Március 6. (kedd)
Azt hiszem, az éjszakámmal kapcsolatban senkinek semmi meglepőt nem tudok mondani.
Sírtam, amikor eszembe jutottak a szavai, sírtam, amikor a közös képeinket nézegettem azokból az időkből, amikor még minden rendben volt, sírtam, amikor magamhoz szorítottam a pólóját és magamba szívtam az illatát, ami egyszer nálam maradt, mindezt az ő pulcsijában ücsörögve, és sírtam, amikor egyszerűen csak sorban felidéződtek bennem azok az apró pillanatok vele, amik akkor még tök átlagosnak tűntek, de most már rémesen hiányoznak és fájdalmasan távolinak érzem őket.
Őszintén szólva, nem egyszer megnyitottam az üzeneteimet, hogy írjak neki, esetleg felhívjam, ráadásul szinte végig elérhető volt ő is, de aztán mindig kitöröltem az őszinte, szívből jövő soraimat.
Szóval igen, ez volt a tegnap esti programom, ami sajnos rajtam és a szobámon is eléggé meglátszódott.
De nem tehettem mást, valamennyire összeszedtem magam, elkészülődtem, megittam egy kávét, indulás előtt pedig még egyszer a tükörbe néztem, hogy végignézzek magamon.
Sokat szenvedtem azzal, hogy nagyjából eltüntessem a nyomokat, az arcbőröm szemem alatti része levegőt nem kapott a sok korrektortól, a kiszáradt számat nagyjából (ideiglenesen) helyrehoztam ajakbalzsammal, a hajam összefogva, hogy ne látszódjon, mennyire csapzott egyébként, szűk nadrág, tornacipő, és mindehhez egy bő pulcsi, amit nem fogok levenni egész nap, hogy ne lássa meg senki, hogy alatta rajtam maradt Casso pólója.
A körülményekhez képest elégedett voltam a tükörképemmel, egészen addig, amíg az előttem álló kívülről jó állapotban lévő lány szemeibe nem néztem.
Foglalkozhatok akár órákat is a sminkemmel, a hajammal és a ruhámmal, ha a szemem mindent elárul arról, hogy mennyire romokban vagyok most.
- Édesem, mindened megvan? - kérdezte Anya kizökkentve a távoli gondolataimból a tükörben szemezve saját magammal, mire pördültem egyet.
- Persze - nyúltam a kabátomért, amit gyorsan felkaptam magamra - Szia Anya - nyomtam egy puszit anyukám arcára, aki válaszul magához ölelt, amit szorosan viszonoztam, majd miután tényleg elköszöntem tőle, kiléptem az ajtón.
Ott volt.
Bár tegnap mondta, hogy várni fog, mégis meglepett, hogy ott áll, mint eddig.
- Jó reggelt - köszönt Casso ellökve magát a kerítéstől.
- Szia - köszöntem vissza halkan.
- Mehetünk? - kérdezte, mire némán bólintottam egyet és elindultunk.
Azoknak a hiánya, amik eddig olyan természetesnek tűntek, szinte az őrületbe kergettek. Hiányzott az a reggeli csók, ahogy hullafáradtan a karjaiba borulok, ahogy megfogja a kezem, ahogy rámmosolyog, vagy azok az értelmetlen beszélgetéseink út alatt arról, hogy mit álmodtam, hogy melyik tanórát utáljuk előre a legjobban, hogy mi volt tegnap a vacsora, vagy esetleg hogy én megint majdnem felrobbantottam a konyhát.
Útközben alig beszéltünk valamit, amit pedig mégis, nagyjából kimerült annyiban, hogy "hideg van", úgyhogy mondanom sem kell, kész megkönnyebbülés volt, amikor bekanyarodtunk a suli utcájába.
- Jössz? - kérdezte Casso felém fordítva a fejét, miközben ő már a szokásos társaságunk felé vette az irányt.
- Inkább bemegyek, hideg van - feleltem egy kicsit füllentve, miután végignéztem az osztálytársaimon, akik ugyan próbálták leplezni magukat, mégis gyanúsan megváltozott a hangulat azzal, hogy megérkeztünk.
Félreértés ne essék, nem az időjárással kapcsolatban ferdítettem, ugyanolyan hideg volt, ráadásul ezt Casso is alátámaszthatja, mivel három, azaz három szóban már megtárgyaltam vele útközben. Hát nem csodálatos?
Szinte be se léptem még az iskola ajtaján, Enikő és Lili már oda is teleportálódtak hozzám, és elráncigáltak a földszinti lánymosdóba, hogy mondjak el mindent.
- Még nem mondtuk ki teljesen, de... - hajtottam le a fejem kezdésnek - Szakítunk.
Enikő és Lili egyszerre kaptak a szájukhoz, én pedig megpróbáltam minél sűrűbben felfele pislogni, nehogy a suliban, az első óra előtt törjön el a mécses.
- Ez már biztos? - kérdezte Lili szomorúan.
- Eléggé - bólintottam lehangoltan.
- De olyan jók voltatok együtt, mi történt? - értetlenkedett Enikő.
- Hát, ezek szerint annyira mégsem voltunk olyan jók - feleltem vállat vonva, majd megtöröltem a szemem és hagytam, hogy a két barátnőm egyszerre öleljen át.
Örülök, hogy legalább ők mellettem vannak. :(
Második óra utáni szünetben szinte mindenki lement az udvarra, csak Csenge és én, mint hetesek (Szatmári-Székely, előttem van a névsorban) maradtunk, mivel az egyik tanár ránk szólt, hogy maradjunk táblát törölni, megöntözni a virágokat, meg ilyenek.
- Amúúúgy - szólalt meg Csenge, miközben én öntöztem, ő pedig óvatosan, nehogy letörjenek a körmei, megfogta a táblaszivacsot és törölni kezdett - Most mi van veletek? Összevesztetek, vagy mi?
Tudtam, hogy mire gondol, de igazság szerint fogalmam sem volt, hogy erre hogyan kéne válaszolnom, úgyhogy inkább visszakérdeztem.
- Mármint Casso és én?
- Aham - bólintott, miközben megszorította a copját.
- Ebbe most nem mennék bele - feleltem, remélve, hogy ezzel megkímélem magam a további kérdéseitől, ami természetesen nem jött be.
- Naaa, nekem elmondhatod - biztatott, mire neki háttal állva egy kínos mosolyra húztam a szám.
Vicces.
- Tényleg nem szeretnék erről beszélni - ráztam meg a fejem felé fordulva - Főleg nem neked. Bocsi.
Kikészültebb vagyok annál, hogy megint színészkednem kelljen.
- Hé! - nézett rám tágra nyílt szemekkel - Mi bajod van velem?
- Ne csináld már, most nincs itt senki, mégis minek játsszuk meg magunkat? Te egyértelműen utálsz engem, és őszintén szólva én se vagyok oda érted, felesleges mást mutatnunk - tártam szét a karom - Ráadásul külön vicces, hogy képes vagy Cassoról érdeklődni nálam, miközben teljesen tisztában vagyok vele, hogy te lennék a legboldogabb, ha szétmennénk. Nincs szükségem a színjátszásra.
Csenge szemöldöke az égbe szökött, majd teljesen más színben, mint eddig, felém fordulva határozottan megszorította a copfját és csípőre tette a kezét.
- Hidd el, Szívecském, pezsgőt is bontanék, ha Cassonak végre megjönne az esze és rájönne, hogy milyen is az ő drága barátnője, ejtené és onnantól az ő színvonalával foglalkozna! - vágta rá magára mutatva, egyszerre műaranyos, lealázó és ideges hangszínben.
- Mitől lennél te annyival jobb nálam? - kérdeztem vissza csípőből.
Kellőképpen ki voltam akadva ahhoz, hogy visszafogjam magam.
- Szerintem elég, ha csak egymás után magadra és rám nézel - válaszolta lenézően - Én két hónapja se vagyok itt, már is a fél suli tudja, hogy ki vagyok, te meg három éve, aztán még az a nyomorék büfés néni is elgondolkodott, hogy hogy hívnak!
- Könnyű népszerűnek lenni, ha mást sem csinálsz, csak egyfolytában teszed magad! - vágtam rá - Nem érzed, mennyire borzasztóan gáz, amit itt művelsz, amióta csak itt vagy?
- Milyen kis lenéző itt valaki - mosolyodott el gúnyosan - Szerintem a barátod is ezt fogja gondolni, amikor neked már a nevedre sem emlékszik, engem meg éppen... hát, Szivi, szerintem te is tudod - húzta egy fölényes mosolyra a száját, miközben átdobta a fényes haját a válla fölött, mire tátva maradt a szám, ő pedig kikerülve engem az ajtó felé vette az irányt.
- Mekkora egy ribanc vagy! - szaladt ki a számon, mire megtorpant, majd visszafordult hozzám.
- Hidd el, a pasik így is sokkal jobban buknak az ilyen... mit is mondtál? Ja, igen, "ribancokra" - tette hozzá lenézően idézőjelbe téve a rá használt jelzőmet - A tied is.
Erre még az eddigieknél is jobban lesokkolódtam, majd amíg ő tárva-nyitva hagyva maga mögött az ajtót, kiviharzott a teremből, én csak annyit tudtam megfogalmazni magamban, hogy mekkora egy...
Na igen, szerintem ezt nem kell jobban körülírnom.
- Dögölj már meg! - kiáltottam utána.
- Én jobban örülnék, ha ez fordítva történne - fordult vissza egy műaranyos mosollya az arcán - Na, puszi - intett egyet a szokásos stílusában, majd lement a lépcsőn, én pedig ottmaradtam egyedül a teremben.
Legszívesebben kinyírtam volna, de sajnos már lennt volt az udvaron a többiekkel, szóval egy kicsit érdekes lett volna utánamennem, hogy megmondjam neki a magamét, ő meg szemrebbenés nélkül lealázzon, úgyhogy csak levertem a tolltartómat és a tancuccaimat a padomról a földre, hogy részben kidühöngjem magam, majd lementem a büfébe, hogy igyak egy teát.
- Köszönöm szépen - vettem el a büfés nénitől a poharam, majd azzal együtt fogtam magam és én is kimentem az udvarra.
Enikő és Lili a szokásos társaságunkban voltak, úgyhogy nagy levegőt vettem és én is csatlakoztam hozzájuk.
Nem azt mondom, hogy nem volt elképesztően kínos egy társaságban lenni Cassoval, akit lassan a volt barátomnak mondhatok, Ricsivel, akin már ki sem tudok igazodni, Csengével, akivel éppen most kaptunk össze mindenki tudta nélkül (gyakorlatilag kicsinált a tekintetével, de azért szokás szerint mosolygott rám, még jó, hogy ott volt az a kuka, ahová vész esetén kidobhattam volna a taccsot), ráadásul szorosan Casso mellett, a lányokkal, Andrissal és Lacival, valamint a Lesnyák ikrekkel, akik tudják, hogy Casso és én köztem most mi történik, ezért alapból volt egy kellemetlen hangulat, és mindennek tetejére Sacival, aki rám se nézve, egyszer-egyszer a telefonján visszaírva a barátjának csatlakozott be néha a beszélgetésbe, de legalább nem egyedül dühöngtem a teremben.
Éljen.
- Leni! - szólt hozzám Lelley tesióra közben, mire kirántottam a fülhallgatót a fülemből.
A balesetem miatt egy darabig nem tesizek, úgyhogy amíg a többiek szertornáztak, én a tornaterem másik végében, egy zsámolyon ücsörögve zenét hallgattam.
Csak néha pillantottam a fiúk irányába a tesiterem másik végébe, vagyis ha jobban belegondolunk, annyira nem is volt néha, mindenesetre szerintem nem kell mondanom, hogy egyáltalán nem a focimeccs érdekelt, és nem is az, hogy Samu kivédte azt a lövést a kapuban.
Minden lánynak kijárna az a látvány, ahogy Casso, amikor éppen nem játszanak, megtörli a homlokát a tesipólója szélével, így látszódnak az izzadságtól egy kicsit csillogó kockái, ahogy a gyönyörű szemeivel végigpásztázza a pályát, miközben beletúr a hajába, hogy az a néhány kuszán álló sötétbarna tincs se lógjon a szemébe, vagy ahogy egy félmosollyal az arcán beleiszik a vizébe, majd a csuklójával lazán megtörli a száját és megy vissza a pályára.
Ahhw.
Szerintem nem volt lány a teremben, aki legalább egy pillantás erejéig nem olvadozott volna tőle.
Elgyönyörködtem benne egy darabig, majd amikor megéreztem, hogy feltűnt neki, hogy figyelem, elkaptam a fejem, így - részemről véletlenül - pont összenéztem Csengével.
Tudtam, hogy Casso őt is ugyanannyira ámulatba ejtette, mint engem, éppen ezért Csenge olyan gyűlölködő tekintettel nézett rám (és én is rá), amit nem kívánok senkinek, de ez csak egy pillanatig tartott, ugyanis ezzel a lendülettel mindketten visszanéztünk Cassora.
Utálja, hogy a barátnője vagyok - illetve lassan csak voltam -, ez tény.
Amint odanéztem, Casso egy pillanattal később már el is kapta rólam a tekintetét, tehát végig engem nézett, mire zavartan a fülem mögé tűrtem egy tincsem, majd Csengére pillantottam, aki viszont továbbra is a barátommal volt elfoglalva, aztán ennek az egésznek Somogyi vetett véget, ugyanis folytatódott a foci.
Nem, tényleg nem tudom, Casso hogyan képes ennyi idő után is - vasárnap volt egy éve (!), hogy először összejöttünk - ekkora hatással lenni rám, de egy biztos, a látványa miatti akaratlan reakciómra még a Niagara is irigykedhetne.
Na jó, ebbe inkább nem megyek bele.
- Elnézést - állítottam le gyorsan a zenémet, majd a tanárnőre figyeltem.
- Leni, megtennéd, hogy átülsz arra padra? - mutatott Lelley a terem másik végébe - Szükségünk lenne ezekre a zsámolyokra.
- Persze, megyek is - bólintottam zavartan, majd felálltam.
Szépen kikerülgettem a lányokat - közben Csenge majdnem pofánrúgott, mivel szükségét érezte, hogy csinálja a showt azzal, hogy a tesiterem közepén szaltózgat, meg fogalmam sincs mit csinál, mivel ő ugye rg-zik, amit nem vitás, jól csinál, és ezt mindenkinek tudnia is kell, mert persze enélkül nem tudja mindenki dicsérgetni a nagy tehetségét, no comment -, majd átsurrantam a fiúk között anélkül, hogy akadályozzam a focimeccset, leültem a padra és visszadugtam a fülesemet a fülembe.
A zenéimet hallgatva figyeltem az előttem zajló játékot, majd miután majdnem fejbetaláltak labdával (valaki elmérte magát, mázli, hogy a fölöttem lévő bordásfalat találta el), kicsit odébb húzódtam, a biztonság kedvéért.
Körülbelül tíz perc múlva volt egy szinte teljes csere, hogy mindenki tudjon játszani, így Casso is lejött a pályáról, majd mivel sikeresen az ő helye mellett ültem (utólag vettem észre, ott volt a vize meg a telefonja), így egy rövid hezitálás után odaült mellém.
Ösztönösen kirántottam a fülhallgatóm a fülemből, mert az bunkóság, ha mellette ülve zenét hallgatok, de ő egy pillanatig rámnézett és a kezébe vette a telefonját.
- Hagyd csak - mondta, miközben megnyitotta az üzeneteit, én pedig ismét ösztönösen elkaptam a fejem, nehogy engedjek a kísértésnek és beleolvassak.
Annyit láttam, hogy többek között Erika írt neki valamit, és bár mit meg nem adtam volna, hogy megnézzem, érthető okokból mégsem tettem.
- Nem, most nincs kedvem zenét hallgatni - feleltem halkan, majd kihúztam a fülhallgatóm zsinórját a telefonomból.
Cassonak erre egy nagyon halvány, szinte észrevétlen mosoly jelent meg az arcán, ami tipikusan akkor szokott megjelenni, amikor csinálok valami másoknak általában érthetetlen dolgot, ami viszont neki már nem az, mivel kegyetlenül kiismert, sőt, gyakorlatilag előre érezte is.
Zárójelben megjegyzem, ilyen sűrűn szokott lenni.
- Te tudod - nézett rám egy pillanatra, majd elkapta a fejét, gyorsan válaszolt valamit Erikának és kikapcsolta a telefonját, amit aztán lerakott maga mellé.
Ezután gyakorlatilag egyikünk se szólalt meg, csak mindketten néztük, ahogy a többiek fociznak (Marcit berakták a kapuba, de biztonsági okokból nem sokáig maradt ott), ami nem kicsit volt kínos, majd Cassot visszahívták a pályára, úgyhogy sóhajtva nagyon lágyan megsimította a combom (annyira, hogy az is lehet, hogy véletlen volt), amibe kellemesen beleborzongtam, ő pedig felállt és otthagyott, mire a fülhallgatómat visszadugtam a fülembe, és továbbra is a pályára bámulva hallgattam a random lejátszási listám.
Csak egyszer fordítottam el a fejem, mégpedig amikor Casso telefonja bekapcsolt, jelezve, hogy üzenete érkezett.
Erika: Sajnálom... majd beszéljünk.
Szívem szerint már rég leellenőriztem volna, hogy valóban az-e a beszédtémájuk, amit sejtek, és ha igen, Casso mit mondott róla, de minden kíváncsiságom ellenére inkább elszakítottam a tekintetem a telefontól, nehogy kísértésbe essek.
Amikor kicsöngettek, szép komótosan feltápászkodtam a padról, majd nem akartam bunkó lenni, úgyhogy megfogtam Casso telefonját és a vizét, és a szertár felé vettem az irányt, mivel ő egy-két dolgot bevitt oda, és így már nem kell visszajönnie a tesiterembe.
A szertárba belépve a polcok között szinte azonnal belebotlottam Csengébe, akivel majdnem összeütköztünk.
- Bocs - kerültem ki rá se nézve (ő természetesen egy szót sem áldozott rám), majd megkerestem Cassot.
Annyira nem nagy a szertár, hogy ez olyan sokáig tartott volna, úgyhogy nagy levegőt véve odamentem hozzá.
- Ezeket otthagytad - adtam a kezébe a dolgait, amit biccentve megköszönt, én pedig ezzel kész voltam lezárni ezt a beszélgetést, és kimenni ebből az áporodott szagú, sötét helységből.
Végigmentem a folyosón, majd bementem az öltözőbe, hogy megvárjam Liliéket (bár így most a tömény dezodorszagba fulladtam bele, de mindegy).
Éppen a tükör előtt igazítottam meg a hajam, amikor odalépett mellém Saci.
Azt hittem, beszélni fog velem, vagy valami ilyesmi, de igazából csak elővette a fésűjét és elkezdte szépen hátratűzni a haját, csakhogy kapkodott, és ezért a szép, sötétszőke haja mindig kicsúszott a csatból.
- Segítsek? - ajánlottam fel a lehető legkedvesebben, amennyire az ment.
Bántott, hogy egy fiú miatt ennyire berágott rám, és hogy lassan két és fél év után most ennyire rosszban vagyunk, hogy két napja még csak rám se néz.
- Kösz, nem - dünnyögte, majd inkább csak összefogta copfba, ami hát valljuk be, nem sikerült a legjobban - Ahh! - dühöngött, majd egy erőszakos mozdulattal kitépte a hajgumit a hajából, és fésűvel megpróbálta újra.
Nagyon aprólékos volt, így egész jól sikerült a végére, én meg csak a tükrön keresztül figyeltem, miközben megpróbáltam valami emberi formába hozni a szőke, rakoncátlan tincseimet.
- Egyébként milyen volt a tegnap? - érdeklődtem, amikor már szinte sajgott a fejem a köztünk lévő feszült csendtől.
- Jó - felelte röviden, mire bólintottam.
Ha neki ez kell, hogy megvárja, amíg megcsalják és szilánkosra törik a szívét, felőlem csinálja, de azt nem mondhatja, hogy nem szóltam.
Persze, ha ez megtörténik, én akkor is ott leszek neki, és megvigasztalom, mert a barátnőm (legalábbis én úgy tudom), de akkor is. A fájdalmasabb utat választotta, nekem meg ugyanilyen fájdalmas ezt végignézni.
- Neked? - kérdezett vissza, mert az úgy már elég kellemetlen lett volna, ha ezt nem teszi meg.
- Nem túlzottan - sóhajtottam őszintén - De hosszú, inkább nem megyek bele.
És akkor, mint az utóbbi egy napban már annyiszor, megint a szemem elé villant Casso tekintete tegnapról, amikor egy pillanat erejéig nem azt láttam benne, amit általában, mert akkor igenis azt mutatta, hogy sebezhető, hogy neki is fájnak dolgok, és hogy valahol legbelül tört már össze ő is, ezután pedig szinte azonnal elkapta a fejét.
Kevés dolog égett bele annyira a fejembe, mint ez az egy pillantása, amitől annyival közelebb éreztem magam hozzá, és annyival máshogy láttam őt, hogy így méginkább fájnak a történtek.
Mert akár tetszik, akár nem, sok dologban én vagyok a felelős, amik azt eredményezték, hogy most itt tartunk, úgyhogy ez egy újabb ok arra, hogy legyen min sírnom.
Éljen. :(
Amíg ezeken merengtem, Saci közben már kiment az öltözőből, úgyhogy visszazökkenve a valóságba, egy utolsót fésültem a hajamon, majd Enikőékkel együtt (akik közben elkészültek) felmentünk a terembe.
- Beszélnünk kéne vele - mondta Lili, amikor halkan Saci viselkedését tárgyaltuk ki néhány szóban - Ha többen mondjuk neki, hogy vigyázzon Márkkal, akkor talán jobban elhiszi.
- Vagy csak többünkre akad ki, Lenire meg mégjobban, hogy ellene fordított minket - gondolta át Enikő Saci szemszögéből.
Nehéz ez így. :(
Amikor becsöngettek, beültem a padomba - ahol ugye a páratlan osztálylétszám miatt még mindig nincs padtársam, de ez alatt másfél hónap alatt már hozzászoktam -, majd nemsokkal később bejött a terembe Madaras, mivel ofőóránk volt.
- A mostani hétvégén Dominik anyukájának a közreműködésével lesz egy kétnapos osztálykirándulásunk, a Dobogó-kő környékén leszünk, egy apartmanban szállunk meg, a kísérőtanár rajtam kívül Hajdú tanárnő lesz, aki a kirándulás alatt fog vezetni minket - kezdte az ofő, én pedig az imádott biosztanár nevének a hallatára nyöszörögve lejjebb csúsztam a székemen - Ezenkívül többek között lesz tábortűz, szóval hogy hangulatosabb legyen, valaki, aki szeretne, hozhat valami hangszert. A többi infót e-mailben megkapják a szülők, úgyhogy most nem olvasnék fel mindent - lapozott egyet az ofő a határidőnaplójában, majd témát váltott - Most csütörtökön a lányoknak nőnapi-est a szokásos formában, ez ünnep alkalmából pedig az úriembereknek tanácsolok egy kis plusz figyelmet a hölgyeményeink felé - nézett végig az osztály fiú tagjain. Hát, ez finoman szólva reménytelenül hangzik - Jövő hét csütörtökön március 15-ei műsor az első két órában, mivel nemzeti ünnep, mindenki ünneplőben jön kokárdával, aki nem így érkezik, azt már a bejáratnál hazaküldöm - szögezte le - Ezenkívül a következő két hétben tavaszi díszítés, aki akar, ebédszünetekben segíthet az iskola dekorálásában, természetesen a lelkesedést dicsérettel jutalmazzuk - ígérte meg, mire néhányan felcsillanó szemekkel reagáltunk - Két hét múlva pedig a víz világnapja alkalmából meglátogatjuk a Tropicariumot, külön köszönet Marcsi anyukájának, aki ott dolgozik, és felajánlotta, hogy elvisz minket oda - pillantott kedvesen a hátsó padba ültetett Marcsira, aki erre csak zavartan elmosolyodva a füle mögé tűrte egy hajtincsét - Egyelőre ennyi eseményről tudok a következőben. Most viszont jön a nem olyan kellemes rész - nézett végig rajtunk szúrósan, leginkább a fiúkon, majd elkezdte felsorolni, hogy milyen panaszokat hallott rólunk a tanáriban.
Miután Madaras befejezte a fejmosásunkat, még játszottunk valami rövid játékot, majd mivel utolsó óra volt, mindenki pakolni kezdett.
Amikor elhagytam a termet, a kabátommal a kezemben szokás szerint a szekrényem felé vettem az irányt, amit kinyitva azonnal kiesett onnan egy becsúsztatott szórólap a nőnapi-estről.
Természetesen nem tudtam elkapni, úgyhogy idegesítően lassan leszállingózott a földre, és majdnem becsúszott a szekrényem alá, de időben megfogtam és felvéve átfutottam a szöveget.
A lényeg, hogy csütörtökön tervek szerint a (normális keretek között) legcsinibb ruhájában megjelenik minden lány este hatkor az előadóteremben, ugrálós zenék, önfeledt bulizás, fiúk nélkül, blablabla.
Eddig úgy voltam vele, hogy a francnak sincs kedve ilyenre menni, de valószínűleg egy vagy két nap, és szakítunk Cassoval, az eddigieket is felülmúlóan fájdalmas sírás lesz otthon éjszakánként a programom, legalább egy estém legyen, amikor bulizhatok.
Enikőékkel meg is beszéltük, hogy akkor mégis megyünk, utána pedig tartunk nálam egy csajos bulit, ahol majd érzelgünk és romantikus filmeket nézünk.
- És Sacival mi lesz? - kérdezte Lili, miközben bezártam a szekrényem.
- Szólok neki. Ha akar, jön, ha tovább sértődékenykedik és nem akar látni, akkor meg nem - feleltem sóhajtva.
Enikőnek edzése volt, Lilinek pedig zeneórája, úgyhogy ők siettek, de nekem természetesen semmi programom nem volt, úgyhogy elköszöntem a lányoktól, majd kimentem a suliból, egyenesen a szokásos társaságunkhoz.
- Saci? - kérdeztem Mártitól, mivel keddenként ugyanannyi óránk van, szóval már ott volt velünk.
- Nem tudom, még nem jött ki - vont vállat, majd felém nyújtott egy zacskó gumicukrot - Kérsz? - kínált meg.
- Nem, köszi - ráztam meg a fejem.
Amíg a többiek elvoltak - Márti és Lotti szétdobta Ricsivel az egész zacskó gumicukrot, Kolos, Samu és Andris videót néztek, Laci Cassoval beszélgetett, majd mindannyian intettek egyet Csengének, Bettinek, Krisztinek és Nikinek, akik együtt kivonultak a suliból, vihorászva beszálltak Betti anyukájának a drága kocsijába és elhajtottak valahova - én csak csendben magam elé meredve vártam, hogy kijöjjön a barátnőm a suliból.
- Leni, te jössz? - kérdezte Márti kizökkentve a bambulásomból, mire felé fordultam.
- Bocsi, hová? - kérdeztem vissza zavartan.
- Mekibe.
Saci pont ekkor lépett ki a suli ajtaján, mire gyorsan átgondoltam, hogy mit fogok mondani neki a nőnapi esténkről.
- Öhm - pislogtam visszazökkentve újra a valóságba, ahol Márti kedvesen rámnézve várta a válaszom - Nem... nem tudom - feleltem teljesen szétcsúszva, majd Saci felé fordultam - Mindjárt jövök.
Odamentem a telefonját nyomkodva felénk közeledő, szemüveges barátnőmhöz, majd amikor megálltam előtte, meglepetten felnézett azokkal a nagy, zöld szemeivel, amint pedig észrevette, hogy én vagyok, az arckifejezése átment az utóbbi két napi szokásosba.
Már került volna ki, amikor eléleptem, hogy ne mehessen tovább.
- Csak két mondat - tettem fel a kezem, mire kifújva egy nagy adag levegőt, szemforgatva megállt - Nőnapon az iskolai est után a lányokkal csajos buli lesz nálam, filmezünk, érzelgünk, meg minden. Szóval ha úgy gondolod, és addigra nem leszel ennyire dühös rám, akkor gyere, mert várunk. Ennyi - hadartam el egy szuszra, majd mielőtt válaszolhatna, inkább visszamentem a többiekhez.
- Na? - kérdezte Lotti, amikor visszaértem.
- Hát... - túrtam a hajamba zavartan.
Őszintén szólva semmi hangulatom nem volt ahhoz, hogy csatlakozzak az össznépi kajáláshoz, ráadásul Casso is ott lesz, szóval ez egy plusz ok, hogy ne jöjjön be annyira a program.
Nem azért mondom, szeretem és azt is, ha a közelemben van, de így is elég kínos kettőnknek egy társaságban lenni és akaratunk ellenére szétgyilkolni az egész hangulatot.
- Szerintem ezt most inkább kihagyom - feleltem a fülem mögé tűrve egy hajtincsem.
- Biztos? - kérdezte Márti.
- Igen. Jó szórakozást - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd mivel már mindenki indulásra készen volt, hátraléptem egyet és elindultam haza.
Körülbelül tizenöt másodperc telt el, és Casso leválva a többiektől, átsietett az úttesten egyenesen hozzám, mire felé fordulva bevártam.
- Te nem mész? - kérdeztem értetlenül.
- Nem - vonta meg a vállát.
- De csak miattam ne hagyd ki, a többiek... - kezdtem, mire félbeszakított.
- Nem érdekel. Te kihagyod miattam, én meg kihagyom miattad. Ez így fair, nem? - kérdezte, miközben már zsebre tett kézzel jött mellettem.
- De - láttam be - Egyébként nem tudom, mivel romboljuk szét jobban a hangulatot, ha vibrál a levegő köztünk, mert egy társaságban vagyunk, vagy most, hogy mindketten leléptünk egymás miatt - gondoltam át.
- Passz - röhögött fel feszülten.
Egy darabig szó nélkül mentünk egymás mellett, majd egyszer csak megszólalt a telefonom.
Jakab hívott, ráadásul az egyelőre nála még alapértelmezett csengőhangomon, a Let her go-n, ami pedig az egyik közös számom Cassoval, amit még a szülinapomon a csillagok alatt hallgattunk közösen az erkélyen, és aminek a szövege most kezd ismét fájdalmasan aktuális lenni.
Amikor megszólalt az első pár hang a zenéből, egy pillanatra összenéztünk, majd egyszerre kaptuk is el a tekintetünket, én pedig elővettem a rezgő telefonom a táskámból.
Amikor megláttam a nevet, kínosan lesütöttem a szemem, majd Casso felé fordítottam a fejem, aki viszont egy pillanatig se nézett rám.
- Baj, ha felveszem? - kérdeztem halkan, miközben észre se vettem, de az idegességtől annyira szorítottam a telefonom, hogy az ujjaim is kifehéredtek.
- Tőlem - vont vállat, mire egy nagy adag levegőt kifújva engedélyeztem Jakab hívását.
Oké, essünk túl rajta.
Miután köszöntünk egymásnak, Jakab rögtön, de szokása szerint tapintatosan már is a lényegre tért.
- Úristen, ne haragudj - kaptam a fejemhez, amikor Jakab telefonban emlékeztetett, hogy tegnap elvileg találkozónk lett volna, ő várt a helyszínen az esőben, én természetesen nem voltam ott, és vagy tizenötször keresett telefonon - Mennyit vártál rám? - húztam el a szám kínosan.
- Körülbelül másfél órát - felelte.
A hangja nem volt szemrehányó, utálattal teli, egyszerűen csak éreztem rajta, hogy megbántottam, amitől borzasztó lelkiismeret-furdalásom volt.
- Jézusom, annyira sajnálom! - mondtam őszintén - Nem tudom, hogy felejthettem el, vagyis tudom, csak... - túrtam a hajamba feszülten - Szörnyű barát vagyok. Bocsánat - sütöttem le a szemem szomorúan.
Jakab felsóhajtott.
- Mi volt veled tegnap? - érdeklődött.
A beszédstílusa a lehető legtávolabb állt a dühös kérdőre vonástól, egyszerűen csak tudta, hogy annak, hogy elfelejtettem a tegnapot (amit egyébként még én ajánlottam fel), biztos van valami oka, ami rámnézve közelről sem jó.
- Nem... nem voltam túl jól - feleltem lesütve a szemem.
- A fejeddel volt baj?
- Nem, dehogy - ráztam meg a fejem szomorúan.
Nehéz volt úgy válaszolnom, hogy Casso közben ott volt mellettem, igyekeztem úgy válogatni a szavaimat, hogy ne legyen egyértelmű, hogy azért felejtettem el a találkozómat Jakabbal, mert éppen levegőért kapkodva zokogtam, amiért Casso nemsokkal előtte elmondta, hogy szakítanunk kéne.
- Akkor majd beszélünk - köszöntem el Jakabtól, miután pár szót váltottunk, neki meg már mennie kellett.
Amikor leraktuk, nagy erőt véve Cassora néztem.
Nem volt könnyű.
- Ha szeretnéd tudni, csak annyi volt, hogy... - kezdtem a magyarázkodást, mert úgy éreztem tartozom ennyivel, amiért szó nélkül végigvárta.
- Hallottam - szakított félbe, miközben még véletlenül se nézett rám, hiába próbáltam mindenáron elkapni a tekintetét.
Tudtam, hogy tudna valami nem kifejezetten dicsérőt mondani nekem, sőt, szinte éreztem, hogy már majdnem mondja is, csak inkább hagyja, úgyhogy sóhajtva megszólaltam.
- Vágd a fejemhez. Annyira mindegy már, ráadásul ennyit bőven megérdemlek - mondtam lesütve a szemeimet, mire megrázta a fejét.
- Nem leszidni akarlak - vont vállat - Nem az én dolgom.
- Akkor? - értetlenkedtem.
- Figyelj, Leni, ezt eddig nem nagyon akartam feszegetni, de most már mindegy, teljesen őszinte leszek - nézett rám, majd egy kis hatásszünet után rátért a témára - A barátodnak tartod?
- Ez meg milyen kérdés? - kaptam felé a fejem.
- Oké, tehát igen - bólintott - És szerinted ő is annak tart téged?
- Persze - vágtam rá értetlenül.
Nem értettem, hogy mit akar kihozni ebből, de nem kérdezősködtem sokat.
Ha Casso ilyeneket kérdez, annak oka van.
- Aha. Szerinted egy kicsit több, mint egy hónapja ismert barátod várna rád majdnem másfél órát az esőben? - kérdezte egyszerűen.
- Igen, mert azt hitte, hogy kések - válaszoltam.
- Egy olyan barát, akit egy hónapja ismersz, ilyenkor maximum harminc perc után ír egyet, ha nem jelzed, hogy késel, hogy hazament, nemhogy másfél órát álljon az esőben - közölte tényszerűen.
- Mit akarsz ezzel mondani? - pislogtam.
- Heti háromszor találkozgat veled, csokit hoz, hívogat, meg például a mostani is... - túrt a hajába - Azt hittem, rájössz magadtól.
- Mire? - ráncoltam össze a szemöldököm.
- Nem barátként tekint rád, Leni - mondta rámnézve - Full beléd van esve.
Mint ha valaki fejbevágott volna, úgy ért ez a hirtelen hír, ráadásul pont Cassotól, így nem csoda, hogy elég hevesen reagáltam rá.
- Tessék? - borultam ki.
- Sejtettem, hogy valahogy így fogsz reagálni - biccentett - Kiakadhatsz rám, de azért gondoltam, szólok, mielőtt olyan nagyon beleélnéd magad.
- Miért vagy ebben ennyire biztos? - temettem a tenyerembe az arcom.
- Ha valakinek, Leni, nekem elhiheted, asszem tudom, milyen érzés beléd esni - fordította felém a fejét - Meg egyébként is rohadt feltűnő.
- Nem akarok hinni neked - ráztam meg a fejem, miközben már el is érzékenyültem, és ismét elkezdett fojtogatni a sírás.
Mostanában ez a folyamat már egész könnyen megy.
Casso erre nem mondott semmit, csak szótlanul ment mellettem, miközben befordultunk az utcánkba.
- Holnap találkozunk - köszöntem el tőle a kapunkban, mire biccentett egyet, majd egy sima, egyszerű "szia" kíséretében bement a házukba, én pedig ottmaradtam egyedül.
Amikor beléptem az ajtónkon, gyorsan felszaladtam a szobámba, ahol csak bevágtam az ajtót és ledobtam a táskám a földre.
Ideges voltam és elkeseredett egyben, ami az egyik legrosszabb kombináció, úgyhogy a tenyerembe temetve az arcom, hátradőltem az ágyamon és nekiálltam kisírni magam.
Időközben eszembe jutott Erika rövid üzenete tesióráról, erre pedig, mint akit megbabonáztak, odamentem a gépemhez, kiléptem a Messenger-fiókomból és gondolkodás nélkül elkezdtem beírni Casso felhasználónevét, majd a jelszavát.
Nem gondolkodtam, tényleg, mint valami őrült, aki fejjel nekimegy a falnak, elfogott a vágy, hogy mennyire mégnézném, hogy kikkel üzenetezik, mit ír, miket mond rólam másoknak, meg ilyenek, majd amikor megjelent előttem konkrétan Casso levelezése, és eljutott az agyamig, hogy mit művelek, komolyan megijedtem magamtól, villámgyorsan kiléptem és lecsaptam a laptopom tetejét.
Ez lennék én? Tudom a jelszavát, mivel egyszer megkért, hogy lépjek be neki, és nem változtatta meg, mert bízott bennem, hogy nem tennék ilyet, erre azért, mert egy tizenhárom éve ismert (lány) haverja írt neki egy sort, képes vagyok belépni a fiókjába, hogy ellenőrzizzem? Te jó ég!
A tenyerembe temetve az arcom lehajtottam a fejem, és miközben újra utat engedtem a könnyeimnek, csak arra tudtam gondolni, hogy mégis mikor lettem én ilyen?

Mai nap - 5/1: mindennél fájdalmasabb volt szembesülni saját magammal. Mindennél.