Spoilerveszély! Obi-Wan Kenobi 01x02

Csak szerettem volna tisztelegni a Kenobi-sorozat és a Klónok támadása 20. évfordulója előtt. Rövidke, emlékezős szösszenet, Kenobiból átemelt párbeszéddel az elején, de kicsit átalakított helyzetben és meghosszabbítva.

„– Most meg mi van?

– Semmi, csak emlékeztetsz valakire. Ő is bátor volt, és makacs...

– Én nem vagyok makacs!

– Ó, dehogynem!

– Nem! És ez a barátod is jedi volt?

– Nem. Ő egy... egy vezér volt. És már nagyon régen meghalt.

– Sajnálom...

– Én is."

Obi-Wan elméjében az emlékek úgy villantak fel, mint a villódzó lámpafények ebben a konténerekkel telepakolt, elhagyatott raktárhelyiségben. Már régen megtanulta elengedni a múltat, de az sosem tanulta meg elengedni őt.

És ahogy ezt a kislányt nézte, annyi mindent meg kellett bánnia, eszébe kellett juttatnia, el kellett volna felejtenie, de a remegő lámpafény nem hagyott neki választást.

Annyira gyönyörű volt, és kedves és szomorú...

– És hogy hívták?

Obi-Wan megtorpant egy röpke pillanatra, és viszonozta azt az intenzív, intelligens pillantást, ami annyira emlékeztette őt rá, hogy az szinte fájt. Ahogyan beszélt, ahogyan tartotta magát, egyenesen és büszkén, ahogyan a legnagyobb veszedelem szorításában is a kiutat kereste.... Igen, Leia Anakin konokságát, forrófejűségét örökölte, de, az Erőre, mennyi mindent viselt magán Padméból! A királynőből, a szenátorból, az anyából, aki annyira szeretett, annyiszor győzött, de mégis, olyan hamar elment.

Akit egyetlen nap alatt emésztett fel a világ, aminek sötétsége bekebelezte a lelkét. Pedig annyi fénye volt, annyit éghetett volna, mint a láng, a remény lángja...

Obi-Wan megrázta a fejét, izzadt tincsei a homlokába hulltak, és az emlékek fátyolán át rámosolygott a kislányra. Tudta, hogy a fájdalmat nem tudja eltüntetni az arcáról, még az ő kedvéért sem, de azt is tudta, hogy a kislány megérti őt. Hogy az a kicsi lány ugyanúgy belelát a lelkébe, mint annak idején az anyja.

– Padmé. – Obi-Wan már régen nem mondta ki a nevet. Túl sok lemondás lapult ebben a névben, de most, ahogyan a kislánynak ismételte el, a bánat új színezetet kapott. Reményt. – Padmének hívták.

Leia arcán röpke mosoly villant fel.

– Értem – mondta, és Kenobi biztos volt benne, hogy így is van.

A kislány értette. Minden porcikája értette.

Mert olyanok vérét örökölte, akik a galaxis legrejtettebb titkait is megfejthették volna, ha lett volna rá elég idejük. Mert Anakin vére, Padmé lelke dübörgött ebben a kislányban, olyan fénnyel, olyan haraggal, olyan elszántsággal, mintha a világegyetem gyúrta volna össze benne a végzetét.

– Fontos volt neked, igaz? – kérdezte Leia, közelebb lépve a férfihez. Óvatosan szólt, mintha megriaszthatná Kenobiban a gondolatokat.

Obi-Wan a lány vállára tette a kezét. – Igen, az volt. De most már jobb lesz, ha megyünk.

A kislányt a hajó felé tolva igyekezett lerázni magáról a melankóliát. Már majdnem sikerült is neki, de amikor a hajóba lépve az ajtó kettejükre zárult, Leia szembefordult vele.

Annyira gyönyörű volt, kedves és...

– Mesélj róla! – A kislány a hajó üvegén túli, elsuhanó csillagokra mutatott. – Úgyis rengeteg időnk van...

Obi-Wan is a csillagokat nézte. Fényes csíkjukban ott rejlett Anakin mosolya, Padmé nevetése.

Leia kíváncsi pillantása.

Kenobi felnevetett, ahogyan lerogyott a pilótafülke ülésére; talán tíz év óta először csengett benne némi vidámság. Valami mázsás, nehéz kő gördült le a szívéről, és ugyan a hegy még ott maradt, de a súly könnyebbé vált.

– Hát, ha már ilyen szépen kéred, hercegnő...

– Ne hívj így! – kiáltott fel a kislány, de hangjában nyoma sem volt felháborodásnak.

És Obi-Wan mesélt. Mesélt, amíg a csillagok össze nem olvadtak fényükkel, az űr sötétje a világosságukkal. És amikor Alderaan kékje felbukkant a végtelen űrben, Obi-Wan és Leia egymásra mosolyogtak.