Mira szemszöge:

Egy fehér műanyag széken ülve lóbáltam a lábam. Minden éjszaka látom Grace-t, hiszen sosem lehet tudni, mikor üt be a vészhelyzet. Néha én alszom el előbb, néha ő. Most például őt vártam. Körbejártattam a szemem a már ismerős helyen. A rengeteg ajtó, a végtelenségig elnyúló terem, a műanyag székek mind-mind hófehérek voltak, az asztallal együtt, ahol a Névtelen Nő szokta feljegyezni a halálhíreket.
Úgy tartják, a halál színe a fekete, legalábbis a legtöbben. Ám az Origó ennek pontos ellentéte volt, amit nem is olyan rég értettem meg. Ha valaki idekerül, lehet, hogy az valaminek a vége, de egy új kezdete is. Az Origó maga a kezdet, és a vég. Bár sokkal inkább a kezdet.
A Névtelen Nő az asztala mellett állt, és engem figyelt, csendesen, érzelmektől mentes arccal. Már megszoktam, hogy mindig ilyen képet vág, de néha még mindig beleborzongok, olyan vesébe látó, túlvilági tekintete van. Általában ezt csinálja, vagyis engem figyel, már ha itt vagyok. Ha érkezik egy-két lény, akiket utolért a halála, azokkal foglalkozik, ám általában üresen áll a hely. Bele sem merek gondolni, mi lehet itt mondjuk egy háború után. Újra kirázott a hideg.

-Szia! Régóta vártál?-foglalt mellettem végre helyet Grace. A széket megfordította, úgy ült rá, és a háttámlára könyökölve nézett, távolba meredő tekintettel. Volt valami abban a tekintetben, ami valahonnan ismerős volt. Szemében szeretet, és kis mértékben, de szomorúság csillogott. Simán kiolvashattam volna a fejéből, mire gondol, de nem tettem. Egyrészt, Grace utálja, másrészt, én is megkímélem. Ez a képesség nem feltétlen mindig jó.
-Mi volt ma? Vagy elvitte a cica a nyelved?-kacsintottam. Próbáltam viccesre venni a hangulatot, ahogy általában szoktuk. Tudatosan próbáljuk legalább erre a rövid időre elvonni egymás figyelmét arról a dologról, amibe jócskán belekeveredtünk.
Megrázta a fejét, de nem azért, mert nemet intett. Egyszerűen megtisztította a gondolatait, hogy nyugodtan nézhessen a hosszú éjszaka elé. Jobban szemügyre vettem. Rögtön felismertem a Grantemi ruhatáram egyik kedvenc pizsamának használt darabját. Napbarnított bőrén tompán játszott az itteni fehérség által árasztott gyenge fény. De az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a szemei alatt, ha csak halványan, de karikák húzódtak. Én is hasonlóan nézhetek ki, gondoltam. Megértettem, miért. Napközben harcol, titkolózik, hazudozik számára alig ismert embereknek. Éjszaka pedig ugyan elviekben alszik, de gyakorlatilag viszont ébren van, és velem társalog. Azt hiszem, neki is és nekem is, a nyugodt, pihentető alvás vagy pihenés fogalma szinte már ismeretlen. Még mindig nem válaszolt, ezért bedobtam mást.
-Amúgy, boldog szülinapot!-nyújtottam át neki egy szép, nagy csomagot. A földi Mágia Őrző megtanította, hogyan vihetek dolgokat magammal teleportálás esetén. És úgy éreztem, ezek az ajándékok mindenképpen Grace-t illetik. Mert úgy ám. Az Őrző már egy hete képez. Félt, mert ha Iannek sikerül megszereznie a Teremtés Elemét is, könnyen meglehet, hogy idejön bosszút állni rajtam is. És meg kell tudnom védeni magamat.
-Köszi-mosolyodott el, hálával teli szemekkel tekintve rám. Egy pillanatra könny tolult a szemébe, bár ezt is megértem. Nekem is furcsa lesz túlélni a szülinapomat anélkül, hogy a Földön bárki tudna róla. Nem is furcsa, inkább lehangoló. Igen, ez helytállóbb kifejezés.
Csillogó szemekkel ugrott neki a doboznak. Legnagyobb meglepetésére abban több kis dobozt talált, mert ez az összes ajándéka, csak a hordozhatóság miatt egy nagyobba raktam őket. Ki sem mertem bontani őket még, gondolhatjátok, milyen nehéz volt kicselezni a meglepetés gazdáit. Látni akarták, mennyire örülök az ajándékoknak.

Grace szemszöge:

Amikor Mira átadta az ajándékokat, amiket ő kapott, de valójában engem illetnének, majdnem leestem a székről. De még idejében kapaszkodtam meg, és hálával teli tekintettel nyúltam a dobozért. Nagyon meg hatott, hogy gondolt rám, méghozzá úgy, mint Grace-re. Már régóta nem volt hasonlóban részem.

Reggel a szokásosnál kicsit jobb kedvvel keltem fel. Elmentem arcot mosni, ahogy szoktam, majd beszótlam az időközben (az én segítségemmel) felépült Juliette nénihez, hogy ne várjanak rám a reggelinél, mert sétálni megyek. Felkaptam az étkezős sátor asztalán lévő gyümölcskosárból egy gyümölcsöt, és gyalog vágtam neki az erdőnek. Fogalmam sincs, milyen gyümölcs lehet ez, mert még nem kérdeztem a nevét, de nagyon finom volt.
Természetesen elővigyázatosabb is votlam, mint a múltkor, mert most a hátamon is ott pihent a tegez, rácsatolva az íjjal. Úgy terveztem, meglátogatom a gyógyulgató Mestert, hogy kicsit jobban is a helyére tehessem a dolgokat, de ehhez úgy éreztem, egy négyszemközt való beszélgetéshez van szükség.

Odaérve kopogtattam a csinos kis faajtón, amit cifra minták díszítettek, csakúgy, mint majdnem mindent ebben a házikóban. Megint Brian nyitott ajtót, viccesen meghajolva. Én csak legyintettem. Az lett volna a furcsa, ha nem viselkedik személyes bohócként. Beljebb léptem, nem törődve a fiú újabb vicceivel, mert ő már csak ilyen. És ha nem reagálsz rá, akkor könnyebben abbahagyja. De egyszer még leütöm, az biztos.
A Mester az ágyán feküdt, a sarokban, és a szörnyű teáját szürcsölgette éppen. Intettem neki, mire az eddig kevés érzelmet, bár leginkább unalmat tükröző tekintete ellágyult. Mosolyogva invitált beljebb.
-Gondoltam, hogy jössz még. Mit szeretnél?
Elgondolkodtam. Tulajdonképpen mit akarok itt? Csak zavarok.
-Nem zavarsz. Örülök a társaságnak.
Brian az ajtónál bosszúsan felhorkantott, de senki sem figyelt rá. Én pedig fájdalmasan szemet forgattam.
-Ezt nem hiszem el. Már megint.
Az öreg somolyogva jegyezte meg:
-Elég hangosan gondolkodsz. Tanuld meg kizárni a gondolatolvasókat.
-De hogyan?-kérdeztem értetlenül.
-Azt csak te tudhatod. Találd meg a gondolataid ajtaját, és zárd kulcsra.
Akkor elég viccesen hangzott, bár most már inkább igazat kell adjak neki.
Szóval, próbálkoztam, úgy, ahogyan azt a Mester mondta. Néhány perc múlva, amit koncentrálással, csukott szemmel töltöttem, egy, az Origóhoz hasonló teremben találtam magam. Először hirtelen azt hittem, elaludtam, ám ez nem a már jól ismert hely volt. Teljesen üresen állt, és egyetlen ajtó vezettett be ide. Bár ez nem jelentette azt, hogy csendes is volt. Bármire gondoltam, az visszhangzott, méghozzá elég hangosan. A fejemben voltam, bár ez nem tudom még ma sem, hogyan volt lehetséges. És igazat kellett adnom a Mesternek: jó hangosan gondolkodom. A gondolatolvasó lényeknek elég nehéz lehet megállni, hogy ne kutakodjanak a fejemben, szóval ezért minden tiszteletem Miráé.
Odamentem az ajtóhoz, és a kulcs után kutattam, ám az nem volt sehol. Körülnéztem, de nem láttam semmi használhatót, ekkor akadt meg a szemem az Elememen. Elvigyorodtam, hiszen tudtam a megoldást. Újra koncentrálni kezdtem, és néhány pillanat múlva már a kezemben feküdt a kulcs. Kiléptem az ajtón, amin kívül teljes feketeség volt, és kulcsra zártam. Ezek után visszatértem Grantembe, a Mester kis kunyhójába.
-Ügyes vagy Grace, szépen megoldottad-mosolygott az öregember.-Már nem hallom, mire gondolsz.
-Végre-osztottam meg vele egy röpke gondolatot mégis, hasonló vigyorral az arcomon, mint amikor rájöttem a megoldásra.

James szemszöge:

Reggel mikor felkeltem, tudtam, nagy nap ébredt. Meg akartam keresni először Grace-t, de már elment sétálni. A gyomrom összeszorult a gondolatra, lehet, hogy valami baja esik, és én nem leszek ott, hogy megmentsem. Mintha elfogadná a segítségem.
Nagyon a szívembe mar, hogy olyan elutasítóan viselkedik velem, de már elhatároztam magam, nem fordulhatok vissza a célegyenesben. Ezzel nagy eséllyel megásom a barátságunk sírját, de már nem tudom magamba folytani az érzéseim.

Most itt állok, minden elő van készítve. Hamarosan itt a naplemente, tudom, hogy szereti, hiszen Tinával is nézték. A tisztáson, ahol minden kiderült, ennivaló van kikészítve, akár egy igazi romantikus pikniken. Azt is tudom, hogy sokat helent neki a hely. A lovaink felnyergelve. Már csak ő hiányzik, és az, hogy elhívjam.

Néhány perc türelmetlen álldogálás után megérkezett. Amikor láttam, hogy pont az ellenkező irányból jön, mint ahol a piknik lesz, megnyugodva felsóhajtottam. Mikor odaért, vidáman köszöntött.

Grace szemszöge:

-Szia! Hát te meg?-kérdeztem vidáman az idegesnek tűnő Jamestől, csak, hogy oldjam a hangulatot. Kényszeredetten elmosolyodott, majd próbálva lazán viselkedni, válaszolt:
-Épp lovagolni akartam, de hallottam, hogy nemsokára jössz vissza, ezért úgy gondoltam, jöhetnél te is-hazudta. Két okból tudom, hogy nem mondott igazat. Egy, ismerem, látom, mikor hazudik. Kettő, csak Juliette-nek szóltam, hogy elmegyek, de ő megígérte, hogy nem szól senkinek. Ennek ellenére nem tettem szóvá, mert nem akartam még feszültebbé tenni szegénykét. Nem mintha így rosszul nézett volna ki, sőt! Igazán kicsípte magát. Lovagláshoz? Mosolyogva bólintottam. Örültem, hogy kettesben lehetek vele, a romantikus naplementében. Felszálltam Füstösre, még mielőtt túl sokáig fantáziálok.
Elindultunk. Egész úton csendben mentünk, csak a lovaink patáinak ütemes kopogása hallatszott. Megint a tisztás felé vettük az irányt. Füstös újból toporogni kezdett, de most visszafogtam, miközben arra gondoltam: itt valami nagyon gyanús.
Egy örökkévalóságnak tűnő harc után drága Füstös lovammal végre a tisztáshoz értünk. Még mindig néma csend honolt, ám amikor megláttam a előkészített pikniket, majdnem felsikkantottam meglepetésemben.
-Még hogy csak lovagolni indultál-mondtam neki vigyorogva, talán még egy kicsit incselkedve is. De a fiú nem vette a lapot, barna szemeivel gondtehelten figyelt, és a tarkóját vakargatta. Ettől én is elkomorodtam. Tudni akartam mi a baja, meg akartam nyugtatni. Hallani akartam az ostoba egoista vicceit, amivel annyira a szívemhez nőtt.
Le akartam szállni a lóról, de valódi úriember módjára megelőzött. Lesegített a nyeregből, majd kikötötte őket egy fához legelni. Leültetett a pokrócra, majd mellém telepedett. Végül nagy levegőt vett, hogy mindent megmagyarázzon.
-Tudod,-kezdte-Mira nekem nem nagyon tetszett soha. Amikor te jöttél, olyan volt, mintha teljes jellemváltozáson ment volna át. Bátrabb lett, viccesebb, és az új kisugárzása, ami jelen esetben igazából a tiéd, teljesen megbabonázott. Olyan volt, mintha egy másik személy lenne, ami igaz is, és én ebbe a személybe szerettem bele. Amikor megtudtam, hogy te igazából Grace vagy, már nem is lepődtem meg annyira, inkább a kész ténnyel volt nehéz szembesülni. Ezután csak egyre biztosabb lettem az érzéseimben, és igyekeztem úgy alakítani a programokat, hogy minél többet lehessek veled. Megpróbáltam elnyomni amit érzek, de látod, nem igazán ment. Szereltek, Grace-várakozva tekintett rám. A szép barna tekintetében mind ott vegyült a félelem, a szeretet, és még sok hasonló érzés. Mikor felfogtam, mit is mondott, felragyogott az arcom. Majdnem elsírtam magam örömömben, tudva, ezt itt mind miattam csinálta. Szerettem volna a karjaiba vetni magam, azt mondva: én is szeretlek. De nem lehetett.
Mikor meglátta a boldog mosolyom, felbátorodva hajolt közelebb. Én reflexből állítottam meg, mutatóujjamat a szájára téve. Azonnal elhúzódott, és kényelmetlenül fészkelődni kezdett.
-Nem lehet-suttogtam megtörten. Kérdő tekintetét látva magyarázni kezdtem, bár a szívem szakadt belé.-Te is tudod, ezt az egészet azért vállaltam, hogy megmentsek itt mindenkit, de elsősorban azért, hogy hazajuthassak. Nem kell még valami, ami ideköt. Sajnálom.
James lehajtotta a fejét. Követtem a példáját, de csak azért, mert el akartam rejteni az erősen kibuggyanni készülő könnyeimet. Nagyon fájt, hogy vissza kellett utasítanom, sokkal jobban, mint leplezni az érzelmeim, pedig nemrég még azt hittem, annál rosszabb már nem is lehet. Nem foghatom a sors fintorára, ezt magamnak hoztam össze.
Nem bírtam tovább, de nem akartam, hogy sírni lásson. Így felugrottam. Szipogva rohantam a lovamhoz, eloldoztam, és felpattantam a hátára. Az állat legnagyobb örömére vágtázni kezdtünk, az Audák területe felé. Nem vágytam másra, mint, hogy a sátramban álomba sírjam magam, majd kiönthessem Mirának a szívem.

James szemszöge:

Tanácstalanul, megsebzett lélekkel álltam a tisztás szélén, a pontot bámulva, ahol a szerelmem eltűnt lóháton. Tudtam, a sátrába megy, hogy megemészthesse az itt történteket. Nagyon fájt a visszautasítása, pedig erre számítottam leginkább. Szavait kiforgatva egy rejtett vallomást fedezhettem fel, de nem akartam elhinni, feleslegesen reménykedni. Igaza van. Ha azért csinálja ezt az egészet, hogy elmehessen, miért is gázolok a lelkébe?
Elkeseredetten sóhajtva pakoltam össze a piknik szépen előkészített, bár érintetlen dolgait. Felültem a lovamra, majd én is hazaindultam. A gondolataimba merülten léptettem a fehér mént, és csak az ijedt nyerítése rázott fel. Menekülni kezdett, én pedig hasonlóan érezhettem magam, mint Grace, amikor üldöztem. Grace. Újra összeszorult a szívem.
Sajnos nem voltunk elég gyorsak, és az üldözőnk hamar utolért minket. Egy ütést éreztem a halántékomnál, majd azt, ahogy a meleg folyadék lecsorog a hátamra. Utoljára anyámat láttam, amint gonosz vigyorral lép felém. Ezután magába szippantott az édes sötétség, és már nem nyomasztott semmi.

Grace szemszöge:

Épp a sátramban gubbasztottam, az arcomon könnyek folytak le. Hirtelen ijedt nyerítést hallottam. Ha egy másik lény lett volna, mondjuk egy ember, hidegen hagy, de mindig is allatbarát voltam, így kinéztem a nehéz bőrfüggöny mögül. James lova vágtatott ki az erdő takarásából, ám lovas nélkül. Fejét fel-felvetette idegességében. Nem sokszor hallottam eddig nyerítést, ebben a pár héten a legtöbbször, de ez teljesen más volt. Páni félelemmel, rossz élményekkel teli. Szinte ijesztő volt. Gyorsan kirohantam, hogy megfoghassam az általában büszke szürke mént, nehogy a többi állatot is felidegesítse.
-Hol van James? Mi történt vele?-kérdeztem a lótól, pedig tudtam, nem tud válaszolni. Felugrottam a hátára, megmarkoltam a szárat, majd az állat oldalába vágtam a sarkaim. Egy gondolat zakatolt a fejemben, amit hangosan is kimondtam:
-Meg kell találnom!

Remélem nem lett túl érzelgős, ez nem az én asztalom. Csak ne menjen a dolog rovására. Köszi, hogy elolvastad!