Rebeka mosolyogva nézte a próbát, ahol időközben váltás történt, s már Szilveszter is visszaért, hogy csatlakozzon a maga próbájához, Rebeka szíve megtelt szeretettel és csodával, ahogy figyelte a táncokat, hallgatta a dalokat, és nem tudta megállni a vigyorgást. Elképesztően boldog volt, amiért újra a színházban lehetett.
- Szia - huppant le hirtelen mellé egy nő. Fehérre festett, raszta tincseit egyik oldalra söpörte, így látszódott, hogy fel van nyírva a haja oldalt. Megannyi piercing csillogott fülében és orrában is, öltözködése lazaságról, s mindinkább lázadásról tanúskodott. Mivel Rebeka nem ismerte fel a nőt, így azonnal az a kérdés fogalmazódott meg benne, hogy mégis hogyan kerülhetett egy egyszerű, civil járókelő a Budapesti Operettszínházba műsoridőn kívül.
- Öhm... Szia - felelt a lány bizonytalanul.
- Fülöp Hedvig vagyok - magyarázta a nő. - A Rómeó és Júlia musical tízedik évfordulóján találkoztunk csak futólag, riportot készítettem veletek - hadarta.
- Oh, igen, tényleg! - mosolyodott el Rebeka, majd rögtön el is komorodott és kissé ijedten nézett körbe. - Öhm... Most is, mint újságíró vagy itt?
- Nem - legyintett könnyedén Hedvig, mintha ezzel tényleg megnyugtathatná Rebekát. - Árpival randizunk egy ideje és csak bejöttem hozzá egy kicsit ma - bólogatott.
- Mármint... - vigyorodott el Rebeka. - Te meg Mészáros Árpád Zsolt? Te Mazsival jársz? - nevetett.
- Igen - ráncolta szemöldökét Hedvig. - Miért olyan vicces ez?
- Ne haragudj - szabadkozott a lány. - Csak olyan hihetetlen, hogy végre talált magának valakit. Persze örülök neki - tette kezét Hedvigére. - Félre ne érts.
- Persze, értem - hessegette el a gondolatot a nő, s Rebeka nem láthatta, milyen rosszul esett ez most neki.
  Rebeka nem akarta kinevetni őket, vagy Árpit rossz fényben feltüntetni, de tényleg olyan hihetetlennek tűnt az egész, mert bár nem ismerte olyan régóta a férfit, de azt már tudta róla, és a többiek is nagyon sokat mesélték, hogy milyen hadilábon áll nők terén. Ahogy elnézte ezt a vad külsejű nőt, nem tudta őket elképzelni egy párként.
- De, ahogy látom, ti jól megvagytok Szilveszterrel - intett Hedvig Rebeka hasa felé. - Nem is tudtam, hogy gyermeketek fog születni...
- Öhm... - jött zavarba a lány hirtelen, s kezét a hasára tette. - Igen, nos nem szeretnénk nagy felhajtást körülötte, a média nélkül is elég stresszes a dolog - sóhajtott.
- Mikorra várod? - mosolygott Hedvig kedvesen és a kettejük között lévő karfára támaszkodva hajolt közelebb, ezzel bizalmasabbra vette a figurát.
- Január elejére, de az orvos szerint ki fog bújni hamarabb, szóval valójában én december végére számítok - mesélte meggondolatlanul, de hatalmas örömmel a lány.
- Gratulálok - cseverészett Hedvig. - És fiú, vagy lány?
- Kisfiú - simított végig hasán a lány, s olyan merengőn tekintett le rá, mintha már karjaiban tartaná gyermekét.
- Nagyon csodálatos lehet ez az egész - sóhajtott Hedvig.
- Igen, az - bólintott. - Néha stresszes, ijesztő és fogalmam sincs, hogy elég jó vagy-e ehhez, de aztán megnyugszom és újra rájövök, mekkora csoda ez.
  Egy idegi csöndben ültek egymás mellett, a próbát nézték, s egy szót sem szóltak. Rebeka rájött, hogy alig várja, hogy újra színpadon állhasson, de azt még jobban, hogy ezt a gyermeket a karjaiban tartsa. Igazat mondott Hedvignek: félt és borzasztóan aggódott, folyton csak Noelre tudott gondolni, és rettegett a gondolattól, hogy a történelem megismétli önmagát.
- Bocsánat - mentette ki magát, majd feltornászta magát a székből és elindult kifelé, hogy szívjon egy kis friss levegőt.
- Rebeka - szólt azonnal utána Szilveszter, aki abban a pillanatban észrevette a mozgást, amint a lány Hedvig felé fordult, hogy kimentse magát. Az egész próba alatt Rebekát figyelte a szeme sarkából, nehogy valami történjen vele, bár tudta jól, hogy az Operettszínházban semmi olyan nem történhet, amitől baja eshet a nőnek, főleg akkor nem, ha egy helyben ül a nézőtéren.
- Semmi gond - fordult vissza, s intett barátjának. - Csak járok egyet, minden rendben.
- Biztos? - kérdezett vissza a biztonság kedvéért, mire a lány elmosolyodott, és félrebillentett fejjél pillantott vissza rá.
- Biztos - bólintott. - Nálam van a telefonom is, oké? Nem lesz semmi gond.
- Jól van - sóhajtott Szilveszter, majd visszafordult a többiek felé. Nem szerette, ha miatta áll a próba, de Rebeka és a kisfiú sokkal fontosabb volt neki, mint a próba, a színdarab vagy akár a színház, szóval a legkevésbé sem érdekelte, hogy a többeknek várnia kell pár percet.

  Rebeka lassan sétált végig a csendes folyosón, s valamennyire tényleg megnyugodott a csendtől, újra szabályosan vette a levegőt, és a kisfiú is megnyugodhatott, mert már nem érezte, ahogy rugdalózik.
- Minden rendben lesz - suttogta inkább magának, mint másnak. - Minden rendben lesz - mantrázta.
  Mikor észbe kapott, az egyik zeneterem ajtajában állt és a középen álló zongorát szuggerálta. Miért is ne? Elvégre otthon csak egy szintetizátoruk volt, amit még a terhesség elején vett, mert tudta, hogy egyedül unatkozni fog otthon. De egy szintetizátor mégsem ugyanolyan volt, mint egy rendes zongora, s ha már itt volt, miért is ne játszhatna?
  Leült a bőrszékre, mely a zongora előtt állt, beállította a magasságát, lábát a pedálokra tette, s először csak végigsimított a billentyűkön, majd lenyomta az egyiket. Ahogy felcsendült a hang, elmosolyodott. A zongora neki egyet jelentett a lélegzéssel, a napsütéssel, a boldogsággal, míg a tánc volt a szárnyalás, az élet. Ez a kettő volt, ami teljessé tette őt művészeti téren. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy mit játsszon, majd elmosolyodott és egyik régi kedvence mellett döntött. Mozart C dúr szonátájába kezdett bele, amit No 16-ként jegyeztek. Egyenletes, lágy dallamokkal nyitott, melyeket gyors skálák követtek. Úgy tűnt, mintha a hangok tengerként hullámoznának ujjai alatt. Könnyed, játékos volt, boldog, s úgy pattogott keze a billentyűkön, mint ahogy önfeledt, fonott hajú, copfos kislány ugrándozik a réten.
  Dalt dal követett, egyre jobban belejött, s teljesen elveszítette az időérzékét, ahogy a klasszikus zene átjárta. Volt, hogy felállt, s az ablakon át nézte a szürke utcákat, mely fölött most szállingózni kezdett a hó, majd visszaült, s újabb kottát kutatott fel elméjében, hogy felcsendüljenek az újabb dallamok.

-  Hát, itt vagy - lépett be a terembe mosolyogva Szilveszter, mire Rebeka felpillantott, de ujjai nem álltak meg Frédéric Chopin Cisz-moll impromptuje fölött. - Nem teszed egyszerűvé a saját helyzetedet, mi? - utalt a dal nehézségére.
- Könnyen bírom - vont vállat. - Régen ezt annyiszor eljátszatta velem a zongoratanárom, hogy szerintem még nyolcvan évesen is tökéletesen emlékezni fogok rá.
- Úgy legyen - adott csókot a nő feje búbjára, s a zongorára támaszkodott.
- Kéne otthonra egy igazi zongora - sóhajtott ártatlanul a nő, s közben tovább játszott.
- Nem, dehogy kéne - ingatta fejét a férfi és röviden elnevette magát. - Hova tennéd?
- Úgyis el akarunk költözni - vont vállat óvatosan a lány. - Vagy már elfelejtetted, hogy gyerekünk fog születni és nem férünk el hárman abba a kis lakásba?
- Nem, dehogy felejtettem el - grimaszolt Szilveszter. - Szabó Patrik Levente...
- Nekem még mindig hiányzik a Gebhauer - sóhajtott Rebeka. - De azt majd a bátyáim megoldják.
- Azért a négy név sok lenne már, nem? - mentek bele ismét a témába, ahogyan már oly sokszor azelőtt.
- Te ragaszkodsz a P-hez - nézett rá, s úgy tett, mintha morcos lenne, pedig tökéletesen szórakozott. - Én nem ragaszkodom a Patrikhoz, nekem a Levente is épp elég.
- De kell neki a P! - szállt vitába a férfi.
- Egyébként, hogy találtál meg? - ráncolta szemöldökét Rebeka, s egy utolsó akkorddal lezárta a dalt, majd leeresztette a kezét.
- Nehéz volt kitalálni, ki zongorázik - gúnyolódott a férfi. - Meg Hedvig mondta, hogy mosdóba menet látott téged idebent - vont vállat.