Grace szemszöge:

-Mira! Kicsim, ébresztő!-robbant be a sátramba Terez, nekem pedig erős déja vu érzésem támadt.-Megtámadták a falut!
A férfi, aki mellett el kell játszanom, hogy a lánya vagyok, kirobogott a szobából. Követtem a példáját, de mivel nem volt fegyverem, elbújtam egy közeli bokor mögé. Egy kósza fekete tincset a fülem mögé tűrtem, hogy jobban lássak, és kinéztem a növény jótékony takarásából. Ugyanaz a látvány fogadott, mint az előző támadásnál. Kisgyerekek toporogtak ijedten, óriási vadállatok harcoltak a falu lakóival. Sebesültek, halott állatok mindenütt, rémült tekintetek sokasága. Az egész szinte már ismerős volt, így nem pánikoltam annyira, mint az első alkalommal. Letörtem egy nagy ágat a bokorról, akár múltkor, és betereltem a kicsiket egy sátorba. Épp végszóra, mert egy medve támadott meg. Nekemjött,így kis híján felbuktam, de végül sikerült megőriznem az egyensúlyom. Az állat ordított egyet, majd pár lepést hátrált, hogy nekifutásból ronthasson nekem. Magam elé emeltem a botom, és támadóállásban vártam, hogy a felbőszült medve kezdeményezzen. Rohanni kezdett, egyenesen felém, majd mikor már elég közel volt, felmelte egyik mancsát, hogy egy-valószínű-végzetes mértékű csapással elintézzen. Tudtam, a bot semmit sem fog kivédeni, maximum még az is belém áll, és arra gondoltam, jól jönne egy kard. Behunytam a szemem, hagyva, tegyen az állat,amit jónak vél, de csak azt hallottam, ahogy fájdalmasan morogva arrébmegy. Körbenéztem. A medve a sebét nyalogatta, ami a mancsán húzódott, és ömlött belőle a vér. A kezemre pillantottam, és kikerekedtek a szemeim. Egy kard markolatát tartottam a markomban, holott biztos voltam benne, még színét sem láttam. A markolatán egy faragott sárkány ült, és mintha engem figyelt volna. Azonnal rájöttem miről van most szó, és lehet csak egy tárgy, de hálás pillantást vetettem a nyakamban lógó Elemre. Nem hiába kaptam a Teremtés Elemét, és mostmár a képességei egy részével is tisztában voltam.
A földön nyöszörgő vadállatra pillantottam, majd a sebére. Hamarosan elvérzik, és csak szenved. Közelebb léptem hozzá, kardommal pedig megadtam neki a kegyelemdöfést. Még egyszer felmordult, de aztán már nem mozdult többé.

Már estefelé járhatott az idő, de Ian még mindig nem adta fel. A megszállt, gyilkolási vággyal telt állatok egyre többen voltak, hiába irtottuk őket. Mindenki fáradt volt, éhes, és nagy valószínűséggel sebesült, kivéve engem. Hajtott a vágy, hogy végre elintézhessem Iant, és elvehessem az Elemét. Bár már kaptam néhány karcolást, vagy vágást, egyik sem látszik már, mert az Elemem ebben is segített. Tinának már néhány órája színét sem láttam, és ha az történt vele, mint a legutóbbi támadásnál, sürgősen meg kell találnom. Ezekkel a gondolatokkal legyőztem még egy farkast, és barátnőm keresésére indultam. Ha a fekete hajú lányt Ian kaparintotta meg, sietnem kell, mégpedig nagyon. Fogalmam sem volt, hol találhatom, így megint a nyakamban lógó faragott medálra bíztam magam, immár sokadszorra.
Néhány perc múlva apámat pillantottam meg a fák között. Halkan, vigyázva a talpam alatt lévő zörgő avarral szlalomoztam közelebb. Tina megkötözve, félig ájultan hevert, szeme alatt egy hosszú karcolás futott. Az egyébként vidám lány lehunyt szemmel várta, mit lép Ian. Elég volt arra gondolnom, szegény most mit él át, és máris végigfutott rajtam a már ismerős érzés. A kard faragott markolatára pillantottam, majd vissza a törékeny lányra. Ian még nem vett észre, de most biztosan fog, erről tenni fogok.
Csatakiáltással rontottam ki a fa mögül, ahova elrejtőztem. A férfi, aki most apám képét vette fel, kardot ragadott, és támadó pozícióba helyezkedett. Tina a nagy zajra lassan kinyitotta a szemeit, melyben most apró remény csillant.
Csapást mértem a férfire, de kivédte. Egyre gyorsabban csapkodtam a fegyveremmel, ő pedig egyre nehezebben védekezett. Hirtelen megálltam egy pillanatra, majd újra lecsaptam, kihanálva az időt, amíg ő is pihen. Végigkarcoltam a karját, mire fájdalmasan felordított. Látszik, hogy az Elem erősebbé tesz, gondoltam, és amíg Ian a sebével volt elfoglalva, odarohantam Tinához. Kikötöztem, és felállítottam. Átkaroltam a vállát, és be akartam támogatni egy sátorba, de megakadályozott ebben.
-Vigyázz!-kiálltott, majd utolsó erejével elém ugrott.
Az újra támadó szörnyeteg így őt találta el, nem pedig engem. A lány a földre rogyott, a mellkasából ömlő vér tócsát kezdett alkotni körülötte. Haja csapzottan tapadt a homlokához. Ian elvigyorodott, majd elfüttyentete magát. A megszállt álatok a sűrűbe húzódtak, és eltűntek a szemünk elől. Leborultam Tina mellé. Jól tudtam, az Égiek vissza akarnák küldeni, de amit a szemében láttam, még amikor meg volt kötözve, az összetéveszhetetlen feladás volt. Ha vissza is akarnák küldeni, nem hagyná. Elege volt az életből, a szenvedésből, és nyugalomra vágyik. De nekem szükségem volt rá, nem bírom egyedül, nélküle.
Az eddig visszatartott könnyek, és a szenvedés hirtelen kitört belőlem, és zokogva borultam a lányra.
-Nem hagyhatsz itt-suttogtam megtörten. Eszembejutottak a régi emlékek, hogy milyen jó lenne, ha felépülne. Ha nem halna meg.
Ekkor a nyakamban lógó faragott medál felizott egy másodpercre, majd ez az erő a mellettem fekvő élettelen lány testéhez vándorolt át. A vértócsa eltűnt alóla, a sebe szépen-lassan eltűnt. Tina éledezni kezdett, kinyitotta a szemeit. Vért köhögött fel, és felült.
-Mi történt?-kérdezte kómás tekintettel, de én figyelmen kívül hagytam a kérdését. Az Elemre pillantottam, majd a barátnőm nyakába ugrottam.
-Köszönöm-suttogtam, nem is tudom kinek. A sorsnak, Tinának, az Elemnek, nem is fog kiderülni.
A lány lassan eltolt magától, nem akarta, hogy megfojtsam.
Újra kitört belőlem a sírás, ám most a megkönnyebbüléstől.

Az étkezősátorban ültünk, és ünnepeltünk, hogy legyőztük az ellenséget. A felnőttek poharat emeltek, mi pedig a kajára vetettük magunkat. Én voltam az, aki egyedül tépelődött. Nem tudtam, elmondjam-e Tinának, hogy elém ugrott, és majdnem meghalt, mert szemmel láthatóan kiesett neki az a rövid idő. Ha elhallgatom, és kiderül, mérges lesz, mert nem voltam őszinte vele. Ha viszont beszámolok neki a történtekről, akkor biztosan nem örül majd neki. Dühös lesz, elkeseredett, talán még le is szid. Ismerem annyira, hogy tudtam, azt akarta volna már akkor is, hagyjam meghalni. Nem érdekelte volna, kiket hagy itt. Nem érdekelte volna a küldetés. Ahogy az sem, hogy mennyire szeretjük. Azt akarta volna, hogy vége legyen a sok szenvedésnek, és ezért akár az Égieknek is hazudik. Hogy nem Ian volt, így aztán a mennybe juthat. Nem, ezt meg kellett akadályoznom. Így a legjobb lesz, ha hallgatok. Mélyen, mint a sír, és elnyomom a bűntudatos kis hangot a fejemben, ami ennek az ellenkezőjére akar rávenni. Ha ahhoz, hogy ne szenvedjen, hazudnom kell neki, akkor vállalom a kockázatokat. Mert, bár magamnak sem vallottam volna be, akár itt is ragadok miatta, ha neki szüksége van rám.

Megköszöntem a vacsorát, amit valójában csak összeturkáltam, és aludni tértem. Szükségem volt Mirára, hogy végre kiönthessem valakinek a szívem.

Köszi, hogy elolvastad!