A napok egyre szokatlanabbak és furcsábbak mióta az a dolog történt velem. Úgy érzem folyton a nyomomban vannak és bármelyik pillanatban újra a markukban lehetek. Fojtogató ez az érzés és minden porcikám lángra gyúl, mikor rá gondolok...
Rá... vörösen izzó félelmetes tekintetére. Hatalmas agyaraira, nagy termetére és tekintélyt parancsoló személyiségére. Egyszerűen nem megy ki a fejemből és teljesen felpezsdíti a vérem. Halálosan félek... nemis... rettegek tőle. De nem bírok nem rá gondolni. Legszívesebben meghalnék... nem fogom ezt sokáig bírni. Minden olyan szürke és egyhangú körülöttem. Folyton fázom, félek és nem tudok enni.
- Hana. Hé! Minden rendben? - kérdezte Minhyuk.
- Ja, igen persze. Csak elbambultam egy kicsit. - válaszoltam az előttem ülő személynek.
Minhyuk a legjobb barátom. Mindig mellettem van és vigyáz rám. Kiskorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, de úgy érzem egyre furcsább lesz ő is. Egyre többet szívódik fel és volt már arra is példa, hogy mezteleül találtak rá az erdő szélén. Nem mondja, de tudom, hogy füvezik. Olyan nincs, hogy valaki csak úgy fogja magát és lelép több napra, majd mezteleül bukkannak rá egy félelmetes erdő szélén. A ruháit vakondoknak adományozza vagy mi?
- Biztosan nem emlékszel semmi másra? A nevükre vagy hogy hol volt az a hely?
- Már mindent elmondtam Hyuk. Ennyire emlékszem csak. Többre nem.
- Jójó. Értem én. Csak nehezen fogadom el, hogy valaki megjel... akarom mondani megsebzett.
- Honnan tudod, hogy megsebeztek?
- Hát... ő - vakarta a fejét - te mondtad nem? - Valóban? El is felejtettem.
Nem. Biztosan nem mondtam el neki. Ezt senkinek sem említettem még anyuéknak sem. Akkor meg?
- De most mennem kell! Majd látjuk egymást. Szia. - pattant fel és fénysebességgel hagyott ott a kávézóba.
Tényleg minden zavaros, de azért én még maradok és megiszom a limonádémat.
Békésen szürcsöltem, mikor egy ismerős tekintetet véltem felfedezni az ablakon keresztül. Az út másik felén állt és egyenesen rám bámult. Csak nem ő az?

De. Kétségtelenül ő az. Szemei azonban most nem vérben forogtak, hanem tiszta tengerkék vízben úsztak. Száján élénkpiros vér csillogott, de ez nem tűnt fel senkinek csak nekem.
- Menj. El. Innen! - tátogtam,s közben
- Na futás! - tátogta vissza.
Újra ezt mondta. Az összes tagom bizseregni kezdett, de ellenálltam neki. Először mikor mondta nem bírtam volna egy helyben maradni, de most megálljt parancsoltam a lábaimnak. Nem fogok úgy táncolni, ahogy te fütyülsz.
Kezeimet magam elé raktam és belekortyoltam a limómba, hogy elvonjam a figyelmemet az érzésről. Visszanéztem a srácra, aki szemmel láthatóan meglepődve állt ugyanazon a helyen. Szemöldöke először a homloka tetejére szaladt, de hamar visszanyerte higgadtságát. Száját mosolyra húzta, majd ismét tátogni kezdett.
- Nem. Menekülsz. Előlem.
Ahogy kiejtette a szavakat egymás után engedtem az érzésnek és felkapva a táskámat kiviharoztam a kávézóból és hazafelé vettem az irányt. Közben végig éreztem a jelenlétét.

Hátranéztem, de nem volt ott senki. Azonban mikor előre fordítottam a fejem előttem állt teljes egészében.
- Megmondtam. Nem menekülhetsz előlem. A végzeted elől.