- Ez még mindig rohadt kényelmetlen - panaszkodott Rebeka az anyósülésen ülve. Úgy döntött, nem öltözik túl, egyszerű, meleg tréningnadrágot viselt, Szilveszter egyik, nagyobb pólóját, amiben otthon is szokott lenni, és rövid szárú cipőt vett fel hozzá. Kényelmes viselet volt, de övvel becsatolva, bundás, téli kabátban ülni az első ülésen, borzasztóan kényelmetlen volt ekkora hassal.
- Nemsokára ott vagyunk - szólt sokadszorra is a férfi, de szemeit nem vette le az útról. Halkan szólt az autóban a rádióból a reggeli beszélgetős műsor, s a nő az ablakon kibámulva nézte a szállingózó havat, hátha így megfeledkezik róla, milyen kényelmetlenül ül az anyós ülésén. Bár Zsolttal és Sofiával néhányszor találkozott az elmúlt hónapokban, és egyszer Kata és Anna is felugrott hozzájuk, de a többieket nem látta, s csak annyit tudott, amennyit Szilveszter elmesélt. Izgult, amiért újra a színházban lehet, találkozhat másokkal, s bár tudta, hogy ki fogják faggatni őt, mégis várta ezt a találkozást.
  Még nyolc előtt odaértek a Morzsa utcába, a művészbejáróhoz, s a férfi igyekezett az ajtóhoz minél közelebb megállni, hogy Rebekának ne kelljen olyan sokat sétálnia. Miután megtalálta a megfelelő parkolóhelyet, leállította a motort, kiszállt és gyorsan megkerülte az autót, hogy kisegíthesse a lányt az anyós ülésről.
- Kész vagy? - kérdezte a férfi, miután bezárta a jármű ajtajait és kézen fogva elindultak a művészbejáró felé.
- Azt hiszem - sóhajtott Rebeka. - Mindenesetre örülök, hogy itt lehetek - mosolygott a férfira. - Tudod... Hiányzott már ez...
- Micsoda? - ráncolta szemöldökét Szilveszter, s közben megtartotta az ajtót barátnőjének.
- Hogy együtt jöjjünk be a színházba - felelte és elvigyorodott.
  Ahogy becsukódott az ajtó mögöttük, ezzel elvágva a decemberi hideget tőlük, Rebeka felsóhajtott. Soha nem szerette a hideget, mindig is a melegben, kánikulában érezte jól magát, s most végre elárasztotta őt a színházi fűtés adta meleg. Együtt indultak el a színpad felé, ahol már a többiek valószínűleg vártak Szilveszterre, azonban Rebeka megjelenésére nem számítottak.
- Segíts, kérlek - állt meg a folyosó közepén Rebeka, s lehúzta kabátja cipzárját. - Melegem van már - magyarázta.
  Szilveszter lesegítette róla a kabátot, amit aztán karjára hajtott, és ő hozta tovább. Rebeka fellélegzett, ahogy a vastag bundás anyag eltűnt róla, s mosolyogva karolt barátjába, hogy folytassák az utat.
  Már távolról is hallották, hogy mekkora hangzavar van a Nagyszínpadon, s furcsálkodva néztek össze egy pillanatra, de folytatták útjukat. Elértek a takaráshoz, ahol üres kottatartók és székek között vágtak át, majd végül elérték a színpadot.
- Hát, mi ez a nagy zűrzavar itt kora reggel? - emelte fel a hangját Rebeka, melyet tettetett szigor színesített. Nem érdekelte, hogy ott lehetett a rendező, vagy tanárok, akiknek megzavarta a munkáját. Fel akarta hívni magára a figyelmet, hogy végre találkozhasson a többiekkel.
  Egy pillanatra mindenki elnémult, lefagyott, majd hangos kurjantások töltötték be a termet.
- Rebeka! - kiáltottak fel többen is, és a fiatal táncosok felé siettek, maguk mögött hagyva mindent. Majdnem mindenki ott volt, akit már olyan régen nem látott, és hiányoztak neki, csupán a férfiak közül hiányoztak páran, mint például Máté, vagy Attila. De ott volt Janza Kata, Peller Karesz, Anna, Zsolt, Árpi, akikkel igazán jóban volt, s bár látta többek között Simon Pannit, Jordán Tamást, Földes Tamást, Szerényi Lacit, Benkóczy Zolit is, velük nem sikerült még olyan szoros kapcsolatot kialakítania, mint a többi jelenlévő színésszel.
  Először Kata ért oda hozzá, s zárta szoros ölelésbe, akit Anna követett, mikor a másik nő még el sem engedte, így ketten szorongatták őt.
- Na, lányok, elég, engedjétek levegőhöz - hessegette arrébb őket Szilveszter, amiért Rebeka nem vallotta volna be, de igazán hálás volt. Jól esett neki minden ölelés, de a két magas nő szorítása már tényleg kissé fullasztó volt a számára.
- Jól van, na - legyintett Kata, de ellépett a lánytól. - Úgy örülünk, hogy látunk - mondta, szavait Rebekának címezte, a többiek pedig sűrű bólogatásokba kezdtek, hogy alátámasszák a nő állítását.
- Az már igen! - pillantott le Rebeka hasára Anna.
- Még mennyi idő? - kérdezte Árpi.
- Már nem lehet sok, ahogy elnézem - ráncolta szemöldökét Karesz.
- Kösz szépen - nevetett fel Rebeka, s egyik kezét hasán nyugtatta, másikkal derekát támasztotta, mintha így egyszerűbben tudná tartani a súlyt. - Egyébként két hét van még nagyjából.
- És így bejöttél? - tátotta el a száját Zsolt. - Nem otthon kéne pihenned?
- Én is ezt mondtam - biccentett Szilveszter.
- Ha még egyszer valaki szóba hozza a pihenést, lehet megütöm - szólt dühösen a lány. Tudta, hogy igazuk van, de egyszerűen képtelen volt megülni már a fenéken, muszáj volt csinálnia valamit, különben beleőrült volna a tétlenségbe. Szilveszter fejét ingatta a kifejezésre, a többiek pedig felkuncogtak. - Te meg ne forgasd a szemed - fordult szigorúan a férfi felé Rebeka. - Mert a végén még megeszem az összes fagyidat.
- Megeszed te anélkül is - nevetett a férfi.
- De akkor duplán! - emelte fel mutatóujját a lány, de már ő is mosolygott. Szilveszter átkarolta őt, s úgy vigyorgott, mintha ennél boldogabb nem is lehetne.
  Rövid ideig beszélgettek, majd a rendező - Réthly Attila - felszólítására elkezdték a próbát. Rebeka, ahogy előre megígérte, leült a nézőtér egyik vörös székébe, levette cipőjét, lábait maga alá húzta, s onnan nézte a próbafolyamatot, miután Szilvesztertől elbúcsúzott, aki elindult a varrónőhöz, hogy aztán a próbaterembe siessen a maga próbájára, hiszen a Nagyszínpadon folyó előadásban nem szerepelt.