- Gyere velem! - mondta majd egy gyengéd csókot lehelt az orrom hegyére.
Semmit nem kérdeztem, csak engedtem az érzésnek és hagytam, hogy felhúzzon a földről.
Jobb kezemet megfogta és összekulcsolta ujjainkat. A szívem majd kiugrott a helyéről abban a pillanatban. Furcsa módon mindent elfelejtettem ami fontos volt és csak arra koncentráltam, hogy vele vagyok és fogom a kezét.
Kiérve a nyárfa védelmet nyújtó lombja alól megpillantottam a Holdat és megálltam egy pillanatra, hogy megcsodáljam.
- Szép ugye? - kérdezte halkan Kook mellőlem.
- Csodálatos.
- De nálad nem. - suttogta én pedig kételkedve néztem rá.
Szemei ragyogtak a holdfényben, ami teljesen elvarázsolt.

~ Jungkook szemszöge~

Itt áll előttem és csak bámul rám azokkal a gyönyörű bogárfekete szemeivel. Egyszerűen minden egyes pillanatban újra és újra belészeretek.
Amennyire a halálát kívántam... most annyira szomjazom a szerelmére... szinte sóvárgok.
Egy pillanatra belefeledkeztem a szemeibe és csak utána eszméltem, hogy végre kéne hajtani a tervemet.
- Gyere. - mondtam s újra húzni kezdtem őt.
Árkon-bokron keresztül de ő akkor is jött velem és nem szólt egy árva szót sem, csak követett.
Tudom, hogy érzel irántam valamit. Nem tagadhatod...
Mikor megérkeztünk arra a helyre a vártnál szebb látvány fogadott minket.
Egy hatalmas tó, melynek tükrén a holdfény apró sugarai mellett hófehér hattyúk bontogatták szárnyaikat.
Párban voltak és együtt érezve a víz hullámzását formáltak szívet a nyakukból. Mintha csak miattunk csinálnák.
- Jungkook ez...
- Gyönyörű igaz?
- Pontosan. - mondta Hana.
Kezemet még mindig erősen szorította, szinte észre sem vette milyen örömöt okozott ezzel nekem.
Egy fa tövébe telepedtünk le, ahol Hana olyan közel volt hozzám, hogy közelebb soha nem is lehetne.
Most először érzem, hogy a tégfalal a szívem körül omladozni kezd és képes egy másik embert szeretni.
Amíg ember voltam nem voltam sose szerelmes, hiszen abban a világban nem volt rá idő. Az emberek megszülettek, dolgoztak, majd meghaltak. Nekem is ez volt megírva, de mikor Ha Neul becserkészte a családomat a sorsom akkor pecsételődött meg.
Hana a végzetem... és én az övé.
Ha nem lett volna értelmetlenül haltam volna meg akkor... és ha én nem lennék akkor nem lett volna aki felébressze hosszú álmából.
A szárnyai még csak most kezdenek nyílni... de tudom, hogy nála jobb és tisztább emberrel - vagyis vámpírral - sose fogok találkozni.
- Min gondolkoztál el ennyire? - hallottam vékony hangját.
- Semmi. Csak a múlton rágódom.
- A múlton nincs értelme rágódni. Azon már nem tudsz változtatni és csak feleslegesen idegeskedsz.
- Nem idegeskedtem. A múltamban egy dolgot sem változtatnék meg. - mondtam büszkén.
- Én igen.
- Mi? Mit? - kérdeztem vissza hirtelen.
Csak nem azt, hogy találkozik velem? Kérlek ne mondd azt...
- Visszamennék az időbe és megakadályoztam volna, hogy apám elraboljon és mindenféle szörnyűséget tegyen veled. - fordult felém és arca szomorúságot tükrözött. Tényleg ennyire bánná az egészet?
- De ha megtetted volna most nem ülnénk itt... - halkult el a hangom.
- Azt kívánom bárcsak normális életet élhettél volna. Bárcsak ne kellett volna annyit szenvedned neked és a családodnak.
- Én nem bánok egyetlen pillanatot sem.
- De miért? Nem akartál volna egy nyugodt és boldog életet? - váltott nyugtalanra.
- A sorsom az lett volna mint mindenki másnak abban az időben. Dolgozni, dolgozni és meghalni.
- Kook...
- Az emberek akkor egész álló nap robotoltak, hogy el tudják látni a családjukat és a földesuruknak adót tudjanak fizetni. Sem nyugodt sem pedig boldog nem lett volna az az élet. Csupán... - fogtam meg kezét - egy értelmetlen és elpazarolt élet lett volna.
- De mégis miért? - csillogtak a könnyektől a szemei.
- Mire gondolsz?
- Miért keltettél akkor életre? Miért vártál annyi ideig míg felnövök? Miért nem öltél meg? - tette fel sorban a kérdéseket.
Mondhatni belezavarodtam az egészbe és úgy döntöttem kimondom ami a szívemet nyomja.
- Azért mert szerelmes lettem beléd.
Miután kimondtam a levegő és az idő is megállt közöttünk. Csak bámultunk egymás szemébe és egyikünk sem szólalt meg.
Csupán a Hana arcán legördülő apró könnycseppek miatt tudtam, hogy az idő nem állt meg és minden valóság.
- Nem kérhetem ezt tőled.
- Én pedig nem szorulok az engedélyedre ahhoz, hogy szeresselek.
Válaszomat megmosolyogta és csak jobban sírni kezdett.
- Ne sírj már! Mert akkor az én szívem is könnyezik. - öleltem magamhoz hosszú életem egyetlen értelmét.
Csak zokogott és úgy markolt a kabátomba, mint egy kisgyerek, aki éppen attól fél, hogy bármelyik pillanatban felébredhet egy jó álomból.
Agyamba villanásszerűen ugrott be valódi tervem célja.
Mikor Hana elment tőlünk a városban meglátogattam egy ékszerészt és a legszebb gyűrűt választottam ki számára.
Ugyan az Ő szépségével nem vetekedhet... de pont hozzá illik. Óvatosan a zsebembe nyúltam és kezembe vettem a kis fekete dobozt.
- Már sokszor elpróbáltam fejben... de így élőben sokkal nehezebb. - vettem egy nagy levegőt, Hana pedig elhúzódva tőlem tágra nyílt szemekkel nézett rám.
- Mivel az embereknél ez a szokás és végérvényesíteni szeretném ajánlatomat... - elhúzódtam tőle és térdre ereszkedtem életemben először. A doboz tetejét felnyitottam, benne a gyűrű pedig fényesen csillogott. - Hozzám jössz feleségül?