Mira szemszöge:

Bágyadtan ültem fel az ágyamban, és amint kidörgöltem a szememből az álmot, próbáltam a lehető legrondábban nézni arra, aki felkeltett. Ám a szavam is elállt, ahogy megláttam, mi történik éppen.
-Boldog szülinapot, Grace!-hallottam Melody csengő hangocskáját az ágyam mellől. A kislány oldalán Sara állt, Grace anyukája, és nagy levegőt véve éneklni kezdett.
-Boldog szülinapot...-tágra nyílt szemekkel figyeltem az eseményeket. Nem emlékeztem arra, hogy ma lenne Grace születésnapja, talán mert még nem sikerült kiderítenem. Borzasztóan nehéz volt alkalmazkodni a Londoni sürgés-forgáshoz, az ilyen apróságok pedig elkerülték a figyelmemet. Ezért elhatároztam magamban, amint látom a lányt, felköszöntöm.
Aztán feleszméltem, és próbáltam lenyűgözve mosolyogni. Pocsék színész vagyok, ez a többieknek is feltűnhetett, mert Sara aggódva hagyta abba az éneklést, és kérdezgetni kezdett:
-Mi a baj, Grace drágám? Nem érzed jól magad? Összevesztél a barátaiddal?
Egy cseppet hitelesebben mosolyogva ráztam meg a fejem, valami jó kis kifogás után kutatva. Hazudni sem hazudtam túl jól, de mostanában sokat kellett, így egész belejöttem a kifogások gyártásába. Nem mintha erre büszke lennék. Szerintem ez alatt a pár hét alatt többet hazudtam, mint ez előtt valaha.
-Nem... csak... nagyon meglepődtem... igen. Nagyon meglepődtem, mert... el is felejtettem milyen nap van ma-nyögtem ki, de gondolatban magamat szidtam. Ez elég gyenge volt, még magamhoz képest is.
Ám Saranak nem tűnt fel semmi, bár ez nem túl meglepő. Ha eddig nem vette észre, milyen borzalmasan játszom a lánya szerepét, ez semmiség. Mosolyogva bólintott.
-Na de kelj mostmár fel. A kedvencedet készítettem reggelire-ezzel kivonult a szobából Melodyval a nyomában, aki még adott egy nagy puszit mielőtt itthagyott volna. Öltözni kezdtem, hogy újabb infókkal szembesülhessek a nap folyamán: például, hogy mi is Grace kedvenc reggelije.

Az ötös csapat törzshelye felé igyekeztem, ahol majdnem minden második nap találkozunk. A tóhoz. Az útvonalat már fejből tudtam, az elmúlt hetek alatt rengetegszer fordultam meg itt, "anya" pedig nem hozhat autóval minden alkalommal, az túl feltűnő lenne.
Odaérve szememmel kutatni kezdtem a négy barátot. A két barna hajkoronát, ami Sissyhez és Paulhoz, és a két szőkét, ami Tedhez és Emmához tartozott. Ők viszont hamarabb észrevettek, amire a szokásos mondatból következtethettem, ami természetesen Paultól jött, és amivel mindig kiakasztott.
-Cső, Grace! Késtél. Amúgy meg boldog szülinapot-vigyorgott. Szemet forgatva válaszoltam.
-Forgalom.
Körbejárattam a tekintetem a helyen. Néha még mindig a hideg rázott tőle, ennek oka pedig nem más volt, mint Grace. Még elmesélte, hogyan halt meg, és bár engem is kért, még nem álltam, sőt, állok készen arra, hogy ezt bárkivel is megosszam. Épp elég volt a Névtelen Nővel. Megborzongtam, ahogy újra elárasztottak az emlékek. A baljós hangulatú erdő, Ian, amint elém áll. És ahogyan előrántja a kést, hogy eltegyen láb alól. Az itteni Őrző mesélt Ianről, nekem pedig kétségem sem volt afelől, hogy ő tette ezt velem. Ő száműzött ide. Az idős nő azt mondta, mindenki azt látja benne, akiben a legnagyobbat csalódott eddig, ezzel még nagyobb félelmet kiváltva abból, aki csak az útjába kerül. Én mégis tudtam, hogy néz ki. Kopaszodó, a negyvenes évei végén járó férfi, szögletes vonásokkal. Ennek oka pedig az volt, hogy akiben én a legnagyobbat csalódtam, nem más volt, mint ő maga. Még tisztán emlékszem rá, mikor megölte anyámat, pedig még alig voltam négy éves. Azóta gyűlölöm ezt a férfit. És most, hogy elintézhetném, karba tett kézzel kell várakoznom.
-Öhm... Grace?-lengette meg az arcom előtt a kezét Ted.-Jól érzed magad?-ugyanazon a napon már másodjára kérdezték tőlem ugyanezt, ami arra utalhat, tényleg nincs minden a helyén. Bár ebben a helyzetben, jelenleg semmi sincs a helyén, ezt pontosan tudtam. Néha komolyan elcsodálkozom azon, hogy még nem őrültem meg ebben a bolondokházában.
De csak próbáltam mosolyogva biztosítani mindenkit: teljesen rendben vagyok.

A többiek a nyári meleg miatt fürdőzni akartak, és az öltözők felé vették az irányt. Én is felvettem a fürdőruhám, ám eszem ágában sem volt megmártózni, vagy akár a tó közelébe menni, noha én jól úsztam. A tény, miszerint tudok erről a szörnyű dologról, ami itt történt, kísértetiessé, és baljóssá tette az egész helyet.
A tervem az volt, hogy szépen fogom magam, leülök a törülközőmre, és ott is maradok, ám erre hamar keresztet vethettem. Ted hatalmas vigyorral a képén közeledett felém, nekem pedig valahonnan ismerős kezdett lenni a helyzet. Hiába tiltakoztam, vagy kapálóztam, ő csak nemes egyszerűséggel a vállára kapott, és a móló felé kezdett cipelni. Az elmém elborította a vörös köd, mert tudtam, könnyen úgy járhatok, mint maga Grace. A sorsot nehéz kijátszani, nekünk mégis sikerült. Talán most utolért volna?
De nem olyan fából faragtak, hogy hagyjam magam. Mint vérbeli Auda, jó harcos voltam, és tudtam egy-két jó kis fogást, amik a pánik ellenére sem mentek ki a fejemből, mert ahhoz már túl mélyre beleivódtak a tudatomba.
Így hát összeszedtem a bátorságom, és miután nyugtáztam magamban, ezért még Ted meg fog ölni, ha el nem töröm a gerincét, jó nagyot könyököltem a hátába, a pillanatnyi meglepettségét kihasználva pedig hasba térdeltem. Ezután leugrottam a válláról, és biztos távolságra szaladtam mind a fiútól, mind a víztől.
A szőke srác felnyögött, és összerogyott. A hasát szorongatta összeszorított szemekkel. Kicsit megsajnáltam, ezért közelebb merészkedtem hozzá.
-Jól vagy?-tettem fel a meglehetősen bugyuta kérdést. A fiú megsemmisítő tekintete elég választ adott, mire bűnbánó hangon bocsánatot kértem.
-Én... nem akarok úszni. Olyan... hideg a víz-kerestem kifogást. Ted Sissy támogatásával feltápászkodott, és a parthoz bicegett, leülve a törülközőjére, ami -micsoda mázli-pont az enyém mellett foglalt helyet.
-Amúgy...-szólalt meg néhány perc múlva.-Nem is tudtam, hogy ilyen jó vagy önvédelemben. Tök menő-vigyorgott, mire magamban elkönyveltem: ez a tökfilkó sosem fog változni.

Grace szemszöge:

Izgatottan keltem, hiszen a szülinapom dátumát írtuk. Ám hamar csalódnom kellett,amikor rájöttem: itt valószínűleg senki sem tud róla. Lelombozva mentem reggelizni a szokásosan vidáman cseverésző barátaimhoz.

James hamarosan kitalálta, menjünk lovagolni a szomszédos erdőbe. Ám a két jómadarat, Teát és Timothyt kihagyta, egy elég átlátszó indokkal: Timothy sérült, Tea pedig valószínűleg nem akarja egyedül hagyni.
Én mindenesetre belementem. A lényeg, hogy időt tölthetek vele, még ha nem is kettesben. Bár akkor valószínű nem igazán boldogulnék, főként a vörösödésemmel.
Szebb szülinapi ajándék nem is kell.

Meglepődve tapasztaltam, hogy James tudatosan azt az útvonalat választotta, ahol tegnap üldözött. Ahol minden kiderült.
Füstös ezt egy jó kis vágtázós helyszínnek könyvelhette el, mert izgatottan toporogni kezdett, amint meglátta, merre megyünk. Farkát izgatottan megemelte, várta a jelzésemet, ami szabad utat ad neki. Már én is vágytam egy jó kis vágtára, így megkérdeztem a többieket.
-Verseny a tisztásig?-mindketten biccentettek, én pedig előredőlve a nyeregben adtam meg a jelzést az állatnak.
A ló elégedetten nyerítve indult meg, maga mögé hagyva a többieket. Ám nem volt elég gyors, Tina pej lova hamar megelőzött minket. A tisztásra érve úgy tett, mintha már régóta várna ránk, én pedig gyerekesen kezdtem el veszekedni.
-Ez nem ér!-kiáltottam.-Hamarabb indultál, én pedig még kezdő vagyok-semmi értelmét nem láttam annak, hogy James előtt is tovább játsszam a profi lovast. Az meglepődve nézett rám.
-Mostmár értem, miért nem akartál soha lovon menni-vigyorgott.
-Hát... Londonban nem igazán volt rá alkalmam.
-Akkor ezentúl majd többet járunk el-kacsintott a fiú. Nem válaszoltam, ehelyett tövig pirultam. Csúnyán néztem Tinára, aki mindenttudó vigyorral követte az eseményeket a háttérben. Védekezésképp maga elé emelte a kezét.

Ugyanazon a tisztáson telepedtünk le, ahol megálltunk. Mindenfeléről beszélgettünk, ám most figyeltem. Nem akartam úgy járni, mint a pikniken. És, ha hiszitek, ha nem, néhány percen belül megint témába került James is, köszönthetően az egójának.
A füvön elterülve néztük a bárányfelhőket, akik kis bolyhos nyájként haladtak át az égen. Közben Londonról meséltem, vagy a Földről. Kíváncsian hallgatták a beszámolómat.
-Jaj, de kis aranyos lehet. Úgy megnézném-mondta Tina olvadozva, mikor Melodyhoz értem. Én csak bólintottam. Nagyon hiányzott már a csilingelő nevetése, hogy a hátsó kertben mindig lovacskásat játszunk.
Lassan terelődött a téma, és sajnos egyre kellemetlenebb dolgok felé. Hamarosan szóba kerültek a támadások, és az Elemem.
-Mit is tud tulajdonképpen?-kérdezte James. Elgondolkoztam, hogyan is foglaljam össze.
-Hát,-kezdtem-ugye ez a Teremtés Eleme. És ennek segítségével fegyvert, vagy, igazából szinte bármit kézzel foghatóvá tehetek, ami csak eszembe jut. Gyógyítani is tudok vele-az utolsó mondatra eszembejutott a második támadás, és Tina "balesete" is. Hirtelen elkomorodtam, és bűntudatosan néztem, szigorúan a gyepet figyelve.
A hirtelen hangulatváltás a többieknek is feltűnt, főleg az előbb említett fekete hajú lánynak. Ahhoz már túl jól ismertek, még ha csak pár hete is vagyok itt. A legjobb barátnőm kissé összehúzott szemekkel nézett rám, mint aki gyanakszik, és ez sem emelt a hangulatomon.
-Baj van, Grace?-kérdezte. Megráztam a fejem, mert ha megszólalok, az nem lett volna túl hiteles. Sajnos ez sem volt az, így Tina tovább faggatott, és nem nagy meglepetésemre James is csatlakozott.
-Na, Grace. Kíváncsi vagyok rá-vigyorgott, mire lesújtó pillantással illettem. Legszívesebben leütöttem volna, méghozzá jó okkal. Tegnap számoltam be neki pont erről, mert kifaggatott. És most még... igazán kedves.
-Nem kellene elmondanod nekünk valamit?-támadott újra Tina. Sóhajtottam. Ennyi volt, nem bújkálhatok örökké a következmények elől.
-De-hajtottam le a fejem, mire még James is meghökkent. Nem hitte volna, hogy tényleg elmondom.-Emlékeztek, a második támadásra. Te, Tina, biztos tudod, mi történt Iannél-az említett lány megrázkódott az emlék hatására. Bólintott, jelezve, folytathatom. Készen áll rá. Bár, erre biztos nem.-Sajnos nem mindenre emlékszel. Ian majdnem eltalált, de te elém ugrottál. Elvéreztél volna, de megmentettelek. Ne haragudj-a szemem csípni kezdték a maró könnyek a gondolatra, lehet, most elveszítem egy nagyon kedves barátnőmet, tulajdonképpen a legkedvesebbet. Felfelé pislogtam, igyekezve visszatartani őket, ami nehezen, de sikerült. Csak ezután mertem Tinára pillantani. Sokkolódva ült ott, és bambán bámult előre. Hirtelen megrázta a fejét, elmosolyodva.
-Akkor nem csak álmodtam-gondolkodott hangosan, majd tényleg felém fordult-Akkor bizonyára haragudtam volna. De, mostmár inkább hálás vagyok-megkönnyebbülve néztem rá.

Ezek után kerültük a hasonló témákat, majd dél után nem sokkal újra lóra ültünk. Úgy terveztük, lovagolunk még egy kicsit, azután pedig visszamegyünk a területre.
Néhány perc múlva azonban kiabálást hallottunk. Mind összenéztünk, mert errefelé igen elvétve éltek csak emberek, vagy hasonlók.
Lassan közelebb merészkedtünk, éreztük a veszélyt. Lélegzetvisszafolytva figyeltünk, míg a kiabálás lassan értető szavakká nem vált.
-Idióta! Hogy képzelted? Ezért meglakolsz!-kinéztem a bokor mögül, ahova bebújtam. Legnagyobb meglepetésemre apámat láttam, karddal a kezében. Pont ugyanolyan kard volt nála, mint amilyet az én Elemem teremt. Ian. A férfi felemelte a fegyverét, hogy egy végzetes csapással sújtson le szegény erdőlakóra. Itt lett elegem. Hasonló csatakiáltassal rontottam ki a fák közül, mint amilyet mindig hallatok, amikor egy támadás közben nekirontok valakinek.
Ian azzonnal felém fordult, szegény erdőlakó pedig kihasználva a rövid időt, amíg az ember, akiben a legnagyobbat csalódott eddig, nem figyel rá, és elhordta az irháját.
-Már megint te-forgatott szemet öntelten.-Idegesítőbb vagy, mint Mira. Csak téged még nehezebb is elintézni-egy mohó pillantást vetett a nyakamban lógó medálra.-Grace.
A szívem kihagyott egy ütemet a bevem hallatára. Tudja, ki vagyok, miért vagyok itt, mindent. De mégis honnan? Kihasználva pillanatnyi zavaromat, felém ugrott, és egy mély vágást ejtett az oldalamon.
A fájdalomtól felnyögtem, a sárkányos markolatú kardot kiejtettem a kezemből. Az tudta a dolgát. Mivel már nem volt rá szükségem, egyszerűen felszívódott. Ezután Ian rámnézett, és megválaszolta a gondolatban feltett kérdésemet, sőt, még többet.
-Tudod, a Mesteretek már elég öreg. Sok mindent árult még el, elég volt megfenyegetni. És, csak hozzáteszem, elég hangos gondolataid vannak, már messziről hallani őket. Szóval inkább örülj, hogy csak ennyit kaptál-utolsó kijelentésére kámforrá vált, én pedig megborzongtam. Ideje lenne blokkolni az agyturkászokat. A frászt hozza rám ez a férfi, bizonyára jó kis gyakorlás lesz abban, hogyan győzzem le a félelmeim.
Ekkor lett csak annyi lélek jelenlétem, hogy körbe is nézzek. Az erdőlakó már rég felszívódott, a barátaim pedig aggódva guggoltak felettem. A földön feküdtem, a bal oldalam mellett kis, fekete tócsát kezdett alkotni az alvadt vér.
Összeszedtem magam, és halkan utasítottam a barátaimat, álljanak odébb. Ők engedelmesen tették meg ezt, sejtették, mit akarok.
Arra gondoltam, amilyen erősen csak tudtam, hogy újra egészben akarok lenni. Éreztem, ahogy újra átjár az energia, és a bal oldalamnál összpontosul. Csukott szemhéjaimon enyhe fény szűrődött be, az oldalam pedig szinte csiklandozta a furcsa energia.
Mire kinyitottam a szemeim, már csak a barátaimat láttam, akik tátott szájjal néztek rám. Kérdő tekintetet küldtem feléjük, mire James eszmélt fel hamarabb.
-Ez nagyon király volt!-mondta, mire Tina csak bólogatni tudott.

Néhány perc múlva elindultunk, ám meg mindig nem a terület felé. Előbb tudni akartuk, hogy van a Mester.
Ahogy gondoltam, megviselt állapotban feküdt az ágyában, Brian gondozta. Mosolyogva köszöntem nekik.
-Találkoztunk Iannel. Mondta, járt nálad-mondtam, vigyázva a tegezésre. A Mester kikérte magának, azt mondta: "nem vagyok én olyan öreg!". Ezen csak mosolyogni tudtam.
Bólintott, majd felnyögött. Fáradtan hanyatlott vissza a párnájára, mire megsajnáltam. Mellé ültem, és begyógyítottam a sebeit. Hálásan nézett rám.

Miután a Mestert is meglátogattuk, és már egyébként is esteledni kezdett, visszamentünk. Miután bementem a sátramba, és lefeküdtem, arra gondoltam: micsoda szülinap volt ez!. Aztán átadtam magam az édes sötétségnek, hogy pár másodperc múlva már Mirával cseverésszek.

Hamarosan vége ennek a történetnek, szóval arra gondoltam, mi lenne ha megint csak hétvégenként hoznák részt, de tartanám ezt a hosszúságot. Így hosszabb is lesz, és később ér véget. De ez csak a nyári szünetig lenne érvényes, szóval kitartás. Köszi, hogy elolvastad!