan lesütve a szemem, megértően, visszatartva a könnyeimet, bólintottam egy aprót, majd egy kis csend után halkan megszólaltam.
- Sajnálom, ha megbántottalak.
Casso erre nem mondott semmit, csak kiment a szobámból, ezzel szavak nélkül kimondva, hogy eltaláltam, nem kicsit bántottam meg, konkrétan összetörtem, én pedig egy kis habozást követően utána, hogy kiengedjem, illetve utánazárjam az ajtót.
Amikor leértünk, és egyébként kinyitotta magának az ajtót, mert ezek szerint ő zárta be éjszakára, és bent hagyta a kulcsot a zárban, mielőtt kiment volna, először hezitált egy kicsit, majd visszafordult hozzám.
- Oké, bocs, hogy így lelépek, de... - mondta őszintén, mire megráztam a fejem, hogy nem baj, megértem - Nem akarok összeveszni, nem is lenne értelme, pedig most vagyok olyan idegállapotban, hogy simán megtörténhet, és szerintem most egyikőnknek se ártana egy kis... - túrt a hajába feszülten - Idő. Nekem legalábbis rohadtul.
- Igen - sütöttem le a szemem nagy nehezen egyetértve.
Nagyon nehéz volt, de én is úgy láttam, hogy egy kis idő, amíg átgondolhatom magamban a dolgokat, most, hogy már nem titok előtte, jót tenne, ahogy valószínűleg neki is.
- Jól vagy egyébként? - kérdezte egy kis csend után, mielőtt elindult volna, az egészségemre értetődően (leginkább, mert nekem egy picit nagyon másnap volt), mire kínosan elnevettem magam.
- Soha jobban - mondtam a hajamat megigazítva, majd megtöröltem a szemem.
Cassonak a mai nap valamikor ekkor ült ki az első egyértelmű érzelem az arcára, majd valószínűleg ösztönből gyengéden az arcomhoz nyúlt, és sóhajtva letörölt egy nagyobb könnycsepet az arcomról.
- Ha tudnád, hogy utállak sírni látni.
Erre nem tudtam mit mondani, csak keserűen elmosolyodtam, és erőt véve magamon, a szemeibe néztem.
- Akkor, idő.
- Ja - biccentett - Egyikünknek sem ártana előbb lerendezni magában a dolgokat, aztán beszélünk.
- Rendben - bólintottam lehangoltan - Ameddig csak szükségét érzed.
- Amíg te rendezed magadban a dolgokat, én is magamban, és egyáltalán el tudjuk dönteni, hogy mit érzünk, mit akarunk, mindenképp, akkor látom értelmét beszélni erről, hogy most hogyan tovább, ha majd rendesen, normálisan le tudunk ülni és elmondani, hogy mit hogy látunk. Nem fogok megint belemenni abba, mint legutóbb, hogy mindkettőnknek minden baja van, szét vagyunk csúszva érzelmileg, azt se tudjuk, mit akarunk, hirtelen mindent egyszerre egymás fejéhez vágunk, ami eszünkbe jut, és ami felgyűlt, mindenkire kivetítve végigszenvedünk egy hetet és kibékülünk, anélkül, hogy amúgy bármit normálisan megoldottunk volna, mert ennek rohadtul nincs értelme. És ezek után magamat se akarom rávenni arra, hogy döntsek bármiről, hogy mit akarok ezek után, mert azt lehet, hogy kurvára megbánom még - pillantott a szemembe, fájó őszinteséggel.
- Megértem, persze - láttam be a szememet megdörzsölve - Egyébként tudom, hogy ez neked nem annyira fontos, és most már tényleg nem kérdezek többet, de Saciéknak mit mondjak, min "vesztünk össze"? Csak mert azt tuti kiszúrják, hogy nem vagyunk olyanok, mint máskor, Sacinak viszont még mindig nem tervezem elmondani a sztorit - igazgattam a hajam, mire feszülten elnevette magát.
- Nem tudom, ne mondj semmit. Vagy próbáld ki, hogy valakinek elmondod, ha problémád van vele.
- Nem értené meg, tudod, mi volt a legutóbb. Rám akadt ki azért, mert a barátja meg akart fektetni - nevettem fel kínosan.
- Összejött egy sráccal, aki bántott téged anno, ezzel asszem vállalta, hogy nem biztos, hogy örülni fogsz neki.
- Úgy tudja, hogy örülök a boldogságának - húztam el a szám - Na mindegy, nem akarlak ezzel fárasztani, megoldom - legyintettem inkább.
- Ja, úgy is jók a módszereid - sóhajtott fel fáradtan - Örülsz neki, hogy boldog, de fura a helyzet, ne lepődjön meg, ha néha rosszul reagálsz, de igyekszed kezelni, ennyit mondj, annyira túlbonyolítod ezeket. Ezzel egyébként elkerülted volna az egész színészkedést, de ha nekem mondasz ennyit még az elején, valószínűleg nem lennénk itt megint.
- Igen, és én annyira, de annyira... - töröltem meg a szemem - Na jó, nem tartalak fel tovább - fújtam ki magam, hogy visszatartsam a könnyeimet, amíg itt van.
- Majd beszélünk.
Amikor Casso elment, én pedig becsuktam az ajtót, a hátamat nekidöntve leroskadtam a földre és az utóbbi két napon sokadszorra kitört belőlem a sírás, szembesültem azzal, hogy tegnapról mára mint ha kicserélték volna az érzelmeimet.
Annyira mások szorultak belém, pedig a történet ugyanaz volt, de teljesen máshogy láttam már őket, és semmiben sem voltam biztos, csak annyiban, hogy nagyon nem szeretném elszúrni.

Mai nap - 5/1***: az egészre.