Május 12. (péntek)
Van az a típusú szívfájdalom, amikor semmi mást nem tudsz csinálni, csak sírni, mindig, amikor eszedbe jut, vagy látod magad előtt, szinte hallod azt az egy mondatot, azt a jelenetet, amit akkor láttál, éjszakákat zokogsz át, addig, amíg nem érzed úgy, hogy már az összes könnyedet elsírtad rá, és több már egyszerűen nem megy. Ilyesmi volt, amikor Casso összejött Jenniferrel, amikor szakítottam Cassoval, vagy amikor idén volt az a bizonytalan, elhidegülős időszakunk, de ilyen volt az is, miután Ákosnak bevallottam három éve az érzéseimet.
Viszont van az a típusú szívfájdalom, amiért nem tudsz könnyet hullatni, mert olyan fura az egész, ilyenkor nem megbántanak, vagy összetörnek, hogy álomba sírhasd magad, hanem csak fekszel, bámulsz magad elé, a szíved irtó nehéz, cikáznak, gyötörnek a gondolataid, amik csak ekörül tudnak forogni, némán, testileg jelen vagy, megy körülötted az élet, ahogy szokott, és talán fel sem tűnik sokaknak, hogy mennyire szét vagy csúszva lelkileg, képtelen vagy jókedvűnek lenni, csak tengesz a kérdéseid között, a bizonytalanságban, hogy most akkor hogyan tovább, és különben is, mi értelme mindannak, ami eddig olyan természetes volt.
A jelenlegi helyzetem pedig pont ehhez fogható.
Amióta Ákossal "kibékültem", csak nehezebb lett minden, mert nemhogy az eddig érzettek nem múltak el, csak sulykolódik belém jobban, illetve rájött még ez az egész színjátszás, Ákosra most már mosolyognom is kell, mosolyogva végignézni azt, amit eddig is végignéztem, csak igyekezve menekülni az érzéseim elől, most már csak egy dolog elől akarok menekülni, a világ elől, minden elől, el egy másik dimenzióba, ahol talán végre nyugtom lesz.
Konkrétan eljutottam arra szintre, hogy legszívesebben kiállnék az utcára, és elüvölteném magam, hogy én ezt nem bírom, és valaki mentsen meg, de nagyon gyorsan, vigyen egy olyan helyre, ahol végre nem kell azt a hülye képzeletbeli álarcot viselnem, ami ha létezne, már régesrég bedobtam volna egy kandallóba, mert egyszerűen gyűlölöm.
Valahogy így állok jelenleg, és azt hiszem, tényleg kezdek beleőrülni ebbe az egészbe.
- Szívem, ma este apáddal elmennénk itthonról, el leszel egyedül, vagy nagy gond, ha csak holnap érkeznénk? - kérdezte Anya reggel, amikor épp a cipőmet vettem fel.
- Csepi hol lesz? - néztem rá.
- A nagynénéd szívesen vigyáz rá, persze náluk, szóval átvisszük hozzá a húgod odafele. Mondjam Ritának, hogy mész te is, vagy van valami más terved?
- Egyelőre nincs, de megkérdezném Cassot, vagy a lányokat, hogy ráérnek-e - válaszoltam.
- Rendben, Kicsim. A nap folyamán írd majd meg, hogy mit mondjak a nővéremnek.
Ahogy kimentem a házból, Cassonak egyből feldobtam a témát, úgy gondoltam, hogy talán nem tenne rosszat, ha péntekről szombatra kettesben lehetnék vele, mert egyrészt a hangulatom miatt egy jó ideje nem volt ilyen, másrészt pedig nagyon szeretném, ha megint olyan felhőtlenül boldogan érezhetem magam vele, mint ez az egész Saci-Ákos dolog előtt, főleg, hogy ma van pont tíz hónapja, vagyis összesen tizenkét hónapja, azaz egy éve, hogy együtt vagyunk, ő pedig benne volt a dologban, csak annyi volt, hogy neki délutánra már volt valami rövidebb programja, de megígérte, hogy estefelé akkor egyből hozzám jön, és addig marad, amíg akarom.
Nekem ez jó volt így, délután majd el leszek egyedül pár órát, ez a legkevesebb.
- Lesnyák bekapcsolja a projektort, másik Lesnyák ezalatt kijön a táblához - nézett Bíró törin Kolosra és az ikrére, mire ők ketten felálltak a helyükről - Többiek némacsendben figyelnek. Illetve, Levendula - szólított, mire felkaptam a fejem - A tanáriban hagytam a múlt órai dolgozatokat, kijavítottam őket, legyen szíves lemenni értük, az asztalomon vannak.
- Rendben - mondtam halkan, majd felálltam és kimentem a teremből.
A csendes folyosón lépkedve, végig a tablók mellett (a nővéremék tablója a földszinten van, Napsugár annyira gyönyörű rajta, mint egyébként amúgy is, imádom a nővérem) a korláton végighúzva a kezem lementem a lépcsőkön, valami olyasmi ritmusban, hogy "pa-pamm, pa-pamm", az alsó foknál majdnem elestem a saját lábamban, végigmentem az aulán, befordultam az egyik oldalfolyosóra, onnan jobbra, nagy levegő, és kip-kop.
Egyébként utálok bekopogni a tanáriba.
- Szia, mit segíthetek? - kérdezte Szekeres mosolyogva, aki ajtót nyitott.
- Bíró Károly tanár úr küldött le, elvileg az asztalán vannak a kijavított dolgozataink - válaszoltam illedelmesen, a kézfejeimet a hátam mögött összekulcsolva.
- Rögtön jövök, megnézem - biccentett, majd sarkon fordult, én pedig a tanári ajtajában állva (szerintem a küszöbön érzékelő van, és ha egy diák átlépi, átszúrják a lézersugarak, amik az ajtófélfából jönnek ki, ezért nem mer egy diák se bemenni) néztem, ahogy odamegy Bíró asztalához, ami egyébként tele volt papírkötegekkel (na igen, aki sok dogát irat...), úgyhogy a kémiatanárnő átfutotta őket a szemeivel - Angliai légi csata? - kérdezte tőlem a tananyagot illetően, hogy jót talált-e meg.
- Igen, igen - bólintottam, mire Szekeres felkapta a papírköteget és odahozta nekem - Nagyon szépen köszönöm.
- Semmiség. Egyébként gratulálok a dolgozatodhoz, ötös lett, kiszúrtam - mosolygott rám.
- Ó, köszönöm - nevettem el magam meglepetten.
Ahogy mentem vissza a terembe, a folyosón még összefutottam Váradyval és Hajnallal (még mindig eszméletlenül shippelem őket, ha ők nem jönnek össze, nem hiszek az igaz szerelemben :D), majd benyitottam az osztályunkba, ahol ugye mindenki egyből rámnézett, Bíró pedig megkért, vagyis inkább kijelentette, hogy osszam ki a dogákat, ha már ott vagyok, amíg Samu felel, ő nem áldozna erre külön időt, szóval a teremben cikkcakkozva kezdtem osztani a röpiket.
Mondanám azt, hogy jól sikerültek, de találóbb, hogy olyan, mint szokott, Domi, Marcsi, Mira, Lina, Lili és én ötös (bár az enyémnél én egy kicsit meglepődtem, amikor Szekeres elmondta), Enikő, Ágoston, Saci négyes (utóbbi erősen a hármas felé hajlott inkább, de Bíró kegyes volt hozzá, szerintem Sacit kedveli), Betti, Kriszti, Csenge, Ricsi (szerény véleményem szerint tuti puskáztak valamennyit) hármas, a kettesbe még belefért Casso, Andris, Kolos és Niki (bár merő kíváncsiságból gyorsan belenéztem az utóbbi esszéjébe, ami úgy kezdődött, hogy "Nagy-Britannia" - nyilván kisbetűvel, kötőjel nélkül -  "azért került nehéz helyzetbe, mert sok volt az ellenség", plusz elcsíptem még egy-két hasonló bölcs gondolatot a röpdolijából, és fogalmam sincs, hogy lett meg az ötven százalék a ketteshez) és hatalmas karó Samunak, Lacinak és Paulának. Ja, meg Marci szokás szerint hiányzott, azt hiszem, ismét lázas lett.
Most kérem szépen, mindenki csináljon úgy, mint ha meglepődne.
Saci következő szünetben lehuppant mellém a dogájával.
- Anya úgy fog örülni, Úristeeeen - vigyorgott a négyesére mutogatva.
- Ügyes vagy - mosolyogtam rá, majd témát váltottam - Egyébként elmesélted már neki?
- Ákost? Még nem - rázta meg a fejét Saci.
Kicsit bizonytalan szegény, mivel Ákost régebben már szétsavazta az anyukájának, amikor Saci még csak annyit tudott róla, amit én mondtam neki anno, hogy egoista, bunkó, csak játszik a lányokkal, meg ilyenek, és nem tudja, hogy mondja el otthon, hogy egyébként összejött vele, pláne hogy mutassa majd be Ákost otthon, az anyukája már így is félti Sacit, főleg Márk után.
Szóval igazából ez így miattam van.
- Ha szeretnéd, valamelyik nap átmegyek, és majd akkor bejelented, és segítek, elmondom, hogy Ákos megváltozott, tőlem is bocsánatot kért, meg ilyeneket fogok - ajánlottam fel.
- Úúú, az jó lenne - bólogatott - Köszi. Egyébként is akartam már mondani, hogy ma meg a hétvége mondjuk nem jó, de a jövő héten átjöhetnél. És ha akarod, akkor majd nem kell Ákosról beszélnünk, tudom, hogy kicsit fárasztalak vele néha, bocsi, csak picit... na, tudod, milyen vagyok szerelmesen, nem mindig érzem - vallotta be zavartan elnevetve magát.
De cuki.
- Nem gond - mosolyogtam rá - De nem akarom megszabni, nyugodtan beszélj csak, amiről akarsz, te is mindig végighallgattál, amikor Cassoról zengettem ódákat - tettem hozzá.
A legjobb az egészben, hogy Casso pont ekkor ment el mögöttem, amit csak Saci vigyoráról vettem észre, illetve, hogy mellettem elhaladva szórakozottan összeborzolta a hajam, mire elnevettem magam.
- Ez így volt filmszerű - jegyeztem meg, mire Saci is felnevetett - Na, szóval visszatérve, nem szabályozlak be, örülök neki, ha boldog vagy, mesélj csak nyugodtan.
Ez persze csak részben volt igaz, de akkor se lenne fair nem végighallgatnom.
- És ugye még mindig nem zavar, hogy Ákos meg én... meg remélem nem érzed úgy, hogy elhanyagollak, vagy ilyesmi... - dörzsölgette a kézfejeit Saci félve a válaszomtól.
- Nem, dehogy - ráztam meg a fejem - És egyébként remélem, ugyanez fordítva is Cassoval, mondjuk kicsit későn, de...
- Én leszek a fő koszorúslányod - válaszolta Saci mosolyogva - Enikő meg a násznagy. Tudod, hogy ti vagytok a kedvenc shipem, három éve, ne kérdezz már ilyeneket - nevetett fel, mire derűsen bólintottam.
- Oké, oké - adtam meg magam mosolyogva.
Összességében egész jó hangulatú nap volt, valamikor ott kezdődtek az események, amikor suli után még beszélgettem egy kicsit Cassoval, mielőtt én elindultam volna haza, ő meg a másik irányba.
- Nem, nem, ebből nem engedek - kötöttem az ebet a karóhoz nevetve, amikor poénból elkezdtük tervezgetni, hogy ha egyszer lenne egy közös házunk, milyen lenne, és egyébként fogalmam sincs, hogy lyukadtunk ki ennél a témánál - Lesz egy gardróbszoba, fehér szekrényekkel, polcokkal, minden ruha vállfára akasztva, szín szerint, stílus szerint, külön polc a cipőknek, fiókok a kiegészítőknek...
- És akkor minden kis fülbevalód külön rekeszbe? - röhögte el magát.
- Persze, az úgy jó. És nyilván neked is lennének ilyenjeid, és a fürdőben is lenne külön szekrényed. Tényleg, olyan kéne, amit a mosdókagyló felé szoktak rakni, ilyen tükrös, aminek a két oldalán vannak kisebb polcai, és akkor az egyik oldal lenne a tied, a másik meg az enyém. De nyilván azokon a polcokon csak a sminkjeim lennének, a skincare cuccok, fogkefe, fogkrém, meg ilyenek, az olyanok, hogy sampon, tusfürdő, fürdőszivacs, fürdősó, bőrradír, testápoló... - soroltam fantáziálgatva.
- Neked egy palotát kell venni, baszki - szakított félbe röhögve.
- Gardróbszobával - tettem hozzá.
- Személyzet nem kell? Beépített szauna, saját konditerem? - kérdezgetett tovább szórakozottan - Mondjuk a konditerem nem is akkora hülyeség - gondolta át.
- Szerintem se. Te edzel, én meg nézem - vigyorogtam - Te póló nélkül, én meg popcornnal. Jó, ha szépen megkérsz, majd hozok neked vizet is közben.
- Akkor ha már itt tartunk, sztriptíz szoba is lesz, rúddal a te méretedre - válaszolta jókedvűen, mire felnevettem - Te táncikálsz, én meg nézem.
- Héé, mi ez a tárgyiasítás? - kérdeztem nevetve.
- Akkor hívjuk rúdtáncnak, az egy sport. Egy jó sport - mosolygott - Ha szépen megkérsz, hozok neked vizet közben.
- És a ruházat?
- És a mi? - kérdezett vissza szórakozottan.
- Hülyeee! - temettem a tenyerembe az arcom nevetve - Oké, akkor inkább beszélgessünk a falak színéről.
- Az előző téma jobban tetszett - húzta egy halvány mosolyra a száját.
- Nekem is, amíg még a konditeremről volt szó. Szóval, nekünk nyilván lesz egy közös szobánk, mindenképpen az emeleten.
- Amennyi szobát kitaláltál már, hanyadikon? - kérdezte jókedvűen.
- Csak egy emelet lesz, plusz egy padlás. Tehát, a mi szobánkban biztos lesz egy nagy franciaágy, két éjjeliszekrény, egy erkély, fényes szoba lesz, de mindegyik ablakon, meg ugye az üvegajtón, ami kivezet az erkélyre, lesz redőny vagy függöny, és nem az utcára fog nézni.
- Hát ne is.
- Visszatérve a fürdőre, kád legyen vagy zuhanyzó?
Igazából régen éreztem magam ilyen jól, mint amíg most Cassoval beszélgettem, sokat nevettem, elterelte a figyelmem az összes problémámról, és ekkor szembesültem vele, hogy mennyire nagyon szeretem, és mennyire igazságtalan, hogy az elmúlt napokban nem rá koncentráltam a leginkább.
Ez a boldog érzet egészen addig tartott, amíg meg nem pillantottam Ákost a szemem sarkából, ahogy megöleli, majd hosszan megcsókolja a legjobb barátnőmet, én pedig bár gyorsan elkaptam róluk a tekintetem, megint visszazökkentem magamban belül a régi kerékvágásba.
Fájdalmasan keserű váltás volt.
- Akkor majd várlak - néztem Cassora, amikor elköszöntünk egymástól.
- Oké, Szöszi - biccentett, majd megsimította az arcom, és érzelmesen megcsókolt, amiből annyira érződött, hogy szeret, hogy majdnem ott helyben elsírtam magam, amiért bár szeretném, ha teljesen az övé lehetnék a gondolataimban, de nem vagyok az övé, egy őt sokkal alulmúlóbb srác, akitől semmit nem kaptam, csak szívfájdalmat, idegességet és megaláztatást, ő nem hagyja békén a gondolataimat, és őt nem tudom elengedni. Borzasztó érzés ez a tehetetlen bűntudat, ami csak rájátszik az eddigiekre és eléri, hogy mégjobban elveszítsem a kontrollt magam és az érzelmeim felett.
- Szeretlek - mondtam halkan, amikor lassan eltolt magától, mire elmosolyodott.
- Én is, Szöszi - nyomott egy utolsó, gyors csókot az ajkaimra, mire majdnem bekönnyeztem, úgyhogy szorosan magamhoz szorítva megöleltem, mint aki nem akarja elengedni a karjai közül.
Aztán persze el kellett engednem, mert mindkettőnknek lassan indulnia kellett, úgyhogy mégegyszer gyorsan elköszöntünk, és elindultunk két különböző irányba.
Amikor hazaértem (ma nyolc órám volt, szóval viszonylag későn), Anyáék már készülődtek az indulásra.
- Akkor holnap napközben jövünk - mosolygott Anya, miközben Apa már indulásra készen, az ajtónak dőlve várta, hogy elkészüljön.
- Rendben - bólintottam.
Amikor Anya, Apa és Csepi (már neki is szóban köszönök, de úgy, hogy visszaköszön, és integet, irtó aranyos :D) elindultak, először ettem valamit, majd miután rendes gyerekként elmosogattam, és már teljesen egyedül voltam, teendők nélkül, végre megengedhettem magamnak, hogy nem kell játszanom senkit, se cuki barátnőt, se illedelmes kisdiákot, és még csak a kamasz lányt se, aki kedvesen elköszön a szüleitől, alig várva, hogy a barátja átjöjjön, végre csak én voltam, és egy hosszú magam elé bámulva gondolkodás után csak annyit vettem észre, hogy lefolyik az első könnycsepp az arcomon.
Eddig csak Ákos volt nehéz, nehéz, hogy nem tudok továbblépni azon, ami történt, hogy a legjobb barátnőmet választotta, hogy én nem jelentek neki semmit és soha semmit nem jelentettem, hogy én nem kaphattam meg, amit a barátnőm megkaphatott, hogy színészkedem mindenki előtt, most már Casso is nehéz, mert utálom, hogy nem lehetek felhőtlenül boldog vele, hogy más is van a fejemben, amikor szeretem, és ő is szeret, és annyival jobb, mint Ákos, és erre még is ez történik.
Megint rámjött a "nem bírom" érzés, hogy legszívesebben elmenekülnék valahova, vagy kikapcsolnám az érzelmeimet, legalább csak egy részét, és hogy szeretném végre leadni a terheimet, mert kezdek lassan belerokkanni ebbe az egészbe.
Nem telt el sok idő, amikor már könnyek között, teljesen szétcsúszva, azt se tudva, melyik világon vagyok jelenleg, nem is tudom, mi ütött belém, de alkohollal a kezemben kötöttem ki, ami nem is az enyém, apukámé, amit különlegesebb alkalmakra szokott tartogatni, de nem érdekelt, én csak annyit akartam, hogy könnyebb legyen, és nem lett könnyebb, egyre többet sírtam, összeroskadva, levegőért kapkodva, igyekezve kiadni minden fájdalmat magamból, és kevés dolog maradt meg arról a pár óráról, de egyszerűen képtelen voltam abbahagyni.
Egyedül voltam, egyedül, túl sok érzelemmel magamban, a nehézségeimmel, a céltalanságommal, és én tényleg csak támaszkodni akartam valamire, leadni valamennyit a vállamon lévő terhekből, én nem tehetek róla...
Mert van az a szívfájdalom, amikor nem összetörnek, vagy bántanak, kezdetben csak bámultál magad elé, a szíved irtó nehéz volt, halmozódtak a kérdések, és lelkileg teljesen szét voltál csúszva, aztán sok lett, összeroppansz a sok teher alatt, és hirtelen ugyanaz a szívfájdalom lesz, mint amikor álomba sírod magad, és addig zokogsz, amíg el nem sírtad minden könnyed.
Talán valami ilyesmihez volt fogható, ami akkor este történt velem.
***************************************
Folytatás következik.
(És hagyjatok életben.)