[05.12]
Kevés maradt meg arról az estéről, de azt hiszem, most, hogy a házban ismét újra egyedül vagyok, mert Casso elment, nem tudom, mi fog rám várni, és a szüleim is lassan megérkeznek, remélhetőleg nem folyik majd el nagyon a tinta a könnyeimtől és tartani fogom a sorokat, amiket csak homályosan látok, megpróbálom leírni, hogy mi történt, igyekszem nagyon megerőltetni az agyam és visszaemlékezve összerakni a történteket, bár az események nagy részét még most sem fogtam fel igazán.
Aznap este, amikor egyedül, végső elkeseredésből zokogva alkoholhoz nyúltam, hogy könnyítsek magamon, üvegből, anélkül, hogy belegondolnék, hogy mi mennyi, vagy hogy mekkora bajt okozhatok ezzel, teljesen magam alatt voltam, talán akkor volt a mélypontom, amikor már tényleg nem bírtam tovább.
Ott ültem a konyhában a hideg kövön, elkenődött szemsminkkel, üres és félig üres üvegekkel és zsebkendőkkel magam körül, a könnyeimtől az arcomra tapadt hajtincsekkel, folyamatosan sírva, hol jobban, hol kevésbé, mindenre gondolva, ami fáj, és nem tudnám megmondani, mennyi ideig voltam ott, mindenesetre közben megérkezett Casso is.
Akkor nem hallottam, vagy inkább nem jutott el az agyamig, olyankor már így utólag visszagondolva rémesen rossz állapotban voltam, de másfél nappal később visszaemlékezve megvan, hogy csengetett egyszer, de nem reagáltam rá, úgyhogy egy kicsivel később benyitott a házba, amit elfelejtettem bezárni, és így talált rám a konyhában.
Nem néztem fel rá, tudtam, hogy ő lesz az, és ő egyszerre vett észre mindent, hogy sírok, hogy ittam, nem is keveset, és hogy valami nagyon nincs rendben, valami, amiről nem tud, úgyhogy először leguggolt hozzám, és odébbsöpörte a hajtincseimet, amik az arcomba lógtak.
- Jézusom, Szöszi.
Ennyit tudott először mondani, ahogy szembesült a váratlan látvánnyal, én pedig nem szóltam semmit, csak újból lehajtottam a fejem, és pityeregtem tovább.
Casso megnézte az üres üveget, ami mellettem feküdt.
- Basszameg - sziszegte maga elé, majd odébbrakta, én pedig épp emeltem volna a számhoz a nálam lévő másik üveget, hogy igyak belőle, de megelőzött, és kivette a kezemből - Bocs - mondta, majd odébbrakta az üveget.
- Visszaadod? - kérdeztem suttogva.
Casso erre nem válaszolt, de elég egyértelmű volt, hogy nem tervezte, úgyhogy halkan, könnyek között megszólaltam megint.
- Kérlek.
Talán egy kicsit megingott, de az volt a szereposztás, hogy most ő az egyetlen józan ember a házban, aki bármit tud csinálni, ha baj van, márpedig már baj volt, és vigyázott rám, onnantól egész éjszaka, és nem hagyta, hogy ennél is nagyobb bajom essen.
Márpedig ha azt ott visszaadta volna, és netalántán meginnám, inkább nem gondolok bele, mi történt volna, talán nem is akarom tudni.
- Nem, Szöszi, nagyon sok lesz. Már így is kurvára az.
Nem tudom, hogy milyen volt akkor eleinte, aggódó, ideges, értetlen, feszült, vagy mindegyik egyszerre, mindenesetre akármilyen állapotban voltam, soha nem felejtem el, milyen volt velem akkor este.
- Mi volt? - kérdezte, de én csak könnyezve meredtem magam elé, talán fel sem fogtam először a kérdést - Leni, Istenem, mondj már valamit.
Egy kis ideig megint nem tudtam megszólalni, mire halkan felsóhajtott, majd felállt mellőlem, én pedig a tenyerembe temetve az arcom, elsírtam magam.
- Nem bírom - suttogtam magam elé, szerintem nem is neki válaszolva, csak úgy kijelentve, a világnak, ő pedig visszaült hozzám, egy pohár víz volt a kezében, amit lerakott a földre, majd mivel a hajam folyamatosan az arcomba hullott, tapadt hozzá a könnyeimtől, lehúzta a csuklómról a hajgumim, és mivel látta, hogy én valószínűleg képtelen lennék rá, a tarkóm mögé nyúlva gyorsan összefogta a hajam, pont annyira, hogy ne lógjon a szemembe egyfolytában, aztán odaadta a vizet, hogy igyam meg, de nagyon gyorsan.
- Nem, nem... - tiltakoztam.
- De.
Igazából nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok, amiért így megtartotta a lélekjelenlétét, pedig tényleg nagyon gáz volt a helyzet, megértettem volna, ha inkább sarkon fordul és hazamegy, én tuti leblokkoltam volna az ő helyében, fogalmam se lenne, mihez kezdjek, és valószínűleg együtt sírnánk ketten, mert nem bírnám idegekkel.
Megittam, becsületesen, majd Casso odébb rakta a poharat, én pedig sírtam tovább, folyamatosan ugyanazt a pár szót hajtogatva.
Idővel Casso felemelt és átvitt a nappaliba a kanapénkra, hogy ne a hideg kövön üljek.
- Oké, először is nyugodj meg, itt vagyok, nincs baj - törölte le az arcom, majd folytatta volna, de félbeszakítottam.
- De! - sírtam fel - De, baj van! Szerinted véletlenül jutottam ide? - törölgettem a szemeimet felcsattanva.
Teljesen részeg voltam, nem gondoltam át, mit és hogy mondok, egyik hangulatomból csapongtam a másikba, a lábamon egészen biztosan nem tudtam volna megállni, még csak tisztán se láttam, összességében a világomat nem tudtam volna megmondani, ha rákérdeznek.
- Leni, nyugodj le - csitított egy kicsit Casso.
- Nem bírom tovább - suttogtam.
Casso ekkor már szólásra nyitotta a száját és épp kérdezett volna, de én hamarabb kezdtem kifakadni magamtól.
Ez alatt annyit sírtam, hogy csak nagyon kevés maradt meg róla, de bevallottam, hogy mit érzek, szaporán hulló könnyek és levegőkapkodás közt, amitől, ha lehet, még rosszabbul lettem, mint előtte.
Sose felejtem el, amikor elmondtam az Ákos iránt táplált érzéseimet, amiket ide a naplómba már annyiszor leírtam, és nem tudom, hogy értelmezte akkor, vagy hogy hatott, mennyire volt összevissza, vagy érthető, de egy pillanatra rá tudtam nézni egyszer, és annyira bennem maradt a tekintete, és így utólag ettől zokogok a legjobban, hogy összetörtem, basszus, megbántottam, pedig ha valaki, ő biztosan nem érdemelte meg, de még ezután sem hagyott ott, egy szót se szólt, mert fontosabb voltam neki akkor, mint saját maga, az egója, vagy hogy épp most jelentettem be neki ittasan, hogy bár a barátom, számomra jelenleg valahol nem egyedüli srác, másnak akarok jelenteni valamit, de ott maradt velem, vigyázott rám, és nem engedte, hogy bajom essen.
Így utólag már nem is érdekel, hogy velem mi van, az egyetlen dolog, ami miatt rémesen nagy bűntudatom van, hogy ezt megtettem vele, nem is tudja, hogy talán jobban fáj nekem, mint neki.
Innentől gyakorlatilag semmi nem maradt meg, az egyetlen, aki tudja, hogy mi történt aznap éjszaka, az ő, de még ha elmesélné, se tudnám pontosan, hogy mi volt igazából, annyit tudok, hogy amikor késő este elaludtam a kanapén, felvitt a szobámba, és lerakott az ágyamra, onnantól a következő, amit tudok, hogy másnap egy teljesen más "életbe" ébredtem, mint eddig.
Ő pedig ott volt mellettem.
**************************************
Folytatás következik!
(holnap tervezem kirakni)

Egyébként kitartást mindenkinek, és ígérem, lassan befejezem ezt a drámát. 🥰😂