-Milyen volt a te démonod?-Fordultam Sutához.

-Nyugis. Az út közepén állt, és mikor meglátott lehajtotta a fejét. A leggyengédebbe technikámat használtam rajta. Hisz megadta magát.

Bólintottam.

Futva haladtunk tovább. A szag, és a démon lelkének érzete olyan elképesztően undorító volt, hogy majdnem elhánytam magam. Suta is elég rosszul nézett ki. Ez egészen másszintű démon. De logikus, hisz ha meg akarunk felelni az Oszlopoknak és Ubuyashiki-sannak akkor a lehető legjobbaknak kell lennünk. Közeledtünk a démonhoz. 

 Nem igazán tudom mit vártam. Talán valami robusztus férfit, vagy valami...valami mást. De amit láttam, teljesen lesokkolt.

 Egy fiatal lány ült a tisztás közepén, és az esti eget nézte. Máris este van?-villant be. Észre sem vettem. 

A démon haja elképesztően hosszú volt, és mély, dús, fényes alvadt vér színű.  Halkan énekelgetett.

-Jönnek, jönnek elpusztítani...De nem tudnak...Mert a dalomra táncolnak majd...Addig táncolnak míg össze nem esnek...És boldogok lesznek...Boldogok leszünk...Örökké...

 Összenéztünk Sutával. Bólintottunk, majd egyszerre támadtunk rá. De alig lendítettük meg a kardjainkat mikor a lány egy újjabb sort énekelt.

-Ne bántsatok, repüljetek... -Egy ütést éreztem a gyomromban, és hátra repültem. Sutával is valami hasonló történhetett. Köhögött, de éltünk. Ez még nem a vérdémon technikája volt, tehát ilyen az alap sebessége és ereje. 

Elkezdtük folyamatosan támadni, de meg sem tudtuk karcolni. És végig énekelt, de egyre gyorsabban, és egyre dühösebben. Egyszer csak nem visszatámadott, hanem elugrott előlünk.

-Zavaró...Ó mily zavaró...Hát lássátok erőm...És táncoljatok....-Énekelte.

Felemelte a karját.

-Vérdémon technika- Dance macabre-mondta dallamosa. Az ujjvégeiből vér föccsent rám és Sutára. Nem éreztem semmi különöset, ezért támadtam...de a kezem fogása hirtelen megváltozotta a kardon, és elsuhant a lány feje fölött. Egy pillanatra megláttam a szemét. Vörösen izzott.

-Harcoljatok és táncoljatok...Míg meg nem haltok...És legyetek boldogok...-énekelte. 

 Suta rámtámadt. Elhajoltam...de valahogy természetellenesen. Harcoltunk, de nem akartunk. Pont annyira tudtuk befojásolni a tetteinket hogy ne öljük meg egymást. 

Kezdtem lassan rájönni hogy a lány dalának ütemére mozgunk, az irányít minket. Ez nagyon erős vérdémon technika! Ez ellen hogyan harcoljak úgy, hogy nem irányítom önmagam?! Fájni kezdtek a tagjaim, ahogy egyre képtelenebb dolgokat csináltam. Tudtam táncolni, csináltam mr hasonlókat, és démon vadász vogyok, tehát tudnom is kell ilyeneket csinálni. De ez teljesen más volt. Nem tudtam milyen lépés jön, nem értettem. 

 Egyszr csak Suta úgy irányította a mozgását hogy a kardja a földbe csapódott,  ő pedig megtörte a ritmust azzal hogy előre esett az egyensúlyvesztés miatt. Döbbenten néztem, és a démonlány is kiesett egy pillanatra. A tagjaim felszabadultak, éreztem hogy tudok mozogni. Már támadtam volna, mikor a lány artikulátlanul felsikított. A hang kegyetlen volt, mintha valamit a dobhártyámba döftek volna.A földre  estem.A lány énekelve fölém állt, de nem értettem mit mondott. Leguggolt hozzám, és ellökte a kardom. A karmait lassan felemelte, mikor egyszer csak nem volt ott a keze, a helyén egy véres csonk.

 Suta lihegve állt, a karja vérzett ahol megvágtam, a füleit pedig betömte valamivel, ami innen ruhaanyagnak tűnt. Valószínűleg ő is hallotta a sikolyt, mert a füle neki is vérzett mint nekem, de rá nem volt akkora hatása. 

 Ekkor rájöttem. A vérfröcskölés csak ámítás volt, hogy arra koncentráljunk, semmi gyakorlati haszna nem volt, remélem. Az igaz veszélyt a lény hangja jelenti. Lassan én is fel tudtam állni. Tompán hallottam, mert a vér eltömítette a hallójárataim. Felvettem a kardom. A démon dühösen vicsorgott ránk. Az arca keskeny volt, a szemei izzottak. Alig lehetett tizenhárom mikor átváltozott. 

Sajnáltam. Valószínűleg nem emlékezett semmire az emberi életéből.

 Sutával támadtunk. A lány harcolt, folyamatosan sikoltozott, ami folyamatosan sokként ért minket, még az alvadt véren és-Suta esetében- a füldugókon keresztül. Egyszer csak Suta hangját hallottam. Halkan suttogott.

-Sajnálom...

A lány hirtelen megállt, és döbbenten ránk nézett. Egyszerre csaptunk le rá. Nem mozdult el. Ahogy levágtuk a fejét, lassan összeesett. 

Hirtelen suttogást hallottam a lelke felől. Az undorító érzés eltűnt, csak szomorúság maradt.

"Olyanok vagytok..mint a testvéreim...sajnálom...Nee-san...Oni-san...sajnálom...Énekelj kérlek...egy altatót...Fáj...kérlek..." 

Leguggoltam a test mellé. Apró volt és törékeny, és már kezdett elfoszlani. A hátát simogattam, és egy altatót dúdoltam, amit az anyukámtól hallottam. Suta a lány fejéhez térdelt, és a haját simogatta, majd ő is dúdolt. 

"Köszönöm..." - ez volt a lány utolsó érzelme. Hála. 

Felálltam. Suta halkan imádkozott, hogy ha a lány újjá születik, boldog élete legyen.

Miután befejezte elindultunk vissza. Nem sokára értünk jönnek. És akkor elvisznek az Oszlopokhoz.