Grace szemszöge:

James lova vágtában indult meg, be a sűrűbe. Hajtottam, ahogy tudtam, de nem irányítottam. Hiszen ő tudja, merről jöttek, ám nem árt sietnünk. Ha az történt, amire gondolok, már pedig nagyon valószínű, akkor nincs sok vesztegetni való időnk, mert ninden másodperc számíthat.
Az állat a "vágtázós ösvény" felé vette az irányt, de nem lepődtem meg. Ha James hazafelé igyekezett, erre kellett jönnie. Hirtelen mintha zajt hallottam volna, ezért fülelni kezdtem. De a paták tompa puffanásai, ahogyan földet értek, minden más hangot elnyomott, ezért csak vállat vontam, majd elnyomva a bűntudatot még gyorsabb vágtára késztettem a szürke lovat.
Az ösvény vége felé azonban megtorpant, és körbekémlelt. A földön egy nyeregtáska hevert. Gyorsan leszálltam, és én is szétnéztem. A porban dulakodás nyomai, a nyeregtáska az ösvény szélén, félig a porba temetve. Felvettem, és belenéztem. Egy kulacs víz, és egy alma volt benne. Valószínűleg Jamesé.
Ekkor újra zajt hallottam, ám most tisztán kivehető volt egy ló jöttének hangja, kiabálással vegyülve. Nem volt értelme menekülni, úgyis utolért volna, csak idő kérdése. Így megint a kardom hívtam a segítségre.
Vártam, mi lesz, de szerencsére csak Tina bukkant fel aggódó arccal. Gyorsan eltűntettem a kardot, nehogy észrevegye, és felé fordultam.
-Micsoda szerencse, hogy megálltál-csúszott le megkönnyebbülten a nyeregből. Én csak megkeményedett arccal figyeltem, ahogy hozzám beszél, hiszen pazarolja a drága időm.
-Miért követtél?-kérdeztem. A lány gúnyosan elmosolyodva válaszolt.
-Szóval szerinted nem volt feltűnő, ahogy zokogva vágtatsz haza, majd nem sokkal utána ordibálva indulsz el James lovával az erdőbe-nevette el magát.-Tudni akartam, mi történt.
-Jól van, na-motyogtam. Igaza volt, és ezért sarokba szoríva éreztem magam. Most vagy hazavisz, vagy jön velem, de akkor ki is kell tálalnom. Miért van az, hogy ha döntened kell, általában az összes lehetőséget a hátad közepére kívánod?
-Na jó. Mi történt? Úgyis kiszedem belőled-mondta Tina, jól hátba veregetve engem. A fájdalomtól eltorzult arckifejezéssel nyugtáztam, hogy az élet megint meghozta helyettem a döntést. Nem tudom, ez pozítívum, vagy negatívum lehet, esetleg csak én vagyok ilyen lassú, de hamarosan úgyis kiderül. Fájdalmasan sóhajtottam, ezzel is húva az időt. Tudtam mi következik: a lányos sikítás, az ordibálás, miszerint miért is utasítottam vissza a fiút, majd miután kiszedi belőlem az okot is, szomorú lesz. Végül velem jön megtalálni, hogy egész úton arról csacsoghasson, hogy is nem vette észre, hogy szerelmes vagyok.
Szerelmes. Így konkrétan még sosem neveztem a nevén a dolgot, és a köntörfalazás nélküli tény úgy ért, mint a hidegzuhany. Elpirultam, pedig még nem is mondtam semmit. A fekete szemű lány játékosan az oldalamba bökött, mire én felvisítottam. Borzasztóan csiklandós vagyok, és pont a gyenge pontomat találta meg.
-Beszélj!-intett a kezével. Újabb sóhajtás hagyta el az ajkaim, de mostmár nem nyújthattam tovább. A mellettem álló nőszemély bizonyára kinyírna, az pedig nem lenne valami jó. Így hát mesélni kezdtem, vigyázva, nehogy akár egy részletet is kihagyjak.
-Az egész azzal kezdődött, hogy reggel elindultam a Mesterhez...

Így legyen ötösöm a lottón, gondoltam a végén. Tina először visítani kezdett, majd nevetőgörcsöt kapott. Aztán olyan hirtelen hangulatváltozáson ment át, hogy olyan volt, mintha valaki kicserélte volna. Ugyanis ordibálni kezdett. "Grace, hogy lehetsz ennyire idióta? A te helyedben a nyakába ugrottam volna! Miért?", csak hogy idézzek pár mondatot. Majd az okot követelve fordult felém.
-Tudod-kezdtem zavartan. Ennek nem fog örülni.-Ugye, azért csinálom ezt, mert haza akarok jutni. Nem akarom, hogy túl sok minden kössön ide. Így is épp elég van.
Tina a vállait behúzva lovagolt mellettem, és percekig meg sem szólalt. Néha ugyan kinyitotta a száját, de rögtön be is csukta, ezzel egy hal tátogását imitálva. Ha jó kedvemben lettem volna, biztosan nevetve csipkelődök vele, de ez nem tartozott a felhőtlenül boldog pillanataim közé.
A mellettem lovagló lány elfehéredett ujjakkal szorította a kantárszárat, és még lépésben is úgy hajtotta lovát; hogy alig tudtam vele lépést tartani. Egy örökkévalóságnak tűnő néhány perc után végre megszólalt, lelassítva, ezzel kevés pihenőt adva az alatta menetelő állatnak.
-Akkor...-nyelt egyet. Habozott kimondani, de ha már belekezdett, nem fogja a levegőben lógva hagyni a mondatot.-Nem is szeretsz itt lenni? Csak megjátszod magad? Kihasználsz minket, hogy hazamehess az igazi barátaidhoz?-hangja vádlón és élesen csengett, szinte... idegenül. Szemeiben könnyek csillogtak, amiket felfelé pislogva próbált elrejteni előlem, kevés sikerrel. Bevallom, nem vártam tőle ilyen heves reakciót. Szégyellem magam, de talán egy kicsit el is vártam, hogy megértsen. De rá kellett jönnöm, ez az egész már rég nem arról szól, hogy hazajutok-e vagy sem. Egyáltalán: már abban sem vagyok biztos, akarom-e. Itt jobban megértenek, és megtaláltam a szerelmet is. A honvágy még néha rámtör, de egyre ritkábban, ahogyan az emlékeim elmosódnak, mint a vízfesték az esőben. Már nem is emlékszem, milyen hangja van anyának...
De ha másért nem is, Miráért meg kell tennem. Nem hagyhatom, hogy a saját önzőségem miatt szenvedjen el egy életet. Igaz, egy élet csak egy pillanat a sok közül, de az nem jelenti azt, hogy nem értékes. Viszont nem hagyhattam válasz nélkül Tina kérdését, mert azt úgy vette volna, hogy igaza van. Tudjátok: hallgatás, beleegyezés. Így aprót sóhajtva szedtem össze a megfelelő szavakat a mondandómhoz, vigyázva, tisztán és érthetően fogalmazzak. Nem akarom, hogy itthagyjon.
-Ez nem igaz-tagadtam rögtön. Szentbeszéd következik, gondoltam, majd folytattam.-Amikor idekerültem, még tényleg így éreztem. Megjátszottam magam, és csak az érdekelt, hogy minél hamarabb újra otthon legyek. De a hely a varázsa alá vont engem is, és a hamis érzelmekből valódiak lettek. Nem mondhatom: "Hiszen miért hazudnék neked?", mert az ittlétem egy nagy hazugság. De itt minden mást megleltem, amit Londonban nem tudtam, és ha arra kerülne sor, hogy itthagyjak mindent, nem biztos, hogy képes lennék rá.
Tina kétkedve tekintett rám, de amint meglátta az őszinteség lobogó szikráját a szemeimben, elmosolyodott. Nem átlagos mosoly volt, benne volt minden: szomorúság, féltés, aggodalom, szeretet, megbocsátás, és a bocsánatkérés. Több volt minden szónál, pedig csupán egy pillanatba préselte bele. Újra a gondolat jutott eszembe, ami mostanában annyiszor foglalja el elmém nagy részét, hosszan mélázva a három szón: egy pillanat elég.
Könnyes szemmel mosolyogtam vissza, kínosan felnevetve. Összevitázunk, kibékükünk. Ez így fog menni, míg világ a világ. Majd egy furcsa gondolatom osztottam meg vele, ami talán nem is illett ide igazán.
-Remélem egy másik életben is találkozunk, és én felismerlek.

Ezután csak hagytam, hogy a lovak vezessenek minket. Lehet, hogy ők sem tudták a helyes utat, de ötlet híján voltunk, ebben helyzetben pedig az sem zavart volna, ha teljesen eltévedünk. Mintha már akkor tudtam volna, hol vagyunk.
Hirtelen a szürke ló felvetette elegáns fejét. Orrjukai kitágultak, szemeit nagyra nyitotta. Szájával rágott, érzett valamit. Sarkaimat óvatosan érintettem az oldalához, ezzel jelezve, hogy induljon el abba az irányba, amerről a nekünk, embereknek érezhetetlen illatfelhő szállt. Reméltem, hogy nem ijed meg és vágtat tova, pedig egy pillanatig nagyon valószínű volt. Aztán végül legyőzte a menekülő ösztönét, és bátran, továbbra is felvetett fejjel menetelt előre. Hagytam, hadd menjen, nemsokára pedig egy, a grantemi fák által eltakart kis tisztásra értünk. Hálát adtam az Istennek, amiért a ló és lovasa így összeszoktak, mert az állat bizony már messziről megérezte gazdáját.
Aztán hirtelen elkomorultam, szemeimbe ma már sokadszorra tolultak könnyek, de gyorsan kipislogtam őket. James ugyanis félájult állapotban, a hátán vérfolttal feküdt a selymes fűben, hátrakötözött kezekkel. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, és kinyírtam volna azt, aki ezt tette vele. De nem lehetett egyedül, így Tinával és a lovakkal a fák takarásában maradtunk, csendben fülelve, ami utólag igen jó ötletnek bizonyult.
Hamarosan egy középkorú férfi ment közelebb a fiúhoz. Az ember gyér haján megcsillantak a napsugarak, szögletes vonásai nem tették épp szimpatikussá. Elgyötörtnek tűnt, ugyanakkor áradt belőle a szinte ijesztő mértékű magabiztosság. Olyan ember volt, aki elől a még bátortalan kis londoni énem talán el is szaladt volna ebben a helyzetben. De én már nem az a lány voltam, így tovább gubbasztva figyeltem a vonásait, és, hogy mit tesz Jamesszel.
A nyakában egy ismerős tárgyat véltem lógni. Tovább fókuszáltam, de nem igazán láttam jól, így sanda gyanúm igazolásához Tinához fordultam, aki a lovakat fogta.
-Psszt-suttogtam a lehető leghalkabban.-Te kit látsz ott?
Tina kíváncsian kémlelt ki az egyik öreg, vastag fa mögül. Vonásait figyeltem, ám azok nem igazán mutattak félelmet. Nem értettem.
-Egy középkorú férfit-suttogta ugyanolyan halkan, értetlenkedve.
-Nem Megant?
-Nem.
Összeráncoltam a szemöldököm. Utolsó mentsváramhoz fordultam, egy utolsó kérdéshez.
-És... ki okozott nagyobb csalódást neked? Kitől félsz jobban? Ian, vagy Megan?-ugyan több, rövid kérdést tettem fel, de mind egy célt szolgált.
Tina szemében fel véltem fedezni azt, amit még akkor akartam látni, amikor kinézett a fák mögül. Egyre biztosabb lettem az igazamban.
-Ian-válaszolt a barátnőm, ám szinte csak lehelte ezt az egy szót. Nem azért, mert halk akart lenni. Egyszerűen csak rájött, amire én.
-Vigyázz, Grace. Tudod, milyen veszélyes alak-figyelmeztetett félelemtől remegő hangon. Bólintottam. Nem állt szándékomban meghalni.

Ekkor a férfi nagyot rúgott a félig eszméletlen fiúba. Az felordított, és éber lett.
-Ezaz! Kiabálj csak! Az majd idevonzza a kis bárátnődet-olyan gonoszul vigyorgott, hogy szinte hányingerem lett. Szóval ezzel az volt a terve, hogy engem megkaparintson. Jó csalit választott, azt meg kell mondjam.
Pofon csattant James arcán, mire vért köhögött fel. Ülésbe tornázta magát, száját vékony vonallá préselte. Nem akarja, hogy itt legyek, nem akarja, hogy meghalljam. Ám ezzel elkésett, én pedig nem fogom nézni, ahogy a felé tornyosuló ember holtra veri.
Már a kardommal a kezemben ugrottam ki a fák biztonságot nyújtó takarásából. Próbáltam ugyanolyan magabiztosnak tűnni, mint ő, ám belül remegtem az elfojtott félelemtől.
-Én kellek, Ian?-álltam támadó állásba. Vigyorát látva kedvem támadt hátrálni, de talpam odaragasztottam a gyephez.
-Jó csali vagy-vetette oda a félelmével küzdő Jamesnek a bóknak tervezett mondatot.
-Ó, idetaláltam magamtól is. Ne gondolj minden érdemet a magadénak-vetettem oda foghegyről.
-Tetszik, hogy nem futsz el. Nehéz ellenfél vagy, nagy dicsőséget szerzek majd, ha legyőztelek-magamban halványan elmosolyodtam a dolog iróniáján. Pont most mondtam, ne legyen olyan egoista.
-Ne igyál előre a medve bőrére-furcsán nézett rám a közmondást hallva. Hiszen itt nem feltétlen használják, jutott az eszembe. Vállat vontam.
Ian kezében is megjelent a kard, majd támadott. Ügyesen védtem ki minden csapását, de túl gyors volt.
-Ez így nem fair-tartottam szóval, próbálva elvonni a figyelmét.-Én gyerek vagyok.
-Nem érdekel. Ha meg kell ölnöm még egy kölyköt ahhoz, hogy megkapjam, amit akarok, akkor megteszem. Nem ismerem a bűntudatot-a szokásos vigyorát villantotta felém, engem pedig kirázott a hideg a vigyor és a mondandó összhatásától. Nem maradhatok alul. Gondolkozz, Grace. Használd ki ellene azt, ami neki nincs, de neked van. Ő pusztít, te... teremtessz.
Az ötlet isteni szikrája gyúlt fel bennem. Behunytam a szemeimet, de ez nem volt jó ötlet.
-Vigyázz!-ordított Tina a fák mögül. A szemeim kipattantak. Ian kardja felém suhintott, de a barátnőm nyilat lőtt feléje. Sajnos mellé ment, és egy fába állt bele. A férfi keze viszont megállt a levegőben, és a fegyver mégsem csapott le.
-Szóval nem vagy egyedül. Milyen kis gyáva a barátnőd, hogy nem jött eddig segíteni-Ian hangja csöpögött a gúnytól, amint Tina felé köpködte a szavakat.
Amíg viszont nem figyelt ide, addig felhasználtam a talán életmentő ötletem.
Újra lehunytam a szemem, és elképzeltem, mit akarok. Hangos kiáltásra kaptam fel a fejem, de ez csak bizonyította: a tervem működött.
A fa, amit segítségre hívtam, Iant tartotta egy ágával a levegőbe, aki egy pillanatig meglepett tekintettel nézett rám. Egy cseppnyi elismerést is fel véltem fedezni a szemeiben, de ezt a pozitív érzelmet gyorsan kiirtotta magából. Szóval amilyen hamar csapott le rá a fa, olyan gyorsan kerekedett felül a helyzeten. Gúnyosan tekintett le rám, majd hozzám hasonlóan lehunyta a szemeit. Néhány másodperccel később a fa korhadtan, elpusztultan dőlt a tisztásra, én pedig elszörnyedve szemléltem, mit is tud a Pusztítás Eleme. Eddig azt hittem, hogy van Elemem, sokkal könnyebb lesz legyőzni, de most jöttem csak rá, igazából ez tett minket egyenlő felekké.
Ian elégedetten szemlélt, majd közelebb lépkedett. Kardjával felém bökkött, én pedig az előbb ért sokktól egyszerűen elfelejtettem védekezni. Ám az utolsó pillanatban az alkonyban megcsillanó fegyver megállt a levegőben, de nem azért, mert Tina újra lőtt. Az előttem álló férfi állította meg a kardot. Gúnyos vigyor ült ki az arcára, látszott rajta, egy pillanatra elkalandozott. Eljátszott egy gondolattal, és láthatóan nagyon tetszett neki. Kétségbeesetten használtam ki, hogy nem figyel, így újra elfehéredő ujjakkal markoltam a sárkányos faragványt, majd nekirontottam Iannek. Egy pillanatra megtántorodott, de ez a következő másodpercben már meg sem látszott rajta. Megint azzal az ijesztő magabiztossággal kezelte a helyzetet, én pedig rájöttem, nem ez a megfelelő alkalom, hogy legyőzzem. Arrébb ugrottam egy csapása elől, a szerelmem mellé. Gyengéden elmosolyodva néztem rá, majd a harcot ijedten figyelő félkómás fiú felé suttogtam úgy, hogy azt csak ő hallhassa.
-Ne aggódj. Visszajövünk érted, és kihozunk innen.
Egy pillanatra félelem suhant át az arcán, de aztán megint olyan mély bizalommal tekintett rám, ahogyan azt mindig is tette.
Amilyen gyorsan csak tudtam, visszarohantam a grantemi fák takarásába. Még hallottam, ahogy Ian olyanokat kiabál, hogy megfutamodok, vagy, hogy félek, de nem érdekelt. Csak ingerelni akart vele, hogy aztán a vesztembe rohanjak, de én ennél okossabb vagyok.
-Gyere!-mondtam Tinának, majd felpattantam James hátasára. Nem tudtam hol vagyunk, ezért a szárat teljesen a nyakába dobtam.
-Vigyél haza-suttogtam neki, megpaskolva a nyakát. Haza. Most jöttem rá igazán, nekem már ez az otthonom. Nem akarok elmenni... de muszály lesz. Miráért.

Köszi, hogy elolvastad!