Az év végén, Melinek meg lett a kettes, ami kész csoda, figyelembe véve hogy a tanár utálja, mint a szart, folyton az idegeit tépte és amúgy sem figyelt a tanárra, aki érthetetlenül magyarázott. Esetleg a matek helyett a vízzel és a csillagászat szépségeivel gyilkolta a tanítványok maradék agysejtjeit és életkedvüket, na meg az idegbeteg ordításával, amit nem szabad kihagyni!!!

Elérkezett ez a pillanat is. Az évzáró.
Minden diák ünneplőben feszített a helyen, ahol kimondják a boldogító végszót.
Az utált dolgok a következők: feláll, leül, letérdel és újra az egy órás torz képmutatás a hitről amit nyolc éve bőszen tanítanak. Nem csoda, hogy Meli jó távolról kikerüli azt, hogy ilyenekben higgyen. A másik egy óra a valódi évbúcsúztatás, amikor kiosztják a könyveket, amik úgyis a fiók alján fog porosodni, végigdícsérik a számukra értékes nebulókat és prédikálnak egyet a múltról és végre, végre vége.

- Ezennel a kétezer-húsz-húszonkettes tanévet lezárom! - csendült fel az igazgatónő hangja és örömkiáltások, éljenezések zengettek fel. ( Író: Még így is beleborzongtam az emlékébe...)

Egy kis beszélgetés után elindult Melissza haza és kiélvezte a kezdődő szabadságát.

A tankönyveket nem kellett visszaadni, mert a következő év diákjai már egy másik rendszer alapján tanulnak. Talán épp ez volt a baj...

Nya, sziasztok! Remélem tetszett a rész és a jó vagy nem jó hír, az hogy a könyvnek lesz még egy utolsó része és vége...
Kb. egy éve kezdtem el és jó volt ezt a kis szösszenetet írni, amibe sok hülyeség belefért és visszahozta néha az írói kedvem. Van még egy másik, de kicsit hasonló ötletem is, ha kíváncsiak lennétek rá, írjátok meg kommentben. Szép napot/estét!