Március 8. (csütörtök)
Nem tudom pontosan, tegnap mikor aludhattam el, ha jól emlékszem, valamikor hajnali kettő körül, amikor arra az éjszakára már tökéletesen kisírtam magam, úgyhogy hullafáradtan lehajtottam a fejem a párnámra és szinte azonnal elnyomott az álom.
Egy pislogásnak éreztem csak, de amikor újra kinyitottam a szemem, már reggel volt, az ébresztőm üvöltött, a szobámban zsepik fetrengtek szanaszét, a fülhallgatóm az ágyamban (háromszor is végighallgattam a "nosztalgia" lejátszási listámat, ezenkívül pedig vagy huszonháromszor a Let her go-t), valamint az éjjeliszekrényemen továbbra is ott pihent az a néhány régi kinyomtatott közös képünk.
Az egyik még nyáron készült, azt hiszem augusztusban egy strandon, amikor mindketten néhány csepp lassanként felszáradó vízzel magunkon, nedves hajjal és fürdőruhában ültünk egymás mellett egy fa árnyékában, én a telefonommal a kezemben éppen mosolyogtam volna a kamerába, csakhogy Cassonak más tervei voltak, úgyhogy megfogta az állam, maga felé fordította az arcom, majd mosolyogva megcsókolt, így a képen csak az látszik, hogy én vigyorgok, ő pedig azokkal az imádnivaló gödröcskéivel az arcán lehunyt szemekkel ráolvasztja az ajkait az enyéimre. Ahw.
A következő képet még Enikő csinálta rólunk, amikor Cassoval közösen felléptünk a zene világnapja alkalmából, pontosabban amikor lejöttünk a színpadról, Casso pedig egy gyors puszit nyomott a hajamba. Spontán kép, de tökéletesen látszik minden, és fantasztikusat sírhattam rajta.
A harmadik a sütis kép volt, a negyedik, amit kiraktunk a féléves évfordulónkkor (derékátölelős tükörszelfi, hihetetlenül aranyos lett), az utolsót pedig még a szülinapom után egy nappal csináltam, amikor hazafele jöttünk a kocsival.
A képen az egyébként előtte a combomon pihenő kezemet Casso mosolyogva megfogta, megsimította és az ajkaihoz emelve egy forró puszit lehelt rá, csak úgy, majd ezután - amit a képre ránézve csak ő és én tudunk megmondani - annyit mondott nekem, hogy "szeretlek".
Akkor (majdnem) utoljára, aznap, amikor még utoljára rendben volt minden. Az volt az utolsó boldog napunk együtt.
Így is nehezek az utóbbi időben történtek, fájnak és szívszaggatóak, és ahogy telnek a napok, egyre inkább csak ezt érzem.
Fáj, hogy ennek az egésznek kettőnk között így kell végződnie, ezért utálom és imádom is egyben, hogy valaha is elkezdődött az egész, hogy találkoztam vele, és nem utolsósorban, hogy menthetetlenül beleszerettem.
És magamat is utálom, mert tudom, hogy én is tehetek erről az egészről, annyi minden máshogy is történhetett volna, és bár azt is tudom, hogy nem sokat segít, hogy egész este, sőt egész előző nap ezen ostoroztam magam, azért ez rendesen megkoronázza a történteket.
Szóval valami ilyesmi gondolatokkal ébredtem, majd miután a frászt kaptam a tükörképemtől, komótosan elkezdtem készülődni.
- Jó reggelt - köszöntem kedvtelenül a családomnak a konyhában, akik már megvártak a reggelivel.
- Szia Kicsim - mosolygott rám Anyu kedvesen - Jól aludtál?
- Enyhe túlzás - dünnyögtem a szememet dörzsölve.
A szüleim pontosan jól tudják, hogy mostanában nem alakulnak a dolgaim túl fényesen, árnyéka vagyok önmagamnak, és mivel nem nagyon beszélek róla, inkább megpróbálnak jókedvre deríteni, ami jól esik, meg minden, csak nem túl hatásos, de ez nem az ő hibájuk.
Most is, csináltak nekem reggelire tükörtojást, pont úgy, ahogy szeretem, pont annyit és annyi kenyérrel, ahogy szoktam, Anya felajánlotta, hogy a jövő héten megy fodrászhoz, úgyhogy jöjjek vele én is, sőt, a kozmetikusomhoz is bejelentkezik nekem, ha akarom, Apa megdicsérte a külsőm, megpróbálta feldobni a hangulatot jópofa témákkal, megengedte, hogy Kókusz ott ülhessen velünk az étkezőasztalnál (pedig amúgy nem nagyon szereti), meg ilyenek, és tényleg jól esett, hogy próbálkoznak, de egyszerűen nincs életkedvem, ez van.
Erre még csak rájátszott az, hogy mielőtt indultam volna, észrevettem Casso üzenetét, hogy elaludt, szóval késni fog és ne várjam meg, úgyhogy bedugtam a fülhallgatóm a fülembe, és elindultam egyedül.
Fantasztikus.
Tegnap egyébként semmi különös nem történt azon kívül, hogy sírtam, szomorkodtam, hiányzott és még többet szomorkodtam, hogy Casso ignorált, Csenge gyűlölködve nézett rám, Saci sehogy nem nézett rám, Jakabot én ignoráltam (hívott és írt is, de nem reagáltam, egyszerűen nem voltam képes ugyanúgy viszonyulni hozzá, mint előtte), valamint Enikő délután felhívott, hogy történt vele egy s más.
Mesélem is.
Szóval, ugye a barátja a csapatával kiment Szerbiába másfél hétre, hű de jó, csakhogy amióta kinnt van, konkrétan életjelet nem adott magáról a tegnapin kívül, ugyanis különös módon estefele felhívta Enikőt, aki tök lelkesen vette fel, mindezt azért, hogy Bence közölje vele, hogy találkozott valami csajjal (aki mint kiderült, szintén budapesti, csak ő is a csapatával volt ott), akivel flörtölgetni kezdtek, majd össze is jöttek, mindennek tetejére pedig volt képe odabökni Enikőnek, hogy "bocs, de egy ideje már amúgy se olyan a kapcsolatunk, mint az elején, szóval én továbblépnék, viszont ha akarod, maradhatunk haverok", Enikő erre meg tök jogosan kiakadt, és lerakta a telefont.
Szóval Bence szakított vele telefonon egy nappal azelőtt, hogy másfél hét után hazajött volna (tehát ma), Enikő kivan, és bár próbálja azt mutatni, hogy nem viselik meg a történtek, én azért ma egyből azzal kezdtem, amikor megláttam, hogy a nyakába ugorva szorosan átöleltem, és odaadtam neki a csokit, amit külön neki vettem tegnap este, miután ezt megtudtam.
Tudom, nincs vele nagyon kisegítve, de ha már nem nagyon akar beszélni erről az egészről és kiönteni a lelkét - ezt már tegnap leszögezte, amikor felhívott és elmondta a dolgokat -, legalább ennyi legyen.
- Köszi - mosolyodott el szomorkásan, majd témát váltott - Egyébként vettem hajfestéket mára.
Igen, tegnap délután még azt beszéltük meg, hogy ma a csajos bulin befestjük a hajam.
Furán hangzik, tudom, Anyával már lebeszéltem, belement, meg egyelőre csak színezővel fogjuk, de most változást akarok.
Amúgy is, ha Cassoval úgy alakulnak a dolgaink, amit nagyon nem szeretnék, de valószínűleg úgy fognak, az elég nagy változás lesz, fájdalmasan ugyan, de lezárul egy fontos korszak az életemben, úgyhogy akkor már változzunk meg kicsit más értelemben is.
A barnát szavaztuk meg közösen (egy hajszínezős app segítségével arra jutottunk, hogy az még egész jól is állna, vadóc színt nem akartam, a feketéhez meg ijesztően világos lenne a bőröm), valamint Lili eszméletlenül jó fodrász, úgyhogy az első tincseimből vág majd egy kicsit, mert az jól néz ki.
Szóval tegnap ez volt a nagy tervünk, emelett tömény érzelgés és romantikus film nézés, miközben teletömjük magunkat nasival, viszont mivel Enikőnek most így alakultak a dolgai, közösen átszerveztük a programot.
- Fiúk, szerelem, kapcsolatok, szakítás... - sorolta Enikő összegezve, miután mindent megbeszéltünk - Tabu, tiltott témák. Minden más marad.
- Aha - bólogattam - És olyan filmet választunk, amiben szintén nincsenek a felsoroltak.
- Így van.
Ebből következik, hogy nem lesz össznépi Enikő-vigasztalás és Bence-elátkozás, amit én ebben a helyzetben szívesen megtettem volna, de Enikő nagyon nem akarta, úgyhogy nem erőszakoskodom.
Egyébként pedig magunkban szerintem már mindannyian megfojtottuk, felnégyeltük, elégettük máglyán és eltemettük Bencét, de ezt csak halkan teszem hozzá.
- Hé! - fordultam vissza széttárt karokkal felháborodva, amikor Csenge konkrétan fellökött, a táskámat pedig lehúzta így a vállamról, miközben velem szemben eljött mellettem a tesiöltözőben, és szó nélkül, mint ha mi sem történt volna, ment is tovább.
Természetesen erre sem válaszolt, úgyhogy szemforgatva felvettem a földről a táskám és tovább pakolásztam az öltözős szekrényemben.
Utolsó óránk volt a tesi, így a lányok többsége már hazament - Enikő edzésre, Lili meg zeneórára szokás szerint, Saci pedig randira, szintén szokás szerint -, csak Lina, Mira és én voltunk bennt.
Lina konkrétan csigalassúságban öltözött ügyelve arra, hogy a sarok felé fordulva senki ne lásson belőle semmit (mint ha olyan nagyon nézni akarnánk), Mira pedig előtte még önkéntesen segített valamit a tanárnőnek, úgyhogy később kezdte az öltözést, én pedig csak a szokásos tempómban haladtam.
Lassan, de biztosan.
- Én a helyedben már kitéptem volna azt a fényes loboncát - jegyezte meg nekem Mira, miközben levette a tesipólóját, hogy visszaöltözzön (pofátlanul jó az alakja).
- Ne is mondd - sóhajtottam fel szemforgatva - Kikészít idegileg a nőszemély.
- Azt elhiszem - biccentett - Egyébként mostanában a szokásosnál is nyomottabbnak tűnsz.
- Tudok róla - bólintottam kínosan elhúzva a szám.
Mira erre megforgatta a szemeit.
- Casso, ugye? - kérdezte.
- Leginkább - feleltem lehajtva a fejem.
- Mindjárt gondoltam. Vele kéne a legkevesebb problémád legyen, mégis miatta siránkozol a legtöbbet - jegyezte meg - Most éppen mi a probléma? - érdeklődött, miközben kitépte a hajgumit a hajából és elővette a fésűjét.
Először nem mondtam semmit, csak zavartan a fülem mögé tűrtem egy hajtincsem, majd eltekintve a nem kifejezetten aranyos hangnemétől, mivel úgyis szinte csak ketten voltunk, sóhajtva válaszoltam.
- Szakítani akar - feleltem halkan.
Mira erre először mint ha meglepődött volna, majd egy kicsit váltva a beszédstílusán, megkérdezte:
- Mi történt?
Őszintén szólva mindkettőnket meglepett, hogy ezt teljesen normálisan kérdezte mindenféle sértegetés vagy lealázás nélkül, úgyhogy ragadva az alkalmon kifakadtam neki.
Koncert, féltékenység, veszekedés, ésatöbbi.
Nem úgy ismerem, mint aki majd elpletykálja a gondjaimat másnak, mert bár sokszor elég kíméletlen, arrogáns és nem túl kedves, de egyenes, és őszinte, ami nem vehető el tőle.
Egyébként pedig néha van egy-két pillanata, amikor még jófej is, de ezt nem mindenki tapasztalhatja meg.
- És te ezen csodálkozol? - ez volt az első válasz, amit egy szemforgatás kíséretében kaptam tőle, miután befejeztem a mesélést.
- Nem, és ne tudd meg, mennyire ostorozom magam emiatt - vágtam rá szomorúan, miközben az egyik padon ülve a tenyerembe temettem az arcom - Ha egy másik lány miatt akarna szakítani, még az is könnyebb lenne, legalább őt és azt a ribancot is utálhatnám, de így...
- Így csak magadat tudod utálni - fejezte be helyettem, mire szipogva bólintottam egyet - Mikor jelentette be?
- Hétfőn - feleltem szinte elhalt hangon - Egyik pillanatról a másikra.
- És azóta volt szó a szakításról? - kérdezte.
- Nem nagyon, nem is beszélünk - ráztam meg a fejem szomorúan.
- Akkor ez elég egyértelmű - biccentett, mire felé kaptam a fejem - Elmondom neked, mi a helyzet. Ha nem történik semmi változás, előbb-utóbb szakítás lesz. Maximum öt napot adok ennek az egésznek - szorította meg a copfját, mire nyöszörögve hátradöntöttem a fejem - Casso szeret téged, ezt meg se lehet kérdőjelezni, különben nemcsak hogy már rég szakított volna, össze se jött volna veled, pláne nem kétszer, nem viselné el az indokolatlan hisztijeidet, féltékenykedésedet, és társait, meg egyébként is, elég egyértelmű, úgyhogy ebben a témában egyszerűen nem értem, mit nem értesz benne. Pont ezért szíve szerint továbbra is a barátnőjének akar tudni, és utálná, ha szakításra kerülne sor, de a józan esze pedig azt diktálja, hogy ez ilyen formában egyszerűen nem működik, ami egyikőtöknek se jó, úgyhogy lépnie kell, ez pedig teljesen jogos - vázolta fel Casso szemszögéből a lényeget - Én végignéztem szinte az összes konfliktusotokat, még én kérdezősködtem sok-sok lány nevében tavaly, amikor összejöttetek, meg úgy összefoglalva végignéztem a kapcsolatotokat, és őszintén szólva én sem szeretném, ha tönkremenne, szóval most figyelj rám - nézett rám - Az egyetlen, aki meg tudja akadályozni, hogy ez a szakítás megtörténjen, te vagy, úgyhogy ahelyett, hogy naponta a sulivécében pityeregnél, össze kéne szedned magad. Ha sírni akarsz, sírsz otthon, de azt ne várd, hogy Casso majd szánalomból visszavonja, amiket hétfőn mondott, és fátylat borítva az egészre csinálja tovább veled, amit eddig, mert nem fogja, nem véletlen mondta ki pár napja, amit. Kezdj magaddal valamit, felőlem fesd be hajad Enikőékkel este, vegyél fel holnap valami újat, nem ez a lényeg, csak ha nem akarod elveszteni, esetleg meg kéne mutatnod Cassonak, hogy van esély a továbbiakban kettőtöknek és hogy van esély arra, hogy változás lesz, mert komolyan gondolod. Na, akkor már sokkal többet adok nektek, mint öt nap - tárta szét a karját, majd hátralépett egyet és felkapta a táskáját - Holnap találkozunk. Gondold át, amit mondtam - nyitotta ki az ajtót, majd mivel utolsó óra volt, elment.
Mint akit fejbevágtak, úgy ültem ott azon a padon hosszú perceken keresztül, ahogy eljutott az agyamig, amiket Mira mondott, majd hirtelen felpattantam és kisiettem az öltözőből.
Pedig teljesen egyértelmű dolgokat mondott, és bár nem a legkedvesebb stílusában, be kellett látnom magamban, hogy igen, ez kellett, hogy kimondja nekem ezeket valaki, őszintén, ferdítések és szépítések nélkül.
Konkrétan végigrohantam a sulin, fel az osztályba, hogy még időben utolérjem Cassot, és beszélhessek vele.
- Már elment - mondta Ricsi, akit még pont elcsíptem a terem előtt - Eléggé sietett, szóval szerintem már nem éred utol.
- Ó - pislogtam - Akkor gondolom délután se ér rá.
- Nem nagyon. Átadjak neki valamit? - kérdezte, miközben így már ketten indultunk le a lépcsőkön.
Először majdnem mondtam neki pár dolgot, amit örülnék, ha Casso már tudna, de inkább hagytam.
- Nem, de azért köszi - feleltem, mire bólintott - Egyébként hogy vagy mostanában? - kérdeztem megtörve a kettőnk közé beállt csöndet.
Tudta, hogy miért kérdezem, ezért csak zavartan beletúrt a hajába, majd rámnézett.
- Hát... - nevetett fel feszülten - Voltam már jobban.
- Sajnálom - mondtam őszintén - Tényleg.
Ricsi egy halvány, furcsa mosolyra húzta a száját, majd megrázta a fejét.
- Nem tehetsz róla.
Szerintem ő is tudta, hogy dehogynem tehetek róla, mert bár az tényleg nem az én hibám, ami aznap este történt, de ami múlt hét hétfőn, az viszont nagyon is.
Nem tudom, pontosan milyen viszonyban van most Cassoval, az ikertesójával, vagy hogy mik zajlottak le közöttük, de azok után, amik történtek, nem hinném, hogy olyan fényes lehet közöttük a hangulat.
- Dehogynem - sütöttem le a szemem - Soha nem szándékosan, mégis mindig azokat bántom meg, akiket szeretek és fontosak nekem - láttam be szomorúan.
Ricsi megsimította a karom.
- Rendes lány vagy - jegyezte meg, mire zavartan elmosolyodtam, ő pedig inkább témát váltott - Amúgy Sasával mi történt?
Igen, Saci nem csak, hogy hozzám nem szól, gyakorlatilag mindenkit nélkülöz egy ideje, teljesen megőrítette a szerelem, pontosabban az ő szent és sérthetetlen Márkja. Jó, mi?
- Megőrült. Szó szerint - sóhajtottam, mire Ricsi kérdőn összeráncolta a szemöldökét.
Eredetileg nem akartam Ricsinek elmondani a dolgokat, nehogy kitörjön a balhé (deja vu), de úgy voltam vele, hogy a legutóbbi ilyesmi szándékaimnál is csak romlott a helyzet, meg igazából joga van tudnia, hogy mi történik, úgyhogy belekezdtem, finomítások nélkül.
- Szóval odajött hozzám Márk abban a kávézóban, és rámnyomult, de úgy durván, konkrétan elég egyértelműen utalt rá, hogy mit akar tőlem, ha érted, mire célzok, de tényleg nagyon durván, mire felpofoztam, majd összevesztem vele, így megtudtam, hogy csak kihasználja Sacit, és szemrebbenés nélkül megcsalja, még velem is megtenné, én nyilván szóltam Sacinak, akit meg elvakít a szerelem, ezért olyanokat mondott nekem erre, hogy hazudok, milyen barátnő vagyok, az én kapcsolati problémáim miatt szét akarom szakítani őket Márkkal, meg ilyeneket, úgyhogy azóta sem beszél velem - összegeztem - Nagyjából ennyi. Vélemény?
- Csak annyi, hogy ha egyszer meglátom ezt a Márk gyereket, kinyírom a kis faszfejt - közölte idegesen.
- Megértem - biccentettem.
Egy pár mondatban még megvitattuk a fenti történetet (Ricsi eléggé kiakadt), majd közben kiértünk a suliból és elindultunk haza.
A többiek már mind hazamentek, Ricsi is csak azért maradt, mert Somogyi befogta pakolni a tesiszertárban, ha jól emlékszem.
- Egyébként Mártival most hogy álltok? - érdeklődtem témát váltva, mire egy apró mosoly jelent meg az arcán.
- Elég jól - felelte felém biccentve a fejét - Eleinte parázott, hogy Saci mit fog szólni hozzánk, meg amúgy én is gondolkodtam ezen, de még Valentin-nap eldőlt, hogy nincs baja velünk, úgyhogy azóta összefutunk néha.
- Tehát randiztok - mosolyodtam el.
- Mondhatjuk így is - biccentett a hajába túrva.
- Örülök nektek - mondtam őszintén.
Nemsokára hazaértünk, úgyhogy a kapunk előtt megállva, miután elköszöntünk egymástól, egyszerűen csak megöleltem.
Egy rövid kis habozás után viszonozta, majd amikor eltoltuk magunkat egymástól, még utoljára megszólalt.
- Ne csesszétek el - mondta, mire sóhajtva bólintottam, majd a példáját követve bementem a házba.
****************************************
Folytatás következik!