~ Hana szemszöge ~

- Hozzám jössz feleségül? - kérdezte Jungkook előttem térdelve.
Ez... ez most tényleg a valóság? Tényleg azt kérdezte, hogy hozzámegyek-e?
Igen! IGEN!
- Nem tehetem. - mondtam végül.
- Miért? - Jungkook arca eltorzult és kezeit leeresztette.
- Mert lehet, hogy nem térek vissza és nem lesz kit elvenned. - álltam fel és leguggoltam elé.
- Vissza fogsz jönni. Ha nem sikerülne utánad megyek és megmentelek. - suttogta s két tenyere közé fogta arcomat.
- Nem. Nem jöhetsz utánam! Ígérd meg, hogy nem teszed!
Nem teheti meg. Ha utánam jön az a biztos halál. Nem kérhetem tőle, hogy helyettem cselekedjen.
- Akkor te meg azt ígérd meg, hogy visszajössz... - ölelt magához Jungkook.
Miért mondtam neki nemet? Miért? Szeretem, nem? Ha visszajövök, ha nem akkor is szeretni fogom és ezen nem változtathat semmi. Ha végleg legyőzöm apámat akkor talán sikerül leküzdenem a magamban felgyülemlett félelmet a kettőnk kapcsolatáról.
- Visszajövök. Utána pedig lehet szó bármiről... veled maradok.
Ölelése szorosabb lett és az összes érzelmét átadta csupán az érintésével.
Bármit megtennék értem esküszöm vállalnám a világon a legnagyobb bűnt is... csak hadd lehessek vele.
- Szóval hozzám jössz? - súgta nyakamba, mitől kirázott a hideg.
- Igen. - csúsztak le a könnycseppek az arcomon, ahogy Kooknak is.
Most láttam először ilyennek. Sosem mutatta ki - vagyis próbálta eltakarni - az érzéseit, de most minden érzelem kiült az arcára és érezhető volt a hangjából mit érez.
- Szeretlek, Hana. Még ha nem is hiszed el ... akkor is.
Szavai a szívemig hatoltak és mikor választ adhattam volna az összes hattyú felröppent a vízről és mindetten odakaptuk a fejünket.
Jungkook szemei csillogtak, tele voltak izgalommal.
- Felhúzhatom a gyűrűt?
- Még szép. - válaszoltam és Kook ismét kinyitotta a dobozt, de ezalkalommal ki is vette a gyűrűt és felhúzta az ujjamra.
Tökéletesen passzolt rá. Úgy csillogott mint a legfényesebb csillag az égen... mint egy gyönyörű csillag.
- Jól viseld gondját. Mert nemcsak a gyémántot kell őrizned benne... - karolt át én pedig fejemet a mellkasára hajtottam - mert a szívem egy darabját rejtettem bele.
- Sosem gondoltam, hogy egyszer így fogunk itt feküdni és a leánykérés egy ilyen csodálatos helyen lesz. Azt hittem egy gyertyafényes vacsora közbe belerejti majd a gyűrűt a pezsgőbe, vagy a szalvettába... - forgattam az ékszert az ujjamon - de az semmi hozzád képest. Ezt volt a leglovagiasabb és legromantikusabb leánykérés.
- Szóval romantikusnak tartasz?
- Hát... most, hogy mondod...
- Na gyere ide...! - húzott magához és megcsókolt.
Puha és nedves ajkaival az egekig emelt... nyelve lassan áttolakodott a számba és érzéki nyelvcsatába kezdtünk.
Közben kezei vándorolni kezdtek a testemen, így én sem maradtam veszteg, jó magam is felfedező útra indultam tökéletes testén.
- A nászéjszaka még nagyon arrébb van... - suttogtam csókunk közben.
- Csshhh...
Folytattuk a kis játékunkat és belefeledkeztünk egymásba.

Reggel csodálatos napsütésre ébredtem ugyanúgy annak a fának a tövébe, ahol tegnap este feküdtünk.
Magam mellé néztem és Jungkook édesen szuszogott mellettem.
Fejét köpenyére tette és mindkét kezével szorosan tartott.
Én a mellkasán feküdtem, lábaim pedig az ő lábán.
Fantasztikus érzés volt mellette kelni. Ha vele vagyok minden pillanat olyan, mint egy hosszúra nyúlt boldog perc. Egyetlen perc... csak annyi az egész.

Lassan Ő is felkelt és egy hatalmas mosollyal fogadott.
- Jó reggelt, Miss. Jeon.
- Önnek is, Mr. Jeon.
Milyen jó érzés volt ezt a szájából hallani.
- Gyere. Lassan indulnunk kell.
- Már 3 éve nem aludtam. 10 perc miatt csak nem fog leszakadni az ég. - mosolygott és visszacsukta a szemét.
- Te kis lustaság. - bújtam vissza mellé beletörődve és élveztem a Nap melegét.

- SRÁCOOK! MERRE VAGYTOK? - hallottam Minhyuk hangját.
- Kook... gyere! Szóltak.
- Menjünk.
Gyorsan összekaptuk magunkat és visszamentünk a tegnapi nyárfához.
- Na... a kis gerlepár megkérkezett. - kacsintott rám Buriji.
- Sziasztok. - köszöntem.
Minhyuk aranyosan fejet hajtott és láttam rajta, hogy kezd túllépni azon, hogy mást szeretek.
Éppen indultunk volna, mikor Buriji a kezemre nézett és észrevette az ujjamon a gyűrűt.
- Hát az meg?
- Oh. Megkérték a kezem. - karoltam bele Jungkookba, mire a testvérpár egymásra nézett és szívből gratulált nekünk.
Jól esett, hogy ilyen kedvesen vélekedtek a dologról, de az jobban, hogy Burijivel egyre közelebb kerülünk egymáshoz.

¤Hat órával később¤

Az út nagyon hosszú és rendkívül fárasztó volt. Hegyek, völgyek, folyók és hatalmas árkol keresztezték utunkat, de Kookkal az erőnket felhasználva sokat haladtunk előre.
- Lassan odaérünk. Látjátok a füstöt? - szólalt meg lihegve Buriji - az már a tábor füstje. Egy pár óra és már ott is leszünk.
- Remek. Már kezdem úgy érezni, hogy elfolyik a lábam a cipőbe. - szólt Minhyuk.
- Az én bőröm pedig lassan leolvad rólam és cipelhetitek a csontvázamat.
- Maga csak ne panaszkodjon Mr. Jeon... mi nők ugyanúgy szenvedünk. - mondtam és szinte fájt a beszéd.
- Igen, Miss. Jeon? Ha jól tudom kegyed miatt kellett háromszor is megállni.
- Fogja csak be.
- Mert ha...
Nem engedtem, hogy befejezze, ugyanis betömeszeltem a száját egy hatalmas lapulevéllel.
* kiköpi * - Egy csóknak jobban örültem volna.
- Majd legközelebb, ha jól viselkedsz.
- Ajj, lassan a hegyről is lefolyik a nyál. - forgatta szemeit Buriji én pedig nevetni kezdtem a kis féltékeny pukkancson.

Addig dumáltunk, amíg szépen lassan el nem értük a tábort. Sok farkas volt, szinte emberi alakba senki.
Jungkookkal egymás kezét fogva masíroztunk át köztük, Minhyukékat pedig végigszaglászták.
- Itt miért nincsenek emberek?
- Mert a nagy részük a mi falkánkba van. Itt, az északi részen sokkal többen vannak a véglegesen farkas alakban levők. - mondta Hyuk.
- Értem.
Egy nagy sátorhoz érve a farkasok elé álltak és nyüszíteni kezdtek. Először nem értettem miért csinálják, de utána megértettem, hogy a vezért hívják.
Nem sokkal később egy öreg, hosszú hajú, Burijihez hasonló öltözékben levő férfi lépett ki a sátorból.
- Buriji? Hát megérkeztetek. - szólt dörmögő hangján, majd végignézett rajtunk.
- Már vártalak, Hana. Lépjetek beljebb.
Mind a négyen követtük az öreget, majd bet helyet foglaltunk.
- Kim Han Bin vagyok, az északiak falkavezére. Ti pedig azért jöttetek, hogy az Alvilágba küldjelek igaz?
- Igen. Minél előbb kell cselekedni...
- Vagy az apád feltámad és újra tervbe veszi, hogy lemészárolja a falkáinkat. - fejezte be a mondatomat és közben széke karfájába markolt.
- Igen...
- Segítek. De arról nem tudok gondoskodni, hogy visszahozzalak.
- Tudom. De meg kell tennem. A következményekkel majd akkor számolok.
- Akkor... kezdhetjük.