[05.07]
- Nem tudom, de nekem jó itt - vontam vállat mosolyogva, miközben nekidöntöttem a fejem a barátom vállának.
- Úúú, Ricsi, hagyj bújjak már hozzád én is - nézett Lotti a bátyjára vigyorogva.
- Bocs, nem - nézett rá Ricsi szórakozottan, aki időközben amúgy tökéletesen elhelyezkedett.
- De gáz vagy - fintorgott rá Lotti.
- Átadjam? - kérdeztem Lottitól mosolyogva Cassora utalva.
- Nem, ti nagyon cukik vagytok így. És én amúgy is Ricsihez akarok hozzábújni - bökdöste a bátyját tovább.
- Hagyjál már - röhögött fel Ricsi - Barátnőm van.
- A húgod vagyok, hülyegyerek.
Elvoltak egymással egy darabig. :)
- Amúgy szerintem tényleg rossz helyen vagyunk, hol vannak már a többiek? - kérdezte Lotti körbepillantva, picit megemelve a már Ricsi ölébe hajtott fejét (ebben egyeztek ki).
- Úton - vont vállat Ricsi - Anyáék, meg Pityuék kerülnek, Dóriék Szentendréről jönnek, Zsoltiék Vecsésről, szerintem várhatunk még egy darabig.
- Valakinek szól a telefonja amúgy - jegyezte meg Casso.
- Az enyém tuti nem - mondtam.
- Az enyém se.
- Az enyém se.
Mire ezt megállapítottuk, és persze senkinek nem volt kedve megnézni, hogy az övé szól-e, már el is hallgatott a búgás, fél perc múlva pedig megszólalt Casso telefonja.
- Valamelyikőtöket Anya ki fogja csinálni, csak mondom - röhögte el magát Lottira és Ricsire nézve, ahogy elővette a telefonját és kiírta az anyukája nevét, majd felvette - Szia. Várj, kihangosítalak, cseszd le őket - emelte el Casso a fülétől a telefont, mire a tesói egyszerre néztek rá valami nagyon gyilkoló tekintettel, de Casso élvezte a helyzetet, úgyhogy miközben én továbbra is hozzábújva halkan felnevettem, kihangosította, mi pedig meghallottuk Rilla hangját.
- Épp kérni akartam. Kedves, drága Varga Lottina kisasszony, remélem, nem kell mondanom, hogy a telefon mint olyan, elsősorban nem a szépszemű fiúk után való rajongás célját szolgálja, ugye, Csillagom?
Félreértés ne essék, Lotti teljes neve nem "Varga Lottina", hanem simán csak "Lotti", de a családból már többen is mesélték, hogy ettől függetlenül, Amarilla, ha már mindenki mást szólíthat fenyegetően a teljes nevén, a leszidós alkalmakra Lotti nevét is ki szokta bővíteni. :)
- A táskámban volt a telefonom - húzta el a száját Lotti.
Casso és Ricsi egyébként elképesztően jól szórakoztak a párbeszéden, nagyon igyekeztek halkan fuldokolni a röhögéstől, ahogy láttam. :)
- Na mindegy, de máskor tudjalak majd elérni - sóhajtott fel Amarilla, mire Ricsi csak annyit jegyzett meg, hogy "olcsón megúszta" (:D) - Viszont, Roli, amiért kereslek, hol vagytok?
- Már ezer éve itt - válaszolta Casso, miközben Lotti(na) visszaadta neki a készüléket.
- Itt biztos nem, már mindenki megérkezett.
- Itt ülünk egy étterem előtt, Anya.
- Csak valószínűleg nem az előtt az étterem előtt. Azt mondtad, tudod a címet, nem?
- Ja, Rózsa utca.
- Igen - furcsállta Rilli - Mit látsz?
- Mi? - röhögte el magát Casso.
- Valamit mondj már, hogy milyen az utca.
- Van valami posta, egy rózsaszín ház, szolis plakát... - sorolta unottan körbepillantva.
- Hát, akkor tényleg az lesz.
- Miért lenne két Rózsa utca egy településen???
- Nem tudom, de nem látunk titeket, az biztos. Hol ültök?
- Az étterem előtt, egy padon. És a kocsim is itt van, ennél feltűnőbbek már csak akkor lennénk, ha beöltöztünk volna olyan közmunkás láthatósági cuccba.
- Az étterem melyik oldalán? - kérdezett tovább Amarilla.
- Istenem, a bejáratnál, bemenjünk? - sóhajtott fel Casso.
- Nem, az se biztos, hogy jó helyen vagytok. Na jó! Kezd kicsit sok lenni ez a kavarás - fújta ki magát, mire Casso kínosan elnevette magát.
- Anya, itt vagyunk, nem láttok minket, mi se senkit, de sokkal jobb, hogy még idegeskedsz is, tényleg - állt fel Casso szemforgatva, és kicsit odébbment az út közepére, ahol egyébként tényleg nem járt senki, hogy körülnézzen, innentől pedig már csak a beszélgetés egyik oldalát hallgattuk - Oké, ez van. Amúgy itt a postánál a kanyar még az utcához tartozik?
Szép lassan kiderült, vagyis leginkább Cassonak leesett, hogy az utca amúgy tök hosszú, csak kanyarodik egyet, és nem annyira messze van egy másik étterem is (aminek az útszakaszát egy másik utcának néztük, tök megzavaró), amit mi nem láttunk, mert nem arról az oldalról jöttünk, mindenki más pedig a másik irányból.
- De minek van két étterem egy utcában egy kétezres településnek??? Kiégek - röhögte el magát Casso értetlenül - Na jó, akkor pár perc.
És még csak ezután indultunk át az étterembe. :)
- Anyukád ideges? - kérdeztem Cassot, miközben feltápászkodtunk a padról és elindultunk a Rózsa utcában gyalog (ennyiért nem ültünk kocsiba).
- Nem gáz, nyugi, csak egy kicsit volt, de mire odaérünk, már nem lesz az.
- De miattunk volt? - kérdeztem.
- Nem, az csak plusz volt, de nem velünk volt baja, csak elvileg már előttünk is mindenki más is össze-vissza kavart, és mindenki őt találta meg, akit ezzel zaklatni lehet.
- Szegény, az fárasztó lehet.
- Anya amúgy se nagyon bírja idegekkel a szarakodó, életképtelen embereket, pláne ha rokonok - mondta Ricsi derűsen.
- Hát, ja - értett egyet Casso.
Azt a pár percet elbeszélgettük az út alatt, aztán Ricsi és Lotti folytatták egymás szadizását, én pedig Cassora néztem.
- Jól nézek ki? - kérdeztem a blúzomat igazgatva, mire Casso egy picit megigazította az elfordult nyakláncom, majd mosolyogva megnyugtatott, hogy igen - Kicsit izgulok egyébként.
- Ne csináld már, nincs mitől.
- Dehogynem - vágtam rá - A családod nagy része most lát először, nem tudom, milyen benyomásom lesz, kínos helyzetbe se akarlak hozni...
- Miért hoznál? - nevette el magát értetlenül.
- Mert ha az jön le a családnak, hogy egy hülye szőke liba a barátnőd, az kellemetlen, ne mondd, hogy nem az.
- Senkinek nem fog ez lejönni, az egész megjelenésed nem ilyen.
- Attól még simán lehetek unszimpatikus.
- Nem nagyon hinném, hogy bárkinek az lennél, de ha mégis, az meg kit érdekel?
- A rokonaid - emlékeztettem.
- És? Most összegyűltünk, mert nagyobb esemény, hogy a nagypapám hetven lett, de az emberek felével találkoztam egész életemben maximum négyszer vagy ötször, és valószínűleg nem ma fog megváltozni, hogy tartjuk-e jobban a kapcsolatot. Amúgy meg tudják, hogy a barátnőm vagy, hogy nem tegnap léptél be az életembe, én szeretlek téged, te engem, normális családtagoknak ez pont elég ahhoz, hogy kedveljenek.
- Jó, igaz - értettem egyet magamban elmosolyodva.
Amikor megérkeztünk, én Cassonak a kezét fogva, Lotti és Ricsi pedig előttünk, először Amarillával futottunk össze az étterem bejáratánál - feltehetőleg minket várt meg, hogy most már tuti idetaláljunk. :)
- A galéria a mienk, oda menjetek fel - mondta, majd Cassora pillantott, és rámnézve, mint Casso barátnőjére, halványan elmosolyodott, ami olyan szívmelengető volt, nehezen tudnám körülírni, de talán Cassonak igaza volt, és tényleg nincs min aggódnom.
Ahogy végigmentünk az éttermen (tetszett a berendezése egyébként), hamar megtaláltuk a lépcsőt "galéria csak privát rendezvények megtartására, érdeklődés és foglalás az alábbi elérhetőségeken..." táblával, és lenntről már hallatszódott, ahogy a családban megy a beszélgetés, az udvarias körök lefutása, egy-két férfi hangosabb felnevetése, néhány elcsípett szófoszlány fiatalok szájából, és amúgy nagyon úgy hallatszott, hogy jó a hangulat, barátságos érzést keltett bennem, ami miatt egy picit elmúlt a feszengésem, majd felmentünk mi is.
Ahogy beléptünk az ajtón - Lotti szerint, oké, hogy késtünk, de mivel szerinte továbbra is mi vagyunk a legmenőbb kocsi a társaságból, ez így stílusos :) -, szinte mindenki felénk nézett, és szinte mindenki kiszúrt engem, mire alig láthatóan megszorítottam Casso kezét, és ösztönösen megigazítottam a hajam.
Itt elkezdődött a köszöngetés, puszi-puszi, kézfogás, jaj de régen láttalak, milyet nőttetek, Lottiék sorban köszöntek az embereknek, én pedig sorban bemutatkoztam.
- Székely Levendula - ismételtem el a nevem mosolyogva sokadszor.
Egyébként a bemutatkozás alatt rájöttem, hogy az egész család irigylésre méltó genetikát tekintve (bár az abszolút kedvenc akkor is a Varga-Fodros família, Cassoéknál konkrétan mindenkit el tudnék képzelni egy címlapon, vagy kifutón), Amarilla ágán leginkább a barna szem a gyakori, de abból is az a szép, mély, őzszem, barna hullámos haj, karcsú testalkat, és ránézésre későn, vagy alig őszülő típusok, Zoltán (Casso apukája) közeli családtagjainak pedig szinte mind kék a szeme, több ikerpár is van, gyakoriak a gödröcskék, úgy tűnik, jobbára az egyenes, vagy alig hullámos haj dominál, a hajszín világosabb, mint a másik oldalon, illetve innen kicsit többen vannak őszülőben, de gyönyörűen őszülnek, mint a reklámokban.
Alaposan megfigyeltem, általánosságban (mindkét oldalra értve) mindenki kedves volt, mosolygósak, jó kedélyűek, és egyébként rájöttem, hogy tényleg nincs nagyon min izgulnom, a család nagy része olyan természetesen beszélgetett velem, tök jófejek voltak, mint ha ezer éve ismernénk egymást.
Éppen Casso keresztanyukájával (aki egyben ugye Casso anyukájának a húga), Adriennel beszélgettem, aki egyébként az újonnan megismertek közül talán az egyik legszimpatikusabb volt, amikor az étterem dolgozói beszéltek pár szót Amarillával, majd beharangozták, hogy lassan elkészül a kaja (különböző tálak lettek rendelve mindenkinek, hogy a sok ember ne külön-külön kezdjen rendelgetni, illetve együtt kezdjük el az étkezést), úgyhogy foglaljunk helyet a hosszú asztalnál.
A két asztalfő egyelőre üresen maradt, helyet foglalva Casso nagyszüleinek, a többi széken viszont mindenki kényelmesen elhelyezkedett, általánosságban elmondhatóan, szűk családokra bontva, az asztal egyik végétől kezdve egy "tömbben" ült Amarilla bátyja (Zsolt) és családja, mellettük Amarilla húga (Adrienn) és családja, mellettük mi (mármint, a jól ismert Arany utca 14-ből elindultak), mellettünk Casso apukájának (Zoltánnak) az öccse (Tamás) és felesége (Titanilla), majd az asztal végén Zoltán ikre (Dóra) és családja.
Nemsokára, ahogy helyet foglaltunk, Dóra pedig már a szolid, "70"-es szülinapi dekorációt is felrakta, megérkeztek a nagyszülők, köztük az ünnepelt nagypapa, mire mindenki tapsolni kezdett, ők pedig gyorsan végigköszöngetve mindenkinek, helyet foglaltak, majd jött a kaja.
A nagycsaládi ebéd kezdete előtt mondtak páran valami pohárköszöntőt, boldog hetvenedik szülinapot kívántunk Casso nagypapájának (Kálmánnak hívják egyébként, ránézésre is nagyon aranyos :D), és össznépileg koccintottunk egy jópárat.
Ha matektanár lennék, tuti feltenném a kérdést, hogy ha (nagyjából, de most tegyük fel) harmincan voltunk, és ha mindenki mindenkivel koccintott volna, hány koccintás lett volna összesen, de nem teszem, még akkor sem, ha tudnám azzal cifrázni, hogy ha minden koccintás átlagosan két másodpercig tart, mennyi a legrövidebb idő, ami alatt végezhetünk a koccintásokkal... na, ezért nem leszek matektanár. :)
Egyébként én Casso és Lotti között ültem, velem szemben Napsugár, az ő két oldalán pedig Ricsi és Pityu, szóval jó helyen voltam. :)
Pontosabban, a "jó hely" csak nagyrészt igaz, ugyanis Pityutól kettővel Titanilla ült, ő pedig hamar megtalált engem.
- Levendula, ugye? - kérdezte mosolyogva, a nevemre utalva.
A mosolya egyébként kísértetiesen hasonlított arra, amit Csenge villantott nekem régebben mindig.
- Igen - válaszoltam kedvesen ránézve.
- Szép, ritka neved van, senkit nem tudok, aki adná.
Valahol itt kezdtem megérteni, amiről Lottiék beszéltek a kocsiban, és éreztem, hogy a körülöttem lévők közül szinte mindenki a mi párbeszédünket figyeli.
- Az Öné is ilyen - feleltem, mert tényleg nem tudtam jobbat mondani, mire hallottam, ahogy Casso mellettem halkan elröhögi magát.
- Ti Rolival egy iskolába jártok? - kérdezett tovább.
- Osztálytársak vagyunk - mondtam, mire Titanilla égbe szökött szemöldökkel fürkészett minket.
- Kár, osztályon belül nem nagyon szokták javasolni ezeket a tinédzser párkapcsolatokat, vagy hogy nevezzem, a románc vége kellemetlen, ha egy közösségben vagytok, főleg ebben a korban.
Cassoval egyszerre néztünk össze, majd Titanillára, de nem csak mi, mindenki, akik ezt így végighallgatták.
- Mi nem egészen ebben gondolkodunk - feleltem végül, Cassot megelőzve.
- Rendben, ti tudjátok. És, ugye most vagytok tizenegyedikesek, jövőre érettségi, kezdődik a nagybetűs Élet, és rájöttök, hogy amik eddig voltak problémák, nehézségek, vagy hétköznapiak, az pont semmi ahhoz képest, ami rátok vár, van valami terv a jövőre nézve? - kérdezgetett tovább, mindezt erősen olyan beszédstílusban, hogy "taknyosok, semmit nem tudtok, de nagylelkű leszek és megosztom veletek, én, aki ugye már képben van mindennel", esküszöm, tényleg olyan tenyérbemászó stílusban, mint ahogy az autóban már meséltek róla.
Mit is mondjak, elég fárasztó volt, de a többiek ügyesen elterelték a témát rólam, hogy ne csak engem szivasson, majd végül Casso apukája volt a megmentőm, aki inkább csak rákérdezett, hogy Titanilláéknál mi a helyzet, így a nő elkezdett mesélni magáról.
- Borzasztó, az egész, ami a munkahelyen megy, felháborító! Húsz év munka, és ennyivel hálálják meg? Vicc az egész, amit művelnek, az egész vezetőség! - fakadt ki.
- Roli, kezdjünk megint számolni? - kérdezte Lotti a bátyjától halkan, mire Casso elröhögte magát.
- Inkább ne - mondta szórakozottan, majd rám nézett - Na, Szöszi, hogy bírod? - kérdezte derűsen.
- Ahogy látom, nem csak ti nem kedvelitek - suttogtam mosolyogva.
- Innen kábé senki nem, csak gáz lett volna nem meghívni.
- Értem - bólintottam - Amúgy tök finom a kaja.
- Ja - értett egyet.
Étkezés után kicsit szétszéledtünk, mert a következő "fogás" a torta volt, azzal pedig még vártunk egy kis időt, hogy tudjunk enni, én viszont előtte kimentem kicsit levegőzni, írtam Anyáéknak, illetve amikor visszamentem, akkor pont egy helységbe sodródtam Casso nagyszüleivel, így illedelmességből odamentem hozzájuk.
- Még nem nagyon volt alkalmam bemutatkozni - szólaltam meg mosolyogva, majd kezet fogtunk és bemutatkoztunk - Székely Levendula vagyok, Rolinak a barátnője.
Őszintén szólva tippem se volt, hogy ezt a barátnős dolgot idősebbek körében hogy nevezzem, "Roli párja", vagy valami ilyesmi, de aztán úgy voltam vele, hogy ez így a legtalálóbb.
- Igen, hallottunk már rólad - bólintott Casso nagymamája mosolyogva.
- De csak jót, ne aggódj - tette hozzá a nagypapája jókedvűen.
- Akkor jó - nevettem el magam megkönnyebbülten.
Még beszélgettem egy darabig a nagyszülőkkel, és őszintén szólva irtó cukik voltak, meg jófejek és az átlagnál jóval fiatalosabbak is, a nagymama korát meghazudtoló módon nagyon csinos (és egyébként nagyon kedves), a nagypapának pedig meglepően tök jó humora van, tényleg, tök őszintén megnevettettek. Én is igyekeztem azért. :)
És ami még nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy bár erről nem sok szó volt, de annyira érződött, hogy milyen jó a kapcsolatuk ugye egyedüli nagyszülőkként Cassoékkal, meg tökre szeretik őket, és ez így nekem is jó érzés volt. :)
Persze, én is nagyon imádom a nagyszüleimet, de ilyenkor nem egyszer átfut a fejemben, hogy milyen jó is lenne, ha nem élnének annyira messze tőlünk, a bolygó másik felén, oké, elég menő, hogy Brazíliában laknak, szép, meg minden, de olyan jó lenne évi kettő-háromnál többször is látni őket. Na mindegy, ezt sajnos nem én fogom megváltoztatni.
- Leni, beszállsz? - nézett rám Viki (Casso unokatesója, anyai ágon, négy évvel idősebb nálam), amikor becsatlakoztam a "fiatalsághoz", akik felfedeztek egy biliárdasztalt az emeleten, szóval ott gyülekeztek.
- Áhh, nem, nem tudok biliárdozni, inkább csak nézem - ráztam meg a fejem zavartan elnevetve magam.
- Szerinted én tudok? Azt se tudom, hogyan kell fogni ezt az izét - nevetett fel a dákót a forgatva a kezében, majd a tesójához fordult - Geriii, hogy kell ezt?
- Egyszer már megmutattam, hagyjál már.
- De jófej vagy te is - forgatta meg a szemeit Viki - Valaki tudja, hogy kell ezt? Ricsi? - pillantott az említett uncsitesója felé, aki amúgy épp Ádámmal (ő is unokatesó, csak apai ágról) szórakozott valamin - Na jó, hagyjuk, majd kikísérletezem. Szóval, Leni? - nézett rám újból.
- Hát, kísérletezzük ki közösen - szálltam be.
Egyébként Vikivel tök jól elvoltunk (időközben Viki húga, Dorottya is beszállt hozzánk "játszani", majd Heni is Napsugárral) és mondjuk mi se leszünk a világ legnagyobb biliárdosai, de a végére egész belejöttünk, és amúgy elég sokat nevettem végig, jó volt. :)
Egyébként a pontozásról fogalmunk se volt, mit hogy, meg amúgy se lett volna értelme, úgyhogy nem versenyeztünk, csak lőttünk egyet-egyet felváltva.
- Szóóval - hajolt Dorottya az asztal felé, majd miközben a fehér biliárdgolyóra célozva erősen koncentrált, azért folytattuk ugyanúgy a beszélgetést, aminek én (nem miattam) többször is a témája voltam, ha már új vagyok a társaságban. Nálam többször csak az volt téma, hogy bénák vagyunk, tortát akarunk enni és lehetne már nyár - Akkor te művész akarsz lenni.
- Hát, ezt még így nem tudom pontosan, de valószínűleg olyasmi - válaszoltam - A Képzőművészetin gondolkodtam. Ti mit csináltok? - érdeklődtem, ha már rajtam kívül már mindenki leérettségizett, pontosabban, Dorottya a héten írt, de elmondása szerint egész jól sikerült neki.
- Én a TF-re járok - felelte Viki, szép, hosszú, festett szőke copfját megszorítva. Az alakját nézve, azt meghiszem. :)
- Én pszichológiát szeretnék tanulni - mondta Dorottya - Heni, te? - pillantott Casso nővérére.
- Az ELTE-n vagyok bölcsészettudományin.
- Heni, a bölcsész - vigyorgott Viki - Mondjuk te mindig inkább humános voltál, mint reálos. Oké, mindkettőből tök jó tanuló, de akkor is.
- Igen, talán inkább. Mondjuk egy éve még vegyész akartam lenni, de nem véletlenül hagytam. Napsi, te jössz - mosolygott a nővéremre.
Igen, a nővéremet sokan hívják így, Pityu is "napsiz", sőt, lényegében a suliban mindenki így szólította, csak a családban "sugarazzuk", ez olyan, mint nálam a "Leni", a családomban szinte mindig a rendes nevemen szólítanak, vagy becéznek (pl. Szívem, Kislányom, Kicsim).
- Szegeden jártam suliba természettudományira, csak az exem miatt abbahagytam, egy évet dolgoztam, aztán most újrakezdtem itt Pesten - foglalta össze Napsugár az elmúlt két évet.
- És az esküvő hogy áll? - kérdezte Viki mosolyogva.
- Már csináljuk a meghívókat, kicsit sokan leszünk, Anya majdnem szívrohamot kapott, amikor mondtam, nem két forint lesz, de nem baj, bulit csapunk - legyintett a nővérem jókedvűen.
- És már megvan a ruhád?
- Nem, még nem tartunk ott, egyelőre csak nézegetem őket, de elképzelésem van, fantáziálgatok, nagyjából úgy nyolc-kilenc éve tervezgetem - mosolygott Napsugár.
- Hercegnős?
- Alap - vigyorgott - Jó, nyilván nem az a muffin baba-stílus, de azért na, tudjátok.
- Jaja - bólogatott Dorottya - És hol lesz a nászút?
- Hú, ezt még nem nagyon tudjuk - vallotta be őszintén - Én tengerpartit, vagy valami hajósat akarok, az tuti.
- Egy "Sex on the beach" koktéllal? - kérdezte Viki derűsen, mire Napsugár felnevetett.
- Kettővel.
Mosolyogva hallgattam őket, a terveket az esküvőről, vagy hogy Pityuval gondolkodtak-e azon, hogy majd később családot alapítsanak, a belvárosi lakásból elköltözzenek valami rendes házba, kerttel, mondjuk egy kicsit messzebb, esetleg ki Budapestről, agglomerációba, vagy még annál is távolabb, meg ilyenek, amit én már sokszor átbeszéltem a nővéremmel, de mindig csak ugyanaz jut eszembe, hogy te jó ég, feleség lesz, a tervek szerint később anyuka, saját családdal, mikor lett ennyire nagy, felnőtt hirtelen? De most komolyan, persze, mindig tudtam, hogy ezt majd valamikor megélem, de amikor kiskorunkban erről csak fantáziálgattunk - persze akkor még az volt a nagy terv, hogy Napsugár megvárja, amíg én is felnőtt leszek és egy házba költözünk, amit mi festünk ki, és szép színes lesz :D de nem hinném, hogy ezt olyan tíz-tizenkét évvel később bevasalhatnám rajta - nem gondoltam bele, hogy basszus, ez tényleg lesz majd valamikor, sőt, lassan már van is.
Úgy érzem magam, mint egy anyuka. Gyorsan kirepült a fészekből. :)
- Na, hogy megy? - jött oda mellém Casso, amikor a fiúk (mármint a mi generációnkból, a "felnőttek" beszélgettek) becsatlakoztak hozzánk a biliárdterembe (Lotti ezalatt Adrival csivitelt valamit).
- Mint az összes többi sport - feleltem elnevetve magam - Tényleg, a biliárd sportnak számít?
- Én nem mondanám annak.
- Miért, hivatalosan a sakk is az.
- És, az megy? - kérdezte mosolyogva.
- Régen játszottam már. Majd sakkozunk valamikor?
Cassonak erre egy halvány mosoly jelent meg az arcán, mire leesett nekem is a mondat második értelme. Idiótaaa. :)
- Feltétlenül - mondta szórakozottan - Végig így csináltad? - kérdezte, miközben próbáltam ellőni azt a fehér golyót.
- Ahogy még a legkevésbé megy rosszabbul - közöltem felnevetve.
- Várj már, gyors megtanítom - lépett oda hozzám, majd átkarolt és a kezeimet fogva megmutatta a mozdulatot.
- Te ehhez is értesz? - lepődtem meg.
- Ja.
- Polihisztor vagy - jegyeztem meg.
- Lehet - biccentett szórakozottan.
Amikor már mindenki készen állt és összeterelődtünk, jött a torta, mint desszert.
Finom volt. :)
Igazából nagyon nem tudom részletezni a további eseményeket, jó sokáig ment még a beszélgetés, leginkább a lelkes hallgatóság szerepét töltöttem be, de persze én is beszéltem szinte mindenkivel, jófejek voltak, és kedvesen viszonyultak hozzám, majd pár órával később kezdődött a köszöngetés.
- Örülök, hogy megismerhettem - mosolyogtam Casso nagypapájára, akinek egyébként utólag mégegyszer mindenféle jókat kívántam hetvenedik születésnapja alkalmából.
- Úgyszint - válaszolta kedvesen - Legközelebbi alkalommal is szívesen várlak.
- Köszönöm szépen. Majd hozom Rolit is - tettem hozzá elnevetve magam, mire ő is felnevetett, majd komolyan hozzátette.
- Régen láttam ennyire boldognak, mint veled.
- Engem nem tetszett látni, de higgye el, én soha nem voltam olyan boldog, mint vele - tettem hozzá kedvesen elmosolyodva.
- Minden jót kívánok nektek. Titanilla és az osztálytársakról való véleménye pedig, egyik fülön be, másikon ki. Ezért van kettő belőle.
- Igaz - láttam be felnevetve.

Mai nap - 5/5*: nagyon jól éreztem magam, ezt persze Cassoéknak is elmondtam sokszor, és örülök, hogy megismerhettem a családját. :)
****************************************
Sziasztok! ❤️
Őszintén, ez a rész kész van már pár napja, csak mindig, amikor bekapcsoltam a Wattpad-et, ahelyett, hogy átolvastam volna, javítottam volna stb. ezt, vonzóbb volt nekilátni az új résznek, szóval most, hogy ezt így bevallottam, utólag is bocsi. 😂❤️

Egyébként nagyon remélem, hogy nem túl egysíkú a történet mostanában, én egy kicsit néha annak érzem, és már alig várom, hogy hozhassam azokat a fordulatokat. 😏 muhaha
(Csak ezek az "időhúzások" azért kellenek ugye, hogy reális legyen a történet, illetve minden fordulat előtt van egy folyamat, ami "felépíti" a szálakat, amik majd jól összebonyolódhatnak. Ezeket a folyamatokat az előző évadban jól átugráltam mindig időben, ebben viszont szeretek/szeretnék jobban hangsúlyt fektetni ezekre.)

Viszont addig is puszi mindenkinek! 🥰