- T-t-te vagy az?
Teljesen elsápadtam és nem tudtam hinni a saját szememnek. Nem lehet ő... ő sosem tenne ilyet velem. Ez biztosan valami átverés lesz.
- Még mindig nem hiszel nekem? - kérdezte Jungkook.
- Nem tenne ilyet. Biztos valamelyik talpnyalód változott át. - reménykedtem.
- Nem, Hana. Én vagyok az. Személyesen. - mondta önelégült vigyorral a képén.
- Nem...
- De igen! Mit gondoltál? Hogy azért vagyok veled, mert a barátod vagyok? Neem... azért tettem, mert mikor megfogantál Jungkook már akkor fizetett nekem, hogy elhozzalak ide. - mondta Minhyuk.
Nem hiszem el... minden szava hazugság.
- Akkor miért voltál olyan kedves hozzám? - a könnyem ismét kezdtek előtörni, de ellenálltam... még.
- Csupán azért, hogy mégnagyobb fájdalmat tudjak okozni. - mosolyodott el.
- Akkor sikerült.
Felkeltem a földről és már csak Minhyuk és én voltunk a színen, a többiek mind eltűntek.
Minhyuk tovább sétált és egyenesen a szemembe nézett. Igen... tényleg ő az. De biztos nem mondott igazat. A tekintete elárulta mit érez és kicsit sem azt sugallta, hogy nem szeret engem.
- Miért tetted?
- Már elmondtam. A pénzért.
- Hazudsz!
- Miből gondolod?
- A tekintetedből. Tudom, hogy nem tennél velem ilyet. Hiszen... a legjobb barátom vagy. - simítottam végig arcán.
Behunyta szemeit és fogait csikorgatta. A bőre forró volt és olyan sima, mint egy kisbabának.
- Bántani foglak.
- Nem fogsz...
Lassan közeledtem hozzá és megöleltem őt. Annyira hiányzott... jobban mint bárki. És most itt van. Érzem rajta, hogy nem akar bántani.
Hosszasan a szemébe néztem és ő is az enyémbe... kezeivel megfogta a derekamat és szorosan magához húzott úgy, hogy a testünk szinte egybeforrt.
- Semmi közöd hozzá... igaz?
- Már úgyis mindegy... halott vagyok. - mondta.
- Mi?
Szorítása egyre erősebb volt, szemei pedig könnyben kezdtek úszni. Sosem láttam még őt sírni... mikor kicsik voltunk és meghalt a nagymamája még a temetésén is csak üveges tekintettel ült a széken. Akkor most? Kezeim a hátára vándoroltak és ujjaim hirtelen valamilyen éles tárgyhoz értek.
- Mi-Minhyuk... - nyíltak tágra szemeim.
- Már mondtam... halott vagyok. - mosolygott, majd hirtelen szorítása abbamaradt és szemei lecsukódtak. Súlya rám nyomódott és elestünk...
A földön feküdtem rajtam pedig Minhyuk. Mi... mi a fene történt?
- Hé... kelj fel! Hyuk... ne csináld ezt. - estem kétségbe.
Kicsit arrébb löktem testét, így fel tudtam ülni és jobban szemügyre tudtam venni, hogy mi történt vele.
Hátából egy különös fogatú tőr állt ki, minek hegye nem volt teljesen a hátába nyomva. A előbb meg is vágtam az ujjamat vele.
- Nem! Nem! NEM! -kiáltottam és kihúztam a tőrt, majd levettem róla a felsőt és a sebbe nyomtam. El kell állítanom a vérzést. Nem halhat meg!

A hátára fordítottam és szólítgattam őt, de nem válaszolt. Csak feküdt a földön mozdulatlanul és tüzelt a teste. De mitől?
- Kelj ár fel! Nem hagyhatsz ihitt! - dőltem rá a mellkasára és abba sem tudtam hagyni a sírást.
Hirtelen egy kéz nyúlt a hátamhoz és felhúzott onnan.
- Hagyd már! Meghalt... - mondta Jungkook
- TE ÖLTED MEG ŐT. TE SZEMÉTLÁDA! - ütöttem a mellkasát és mindenét amilyét csak értem. Megfogta a csuklómat és hirtelen az egész testem megmerevedett.
- Most szépen felmész és odafent megvárod míg kiszívom a fiúkád összes vérét. - suttogta és közben vörösen villogtak a szemei.
- Arra várhatsz.
- Még mindig nem törtelek meg? Erős vagy... de nem eléggé. - nézett aljasan, majd rugaszkodott egyet és akkorát dobott rajtam, hogy az emelti ajtó elé estem. Minden tagom sajgott és meg sem bírtam mozdulni.
Csak annyit láttam, hogy Jungkook odahajol Minhyukhoz és rátapad a nyakára. Utolsó emlékem a vér...
Vér... ha rágondolok felfordul a gyomrom...