Április 28. (péntek)
Énekverseny.
Csengével tegnap már mindent megbeszéltünk, többek közt a ruhát is (a mai versenyre egyszerűbb szettet találtunk ki, sima koptatott szűk farmer-kockás blúz felcsomózva-kettőbe fonott haj-tornacipő, ha a majálison felléphetünk, majd ott kicsit extrázunk), amit ma reggel felvettem, és mondjuk nem annyira az én stílusom, de egész jól néztem ki benne.
A verseny szokás szerint órák után volt megtartva, úgyhogy egész nap stresszeltem, de nem csak én, Csenge is, aki bár próbálta ezt nem kimutatni, de én biztos voltam benne.
- Nyugi már, szétnyered - nyugtatott Casso mosolyogva, amikor utolsó óra után beszéltünk - Csak felmész és énekelsz, a hangod meg egy csoda, nincs mitől félned.
Tényleg, azt nem is mondtam, Csengével megbeszéltük, hogy a koreográfia meglepetés lesz, senkinek nem beszéltünk róla, szóval azt csak abban az esetben látja majd bárki, ha ma megnyertük a versenyt, és a majálison csinálhatjuk az egész sulinak a "showt", tehát ma tényleg csak felmegyünk és énekelünk, de abba mindent bele kell tennünk.
- Tavalyelőtt is valami ilyesmit mondtál, nem? - kérdeztem az izgalomtól szökdécselve.
- Már nem tudom, valami olyasmit, de megnyerted, szóval higgy nekem, az a biztos.
- Jó, jó - adtam meg magam, majd mosolyogva lábujjhegyre álltam - Képzeld, valakitől azt hallottam, hogy a csókolózástól jobban megy az éneklés - utalgattam vigyorogva.
- Igen? - kérdezett vissza Casso derűsen.
- Én úgy tudom.
- Hát, rajtam nem fog múlni - hajolt hozzám Casso mosolyogva, majd az arcomat gyengéden megsimítva hozzáérintette az ajkát az enyémhez, és enyhén oldalra biccentve a fejét hosszasan megcsókolt, aztán megint, és megint, nem a legdiszkrétebb formában, a hajamba túrva, a nyelvével kényesztgetve az enyémet, majd a pimasz kis csókjaival a számat, szédítően édes volt, hihetetlenül izgató, és őszintén, elérte a kívánt a hatást. :)
Ahhw.
Az egészet egy tanár erőltetett köhintése zavarta meg, pontosabban a tökéletesre vasalt zakójú matektanárunké.
- Iskolán kívül - jegyezte meg nekünk Horváth (jó, egyébként valahol jogosan, de a szerelmes, "lázadó" kamaszlány-énem elvből ellenkezik) mogorván, mire elrebbentem Cassotól és zavartan a fülem mögé tűrtem egy hajtincsem, a barátom pedig ennél azért jóval nyugodtabban elemelte az ajkait az enyéimtől és szemrebbenés nélkül a tanár felé fordította a fejét.
- Elnézést - szabadkoztam, mire Horváth biccentett egy "na, azért"-félét, és egy "ezek a mai fiatalok..." típusú sort dünnyögve továbbment.
Casso nem sokat foglalkozott a dologgal, csak rámnézett és megszólalt.
- Bírom ezt az embert. Hánykor kezdesz amúgy? - kérdezte.
- Egészkor, ha jól tudom, de azt mondták, hogy jó lenne háromnegyedre bemennem, tudod, beéneklés, meg ilyenek - feleltem.
- Akkor még van két perced - pillantott az egyik faliórára.
- Ezek szerint - bólintottam - Megvárod velem? A lányoktól már úgy is elköszöntem.
- Figyelj, lesmároltalak Horváth előtt, most már alap, hogy itt maradok addig.
- Ha ezen múlik, legközelebbre is ki tudok találni valami ilyesmi szöveget - nevettem fel.
- Szóval linkre volt az egész, chh - mondta szórakozottan - Azt hittem, legalább hozzátettem a részem a versenyedhez, de hát így...
- Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
- Semmi baj, de ne hidd, hogy nem jegyeztem meg - fordította felém a fejét jókedvűen.
- Félnem kéne?
- Tőlem mindig. Nézz majd a hátad mögé.
- Okés - nevettem fel - Bár mondjuk, amikor mögém lopózol, általában leszúrás helyett megfogod a fenekem, vagy halálra ijesztesz, de ettől függetlenül fokozottan ügyelni fogok rád - ígértem meg poénkodva.
(Mondjuk minden vicc fele igaz.)
- Kellett nekem szólni - mosolygott - Egyébként még át kell gondolnom ezt az egész leszúrós dolgot, jobban megéri, amit általában szoktam, de még meglátom, mindenesetre készülj.
- Készülök - nevettem fel, majd egy kis beszélgetés után a lényegre tértem - Mennyi az idő?
- Negyvennégy, úgyhogy mindjárt menned kell - nézte meg gyorsan a telefonján - Az a lényeg, hogy ügyes leszel, szard le az egészet, ne stresszelj, és csak énekelj, ahogy jól esik, egy csomót próbáltatok, egyet én is hallottam, jók vagytok, megnyeritek, nem lesz gáz. Csak tényleg annyi, hogy ne stresszelj, mert nincs miért.
- És ha elcsuklik a hangom?
- Akkor elcsuklott, mi van akkor? Csak folytasd, mint ha nem is történt volna meg, akkor lehet, hogy senki nem is fog emlékezni rá - legyintett lazán.
- Motivációs oldalakat kéne vezetned - nevettem el magam mosolyogva.
- Ja, tudom. Szóval igen, igazából ennyi, de nagyon jó vagy, nem lesz baj, csak bízz magadban.
- Szurkolj azért - kértem meg.
- Alap. Na, gyere - tárta szét a karjait mosolyogva, én pedig szorosan megöleltem.
Amikor már egy ideje ölelkeztünk - Casso ölelése egyébként zseniálisan nyugtató, imádom - , kicsit eltolt magától és megsimította az arcom.
- Ügyes leszel. Majd írj - mosolygott rám halványan, majd közelebb hajolt hozzám, feltehetőleg, hogy megcsókoljon, én pedig nem szívesen, de ösztönösen a szájára raktam a mutatóujjam.
- Most szóltak ránk az előbb.
- Jó, nyugi, csak megpuszillak - tette fel a kezeit védekezően, mire mosolyogva elengedtem - Na, szia, Szöszi - köszönt el tőlem, majd ahogy már nem ellenkeztem, odahajolt hozzám és puszi helyett szórakozottan csak azért is megcsókolt, mielőtt pedig tudtam volna mondani valamit, derűsen intett nekem egyet és elment.
Hitetlenül elnevetve magam néztem utána, majd mosolyogva megráztam a fejem és bementem az előadóterembe, ahol az első lépésemkor már majdnem nekiütköztem valami alsóbb évfolyamos, magas lánynak.
- Bocsi - kerültem ki zavartan, majd a korcsoportom felé vettem az irányt.
A közös beéneklés után (amit Meggyesi tartott) Csenge mellett ülve végigvártam a többiekkel az igazgatónő beszédjét (a Zalános eset óta, hogy is mondjam, kifejezetten nem szimpatizálok a tanárnővel), a kilencedikeseket és a tizedikeseket (Lotti megint elképesztően jó volt, minden fiúnak üzenem: ez a lány egy főnyeremény - persze Heni is, csak ő már foglalt :D de lényegében az egész család az), majd jött a mi korcsoportunk, a tizenegyedikesek és a végzősök.
Névsorban haladtunk, minden párosból a névsorban előrébb lévők nevei által összeállított sorrend alapján - tehát nálunk Csenge nevét nézték, de lényegében mindegy volt, mindketten "sz" betűsek vagyunk -, úgyhogy elsőként kiszólították Bátai Peti és Molnár Anna párosát a tizenkettedik a-ból.
- Francba, miért ilyen jók??? - nyöszörgött Csenge mellettem.
A Bátai-Molnár páros tényleg elég erősnek bizonyult, Petinek fiú létére is káprázatos az énekhangja, és nagyon jól illik hozzá Anna kicsit ércesebb, de magas hangszíne, valami musical zenéjét énekelték, irtó jó volt, és már itt kezdtünk Csengével kétségbe esni, majd csak ezután jött fel a színpadra szintén ugyanabból az osztályból a Dézy-Kenéz duó, Egressy Timi és Tami (egypetéjű ikrek, konkrétan ugyanúgy néznek ki, elég durva), Faragó Andris és Szula talán Benedek, majd a Hargita-Zajdai páros, egyre stresszesebb volt az egész, főleg, hogy az évfolyamunkból konkrétan csak mi ketten jelentkeztünk, meg még poénból a Lesnyák-ikrek, akik a Süss fel nappal akartak fellépni, de ők visszamondták a jelentkezést, vagyis inkább visszamondatták őket. :)
- Táncoljuk el a koreót - dobta fel Csenge hirtelen, amikor épp tapsoltuk a Siskai-Szemők lányduót, akik egyébként aggasztóan jók voltak.
- Mi? - kaptam felé a fejem hirtelen.
- Táncoljuk el!
- Dehogy táncoljuk!
- Következik, Szatmári Csenge és Székely Levendula a tizenegyedik évfolyamból - mondott be közben minket Sárváry, mire a többiek tapsolni kezdtek, mi pedig egyre jobban szétcsúszva felálltunk és a színpad felé vettük az irányt.
- A számuk, amit énekelni fognak, nem más, mint a...
És itt valami megbicsaklott a mikrofonállványban, ami aztán az igazgatónő kezei között esett össze.
Amíg Zoli bá', a gondnok megoldotta az ügyet, kaptunk öt perc technikai szünetet, ami alatt a többiek beszélgettek a nézőtéren, Csenge és én pedig egyre jobban bestresszelve ácsorogtunk a színpad lépcsőjénél.
Ez az öt perc kegyetlenül húzta az idegeinket, alapból is izgultunk, nemhogy így, én konkrétan remegtem, Csenge pedig nagyokat lélegezve próbálta nyugtatni magát.
- Jézusommm, nem tudom, mi lesz, de tuti elszúrjuk! - szólalt meg Csenge hirtelen kétségbeesetten, ami elég fura volt tőle, a nagybetűs "Ms. Tökéletes"-től.
- Nem, nem, ne mond ilyet, jók leszünk - vágtam rá ösztönösen, ezzel magamat is nyugtatva.
- Jó. Jók leszünk - bólintott idegesen kifújva egy nagy adag levegőt.
Csenge elképesztően beparázott, kívülről talán jobban is, mint én. Nekem azért volt annyi előnyöm, hogy már nem egyszer felléptem ezen a színpadon, szinte ugyanezek az emberek előtt, és nem én fogom kezdeni a darabot, ellenben vele, akinek ez minden tekintetből első alkalom lesz, akármilyen ügyes egyébként.
- Na jó, Leni, egy ideje már gondolkoztam ezen, a próbák, meg hogy voltál nálunk, és tök kedves voltál, és igazából csak most már szeretném, hogy tudd, hogy... - szólalt meg Csenge újra egy kis feszült csend után, mire rámnéztem - Bocsi a... tudod, miért - mondta ki halkan, főleg az elejét, ami valószínűleg nem tervezett vallomás volt, csak az izgalomtól jött ki belőle.
Meglepetten rámnéztem.
- Mármint... - gondoltam át a szavait, de szinte be se tudtam fejezni, már ki is fakadt belőle.
- Hogy le akartam nyúlni a pasidat. Beleestem, irigyeltem tőled, pedig amúgy nem veled volt bajom, te szép vagy, okos vagy, mindenki szeret, nem ér, hogy még ő is a tied, hogy a barátnője vagy, boldog veled, és utálni akartalak, mint ha nem érteném meg, miért imád mindenki, miért szeret ő is, hogy úgy érezzem, hogy az enyém is lehetne, de nyugi, rám se néz, szóval mindegy már - fejezte be elfordítva a fejét.
Először erre nem tudtam mit mondani, felelevenítette bennem, hogy mennyire utáltam én is sokszor, de egyszerre egy picit a szívem is megesett rajta.
Kezeljük éretten? Kezeljük éretten.
- Sajnálom - mondtam halkan - Ezt igazából még tudom is, hogy milyen érzés - vallottam be őszintén.
- Akkor elfelejthetjük, ugye? - nevette el magát kínosan, miközben zavartan a haját igazgatta.
Először majdnem rávágtam, hogy dehogy is, aztán beláttam, hogy csak a gyerek énem ragaszkodik ahhoz, hogy fújtathassak rá még a közös fellépésünk ideje alatt is, én pedig szeretném éretten lekezelni ezt az egészet, szóval nehezen, de kiegyeztem magammal, hogy oké, borítsunk fátylat a múltra.
- Igazából, ne tudd meg, milyen féltékeny voltam rád egy csomószor - néztem rá őszintén - De talán mégis jobb lenne, ha elfelejtenénk, főleg, hogy Zoli bácsi mindjárt kész a mikrofonnal - tűrtem egy hajtincsemet a fülem mögé, miközben azért vívódtam magammal, hogy biztos jó-e, hogy ilyen hamar békét kötök a lánnyal, aki másfél hónapon át semmi mást nem okozott nekem, csak féltékenységet, bizonytalanságot, romlást a kapcsolatomban és sok-sok önbizalomhiányt, legalábbis eddig így láttam, pedig egyébként persze, nagyon rossz volt akkor, amit művelt velem/velünk, de ha úgy nézzük, "aki másnak vermet ás..." alapon Csenge akaratlanul csak segített a Cassoval való kapcsolatunk megerősödésében és szintlépésében azzal, hogy kegyetlenül rosszban voltunk, egymás fejéhez vágtuk a dolgokat, amik zavarnak, aztán felnőttünk a feladathoz, hogy ezek után kibéküljünk, és azóta is éljük az életünket egymás mellett boldogan.
És ha már Csengéről van szó, utálom néha a nagy szívem, de megsajnáltam, belegondolva, hogy én se repdesnék az örömtől, ha egy új suliba, új társaságba, új városba bekerülve szinte azonnal beleesnék egy srácba, aki köszöni szépen boldogan elvan a barátnőjével, mindezt nap mint nap végignézve, és mondjuk értem, hogy rossz, de ettől még túlzásba esett, amiért bocsánatot kért, és... és most megint ugyanoda lyukadtunk ki, hogy én pedig elvileg békét kötöttem vele.
- Köszi - fordította felém a fejét megkönnyebbülten, majd váratlanul megölelt.
Nem számítottam rá, de visszaöleltem, a lányos-békekötő ölelésünk pedig bár nem volt túl hosszú, vagy mély, de Csenge válla felett átnézve lehunyva a szemem kifújtam egy nagy adag levegőt, és úgy gondoltam, hogy oké, talán jól döntöttem, hogy véget vetettem ennek a hosszú időn át tartó ellenségeskedésnek.
Végülis a lányok fogjanak össze, ne húzzanak szét a fiúk miatt, vagy mi.
- Akkor csináljunk showt, Csajszi - engedett el Csenge mosolyogva az érzelmi kilengés után ismét a versenyre fókuszálva - Tánccal.
- Biztos jó ötlet ez? - bizonytalanodtam el.
- Figyi már, a többiek tök jók voltak, kell egy kis extra! - győzködött - Meg ha nem nyernénk, legalább előadjuk a koreót is. De úgy is jók leszünk, szóval vedd úgy, hogy ez a főpróba, hogy a majálison odalegyen tőled a palid, na?
- Oké, legyen - fújtam ki magam.
Amikor Sárváry elnézést kérve a technikai szünetért ismét bemondott minket, Csengével megszorítottuk egymás kezét, majd felmentünk a színpadra.
- Jó napot - köszönt Csenge kicsit esetlenül a zsűriző tanároknak, akik a színpad előtt ültek a székeiken papírral és tollal az ölükben.
- Jó napot - köszönt vissza Krédics tanár úr (művészetes tanár, zeneirodalmat, zenetörténelmet, plusz filozófiát tanít a sulinkban, sokan félnek tőle és a bozontos szemöldökeitől, meg tudom érteni, még akkor is, ha engem szerencsére nem tanít), majd lapozva a papírjai között, megköszörülte a torkát - Osztály?
- Tizenegyedik - feleltem a mikrofonba mondva.
- Önök a Szatmári-Székely páros, ugye? - kérdezte Krédics a listájában keresgélve, mire bólintottunk - Levenduláról mintha már hallottam volna a tanáriban - jegyezte meg a kollégáira pillantva.
- Nem pletykáltalak ki, nyugi - legyintett nekem Hajnal mosolyogva, mire zavartan elnevettem magam.
- Mit fog előadni a két hölgyemény? - tért rá a témára Mátrai, félbeszakítva a kollégái beszélgetését.
- Ariana Grande-tól és Jessie J-től a Bang Bang-et - válaszolta Csenge - Meg Nicki Minaj-tól is, de rappelni nem fogunk - tette hozzá kedvesen mosolyogva.
- Nem baj az - mosolygott ránk Hajnal, majd elfordult - Miki, téged zavar? - kérdezte Váradytól jókedvűen, a helyes rajz (és művészettöri) tanárunk pedig egy halvány mosollyal az arcán nézett végig rajtunk.
Itt jegyzem meg, hogy Hajnal és Várady elképesztően cuki ship a fejemben egyébként, mindketten a suliba járó diákok plátói tanárjai, ki-ki melyik nemnek, mindenki szereti őket, művészetes tanárok, egy csomó mindenben hasonlítanak, és még korban is passzolnak, Várady egy évvel idősebb csak Hajnalnál. Ahhw. :)
- Elnézem - mondta Várady szórakozottan - Nekem az összeöltözés tetszik.
- Köszönjük - vigyorgott Csenge a haját igazgatva.
- Mi köszönjük. Szerintem lassan kezdhetitek - pillantott Várady a kollégiáira, hogy valaki akar-e mondani még valamit.
- Igen - bólintott Mátrai.
- Sok sikert, lányok - mosolygott ránk Hajnal.
Csengével egyszer bátorítóan még összenéztünk, gyorsan elhelyezkedtünk a színpadon, kicsit hátrébb és egy picivel messzebb egymástól, majd elindult a zenei alap, Csenge pedig kezdésként belépett, tökéletesen.
- "She got a body like an hourglass, but I can give it to you all the time..." - énekelte ki lehunyt szemmel, mindent beletéve, én pedig ez alatt még gyorsan összeszedtem magam, és beléptem én is.
- "She got a booty like a Cadillac, but I can send you into overdrive, ooh" - léptem be, ami szerintem tök jól sikerült, majd jött a közös rész, lágyan, ahogy azt Meggyesi megmondta, ő viszont sajnos ezalatt nem lehetett bennt megnézni minket.
- "You've been waiting for that, mmm" - énekeltük egyszerre, majd a "mmm" alatt a koreó alapján színpadiasan a mellkasunkra tettük a kezünket - "Stop, hold up, swing your bat..."
- "See anybody could be bad to you" - folytatta Csenge egyedül - "You need a..."
- "Good girl to blow your mind" - szálltam be második szólamként, ami ott a színpadon tényleg tök jól hanguott, majd jött a refrén, úgyhogy azzal a kitoppanással, amit Csenge tanított be, előrébb pattantunk egyet, és énekeltünk együtt, a zenén kívül mindent félretéve.

"Bang bang into the room - I know you want it
Bang bang all over you - I'll let you have it
Wait a minute, let me take you there
Wait a minute 'til ya..."

Ez alatt egyszer kipillantottam a tanárokra, akiknek szemmel láthatólag tetszett az előadásunk, úgyhogy a refrén után, amikor az én szólóm következett, ettől jóval megfokozódott önbizalommal, és ahogy kezdtem élvezni ezt az egészet, beléptem.
- "She might'a let you hold her hand in school, but I'ma show you how to graduate" - énekeltem ki, hosszan és tisztán kitartva az utolsó hangot, majd elégedetten egy picit elemeltem a számtól a mikrofont és Csengére pillantottam.
- "No, I don't need to hear you talk the talk, just come and..." - követett az ő része, ami alatt összeszedtem magam, és visszaemeltem a számhoz a mikrofont, készülve megint arra, hogy én jöjjek.
- "...show me what your momma gave, ooh" - énekeltük két szólamban, ami fülcsengetően gyönyörűen összhangzatos volt, én pedig megint a tanárokra pillantottam, akik ez után látszólag odavoltak, sőt, a diákok közül pár halk taps is hallatszódott, amitől Csengével még az eddigieknél is jobban oda tudtuk tenni magunkat.
Őszintén szólva szerintem nagyon jók voltunk, a sikerélménynek köszönhetően maximális teljesítményt tudtunk nyújtani, a hangokat szépen kiénekeltük, ahogy azt kell, táncoltunk hozzá, és amikor befejeztük az utolsó refrént, a közönség pedig hangos tapsolásban tört ki, Csengével vigyorogva egymásra néztünk, majd ahogy lementünk a színpadról, az örömtől szó nélkül egymás nyakába ugrottunk.
Igazából ez után bárkinek a nyakába tudtam volna ugrani, csak Csenge volt legközelebb, ő meg vevő volt rá. :)
- Kibaszott jók voltunk, Csajszi - suttogta Csenge vigyorogva (mostanában így hív), mire elmosolyodtam.
Valami ilyesmi. :)

Mai nap - 5/5*: akárhogy is lesz, nekem tetszett az előadásunk, szerintem a lehető legjobbat kihoztunk magunkból, én pedig nagyon élveztem. És ez a lényeg, nem? :)